Falnak vetem a hátam, úgy várom Felixet, közben rágyújtok egy cigarettára. Tesi volt az utolsó órám, amiről a tanár bátorkodott tizenöt perccel korábban elengedni minket, hisz neki is van jobb dolga, mint egy csapat hormonzavaros hülyét pesztrálni. Nem volt konfliktusmentes ez a fél óra sem, de ez nem meglepő, hisz valahogy a 11.A a pályafutása kezdete óta elég balhés osztály, ez pedig nyilván azokon az órákon ütközik ki a legjobban, ahol a legtöbb energia szabadul fel belőlünk.

Jeno, a világos hajú, sportoló, magas srác valahogy sosem képes elviselni, ha valami jobban sikerül nekem, mint neki. Nem képes elfogadni, hogy neki is lehetnek gyengébb napjai, hiába mondom el minden alkalommal, hogy jól tudom, hogy kettőnk közül ő a jobb. Ilyenkor azt hiszi, hogy gúnyolódom, ezért rendszerint nekem jön.

Hihetetlenül nagy seggfej, mégsem térek ki soha az ütések elől. Nem ezek a legnagyobb pofonok, amiket életem során el kell, el kellett szenvednem. A szőke srác ehhez kevés.

Most is fújtatva trappol felém a folyosó felől. Nem látom, elvégre én épp az ajtón kívül hamuzom le a csikkem, magasra fújva a füstöt, de könnyen felismerem a léptek tulajdonosát, mert így nem közlekedik senki más, csak Lee Jeno.

A velem közel azonos magasságú fiú idegesen szívja be a levegőt, ahogy megtorpan előttem, majd kezét megtámasztja mögöttem a falnál. Ideges. Biztos nem tetszik neki az intő, amit azért kapott, mert gyomron térdelt.

Semmire nem tartom magam, de baszki, hogy ezért nem fogok bocsánatot kérni, az fix.

Mélyen szívom be a kátránnyal vegyülő nikotint, majd elegánsan az arcába lélegzem azt. Elég ködös a tekintete, így, füstben úszva pedig kifejezetten komikus látványt nyújt. Kedvem támad nevetni, de nem nagyon hagy lehetőséget, ahogy a szabadon lévő keze csuklóig merül a hasfalamba.

Aucs.

- Hogy lehetsz ennyire nyomoronc, baszod? - hagyja el a roppant szofisztikált kérdés azt a viszonylag szép száját, én pedig nem tudom tovább megállni, hagyom, hogy ajkaimra mosoly csússzon.

- Ilyennek születtem - vigyorgok rá, ahogy a kezemmel a hasamra fogok. Sajog. Rettenetesen fáj, pláne így, hogy alig pár centire ért az ütés ahhoz képest, ahol az apámtól szerzett lilás folt van.

A következő atyai pofon már az arcomat éri. Érzem, ahogy a felső ajkam felhasad, de nem foglalkozom vele, csak mosolygom tovább.

Fáj?

Nagyon.

Érdekel?

A legkevésbé sem.

- Mi ilyen kibaszott vicces? - kérdi ingerülten. Hangja inkább hasonlít morgásra, mint beszédre, de azért kiveszem a szavait.

- Az, hogy eddig azt hittem, hogy én vagyok nyomorult, de már látom, hogy melletted labdába sem rúghatok - ezzel a válasszal valószínűleg nagyon rossz döntést hoztam, de nem különösebben hat meg a dolog.

Egyedül azt bánom, hogy Felixnek megint így kell majd megtalálnia. Nem ez lesz az első alkalom, de ő mindig reméli, hogy az aktuális lesz az utolsó.

Nem. Addig sajnos nem, amíg ez a srác az osztályomba jár.

Vagy amíg fel nem dobom a bakancsot.

Jeno nem mond semmit. Nem küld el a picsába, nem csókoltatja anyámat. Teljesen néma marad, ellenben az öklével, ami akkora csattanással érkezik az arcomhoz, hogy kibillenek az egyensúlyomból. Nem sok kell ahhoz, hogy elboruljak, de valahogy sikerül megtartanom magam.

Érzem, ahogy a nyálam keveredik a véremmel. A fémes íz szinte marja a nyelvem. Elegánsan elé köpök, ő pedig már lélekben készül a következő ütésre, de ekkor felhangzik a csengő, ezzel pedig egyenesen arányosan nő a kicsapásának vagy felfüggesztésének a veszélye, így visszavonulót fúj.

Hátam a falnak vetem ismét, a fejem hátrahajtom, hogy könnyebb legyen lélegezni. Így várok, amíg pár perc múlva fel nem tűnik életem vöröskéje, aki amint meglát, azonnal aggodalmasan mér végig, hogy aztán hozzám siessen.

- Szia, Felix - mosolygok rá, bár tekintve, milyen íz terjeng a számban, esélyes, hogy a fogaimat nem fehérnek, hanem inkább pirosnak látja.

Roppant bájosan festhetek.

- Bassza meg! Minden rendben? - kérdi, majd arcomat a kezei közé fogja, az viszont eltorzul, ahogy a finom bőre pontosan megtalálja azt a helyet, ahol nemrég még Jeno ökle szenvedett frontális ütközést.

- Persze. Semmi bajom - nyöszörgöm.

- Ki csinálta ezt? - teszi fel a következő kérdést, én viszont válasz helyett csak magamhoz vonom, hogy az ölelésembe zárhassam. Igen, ez most nagyon jó.

- Csak menjünk haza - motyogom, ő viszont a derekam köré fonja a karjait, arcát pedig a felsőmbe temeti.

- Nem hagyhatod ennyiben... nem hagyhatod, hogy minden héten legalább egyszer megverjen valamelyik idióta - suttogja a mellkasomnak, én pedig, ha nem félnék, hogy véres pecsétet hagyok a puha tincseken, biztosan apró csókot hintenék a hajára.

- De-de. Pontosan ezt fogjuk tenni.

Sajnálom Felix, de nem akarom, hogy miattam bárkit is hátrány érjen. Legyen az bármekkora seggfej.

Nem érek ennyit.

Neked sem kéne aggódnod.

Ez teljesen rendben van így.

Meg már hozzá is szoktam.