Különös látni, mennyi gondolat bújhat meg egyetlen tekintetben. Azok lehetnek konstruktívak vagy destruktívak, én pedig szeretném hinni, hogy Hyunjin íriszeiben vannak az előbbiekből is, csak azok nagyon el vannak bújva az utóbbiak mögé, ezért nem látom őket.

Ha észrevesz egy tükröt, azonnal elfordul, ha pedig mégsem, akkor olyan önundorral méregeti saját alakját, mintha egy sorozatgyilkos felkoncolt holtteste díszelegne a szemei előtt.

Pedig hihetetlenül gyönyörű, nekem pedig annyira fáj tudni, hogy ő ezt nem látja.

Ne essék félreértés, nem egy önimádó fuckboy-ra vágyom, szimplán csak egy olyan Hyunjinra, aki hajlandó észrevenni magában azt is, ami igazából nagyon is értékes.

Karakteres arca és vastag, piros ajkai minden tekintetet odavonzanak, ő pedig semmi mást nem lát ebből, csak azt, hogy furcsán méregetik, mintha a létezése egy lenne a bibliai főbűnök közül, de én látom, ahogy azoknak a szembogaraiban, akik nézik, megcsillan a csodálat, az ámulat, az a különös fény, amikor valaki igazán szépet látnak.

Összesúgnak mögötte, arról beszélnek, mekkora mázlista lehet, akivel együtt van.

Az is, és nagyon jól tudja is magáról.

- Megint úgy nézel - szólal meg, hangja kissé rekedt a cigarettától.

- Hogy? - vigyorodom el, ahogy ismét harapok egyet a szendvicsemből, amíg ő a konyhai koszttal próbál megküzdeni. Az apja megint nem hagyott neki sem kaját, sem pénzt. Ráadásul Hyunjin megint rengetegszer kap az oldalához, enyhén fájdalmas arccal, halkan sziszegve, ha hirtelen mozdulatot tesz, így lassan teljesen biztossá válik az a sanda gyanúm, hogy megint meg lett verve.

Ha tehetném, akkor pusztán hálából törném el annak az embernek a kezét. Csak, hogy tudja, milyen érzés, ha valaki téged bánt.

Utálom azt az embert. Semmivel nem próbál tenni az ellen, hogy a fia ennyire utálja magát, sőt, durva szavakkal és tetlegességgel teszi az egészet még sokkal rosszabbá.

Nehezen ledöntök egy falat, amit az igazság ellen emelt, hogy baromságokat skandálva merülhessen még mélyebbre, erre az apja emel még kettőt. Szeretném hinni, hogy csak egy helyben topogok, de az a valóság, hogy teszek egy apró lépést előre, aztán valaki hasba rúg, és repülök kettő hatalmasat hátra.

- Úgy, ahogy nem érdemlem meg - motyogja, majd idegesen eltolja maga elől a tálcát. Igazából nem tudom, hogy az a kaja, ami ott terpeszkedik a műanyagon, mi is akar lenni pontosan. A külseje nem valami árulkodó, így nem csodálom, hogy nem akarja megenni.

- Nem tudok úgy nézni rád, ahogy ténylegesen megérdemelnéd - mondom halkan, majd lesütöm a pilláim. Ha minden szeretetemet, mindent, amit már felhasználtam, és mindent, amit még fel fogok, egyetlen pillantásba sűríthetnék, az sem lenne elég.

- Túl jónak látsz - pillant rám, ajkai felfelé görbülnek, de nyoma sincs vidámságnak, de még pillanatnyi jókedvnek sem. Mosolyog, mert nem akarja, hogy bárki kérdésekkel bombázza, de valójában egyetlen másodpercnyi öröm sem fut át az arcán.

- Nem-nem, te látod magad túl rossznak - rázom meg a fejem. Kicsit talán gyerekes lehet a gesztus, de nem zavartatom magam miatta.

Már megszokta az ilyen megnyilvánulásaimat.

- Valamelyikünk téved - mondja, mint aki biztos abban, hogy én vagyok az -, az viszont száz százalék, hogy inkább az éhhalál, minthogy ebből a mocsokból még egyetlen falatot is egyek - arca grimaszba torzul, én pedig felkuncogok, mintha az előbbi téma nem is létezett volna.

- Fel tudok ajánlani egy szendvicset - kacsintok rá.

- Ezt eddig miért nem mondtad? - kérdi kissé nevetve. Szeretem, amikor kicsit oldottabb a hangulat, azért pedig ölni tudnék, hogy gyakrabban halljam azt az édes nevetést. 

- Mert vicces volt, ahogy arra a... valamire néztél - fejezem be kicsit érdekesen a mondatot, de tényleg nem tudom beazonosítani, mit csúfolnak errefelé ebédnek.

- Ja, én is szeretlek - motyogja zsörtölődve, mire kuncogva túrok a táskámba, hogy előkotorjam azt a bizonyos életmentő ebédet.

- Na, ez már sokkal jobban hasonlít ételre, mint... ez - tolja el magától végérvényesen a tálcát, majd jóízűen harap egyet az új zsákmányából. - Puszilom anyudat! Még mindig nagyon finom minden, amit ő készít.

- Átadom - felelem, de gyorsan átgondolom -, de akár te is megmondhatnád neki. Nálunk aludhatnál. Én örülnék neki - vonom fel a szemöldököm, neki viszont valami beazonosíthatatlan sötétség suhan át a tekintetén.

Mindig feszélyezi a gondolat, hogy nálunk töltse az éjszakát, mert utál úgy lenni előttem, hogy akár csak a válla is kivillan. Rettenetesen fél, hogy ha lekerül róla a ruha, akkor hirtelen én is olyannak fogom látni, mint amilyennek ő látja magát, pedig ez a veszély egyáltalán nem fenyegeti.

Sosem tudnék rá úgy nézni...

Ha tenne érte, akkor sem.

Nem is sejti, mennyire odáig vagyok a lényének minden egyes milliméteréért. Elképzelni sem tudja, mennyire szeretném, ha ugyanúgy láthatná magát, mint ahogy én látom őt. Akár csak egy napra is. Biztos, hogy teljesen máshogy alakulnának benne a dolgok.

- Biztos? - kérdi, de a tekintetét lesüti.

Kicsit elemelkedek a széktől, hogy az asztalon áthajolva tudjak finoman az álla alá nyúlni, hogy a fejét kissé megemelve, finom erőszakot alkalmazva kényszerítsem, hogy rám nézzen.

- Mi miatt kérded?

- Tudod, miért - feleli halkan, ahogy a csuklómra fog, hogy elvezesse az állától.

Még szerencse, hogy nem lehet velem ilyen könnyen bírni!

- Hé - mondom, ahogy ismét az álla alá nyúlok -, nekem ádámkosztümben is a legszebb ember lennél ezen a világon - mosolygok rá, majd magasról téve a rosszalló pillantásokra hajolok közelebb, hogy apró puszit leheljek a döbbenettől enyhén elnyílt ajkaira.

- Direkt hozol zavarba...

- Csak igazat mondok.

Aztán megszólal a csengő, jelezve, hogy ideje menni, nekünk pedig nem lesz több közös óránk a nap folyamán. 

- Utolsó után a bejáratnál? - kérdem még mindig az asztal fölött terpeszkedve, készenlétben arra, hogy egy gyors búcsúcsókkal még megszeghessem a házirendet.

- Ott leszek - mondja, mielőtt bezárja a köztünk lévő távolságot, hogy aztán pár pillanat múlva el is váljon tőlem, majd a táskáját felkapva induljon el, engem még egy kicsit magamra hagyva az étkezőben.