El sem hiszem, hogy a saját kívánságom csapdájában ragadtam. Egyszerűen csak nem akarom elfogadni, hogy én okoztam ezt az egész kibaszott helyzetet, amiben előfordulhat, hogy fuldoklom az önutálatban, amiért gyűlölöm a szituációt, amit amúgy szeretnem kellene, hisz hiába rossz ez nekem, annál jobb Hyunjinnek, nekem pedig az ő jólétének kellene az első helyen állnia.

Ő most boldog.

Nekem is annak kellene lennem.

Mégsem megy.

Rossz ember lennék?

Az anyja sose hagyta el, az apja sosem lett alkoholista, sőt, született egy kishúga és még egy kutyája is lett. A kis Hyunjae a legaranyosabb kislány széles e világon, Kkami pedig egy pici, szőrös méregzsák, de nem lehet komolyan venni, így ő is megrekedt a "jaj-de-kis-cuki" szinten. Körbeveszik a haverjai, folyamatosan csinálja magáról a képeket, sokat mosolyog, soha nem emelt rá kezet senki, nem tudja, milyen bántalmazva lenni, vagy nem megkapni, amit akar.

Olyan, mint bármely átlagos diák, aki elégedett az életével és önmagával.

Amilyen én is voltam egy héttel ezelőttig, amíg egy meggondolatlan kívánságom valóra nem vált.

Azóta Hyunjin hanyagol. Nem beszél velem a szünetekben, sokszor nem vár meg iskola után, nálunk pedig nem járt azóta, hogy aznap hazament, mielőtt az apja csúnyán elverte.

Én sem voltam náluk, amióta elvágódtam a biciklivel.

Csak az iskolában látjuk egymást, de ott is inkább hatunk csak távoli ismerősöknek, mintsem egy párnak. Leszámítva persze azt, hgy napi egyszer eszébe jut megcsókolni.

Az is megváltozott. Puhábbak az ajkai, ráadásul az ízük is más. Mintha... kevesebb lenne a kontaktusban a szeretet.

Aztán ott van Jeno is. A szőke fiú, aki rengetegszer keserítette meg a mindennapjainkat, most mégis olyan pillantásokat élvez Hyunjintól, amilyeneket nekem kellene.

Annyira... szerelmes.

Jeno pedig annyira rájátszik, hogy bukfenceket vet a gyomrom, amikor csak ránézek.

Gusztustalan.

Lassan vánszorognak a percek. Olyannyira, hogy az órákat már számolni sem merem. Hyunjin azt hiszem, épp tesin van, én pedig törin szenvedek, és hiába kötne le amúgy, hogy mi történt a reneszánszban, most valahogy képtelen vagyok feldolgozni a kapott információkat.

A gondolataim nem a tananyag körül forognak, de még csak nincsenek is egy helyiségben velem. Elvándoroltak a tornaterem irányába, hogy aztán a röplabdázás közben egymásra mosolygó Hyunjin és Jeno párosát vetítsék a szemeim elé.

Nedvesednek a szemeim.

Nem szabad sírnom.

Szerencsére éppen, amikor eltörne a mécses, megrezzen a zsebemben a telefonom, amit a pad takarásában nem habozok elő is kotorni.

[-]
Szar a helyzet, mi?

[Felix]
Oké
Elegem van.
Ki a halál vagy te?

[-]
Na, az pont nem
vagyok.

[Felix]
Szórakozz mással.
Le foglak tiltani, ha
nem adsz valami
normális magyarázatot.

[-]
Normális magyarázatot
vársz egy beteljesült
random kívánság kapcsán?
Azigen...
Nem mintha le tudnál amúgy.

[Felix]
Nem vagyok
humoromnál.

[-]
Ezzel nem vagy
egyedül.

[Felix]
Hogy lehetséges ez?
És ha már megtörtént,
miért emlékszem arra,
ami a kívánságom előtt
volt?

[-]
Vannak ennél
fontosabb kérdések
is

[Felix]
Mint például?

[-]
Megbántad?

[Felix]
Ez valami szar
erkölcsi próbatétel?
Mert ha igen, akkor
baszki elbuktam.

[-]
Szóval megbántad.

[Felix]
Nem.
Vagyis nem minden
tekintetben.

[-]
Vegyes érzéseid vannak?

[Felix]
Az nem kifejezés..

[-]
Van egy ajánlatom.

Már épp rákérdeznék, mi is az, amikor meghallom, hogy a tanár sebes léptekkel indul meg az irányomba. A készüléket gyorsan a padban lévő tolltartómba rejtem, mire pedig mellém ér, addigra semmi nyom nem utal már arra, hogy valaha is megszegtem a házirendet.

- Minden rendben, Felix? - kérdi, ahogy mellém ér, de a hangsúlyából egyértelmű, hogy nem a lelkiállapotomra kíváncsi.

- Ami azt illeti, kicsit rosszul vagyok - motyogom.

- És ezt csak a telefonoddal lehet enyhíteni? - kérdi, mint aki elhiszi, hogy most elkapott.

- Elnézést, de nem telefonoztam. Csak elbambultam, azzal pedig nem szegtem szabályt.

- Akkor esetleg elárulhatná, ezzel is bizonyítva az egyébkénti órai aktivitását, hogy honnan indult a reneszánsz - vonja fel a szemöldökét, ahogy maga előtt összefonja a karjait.

- Firenzéből - mondom rövidebb gondolkozás után.

Biztos vagyok-e a válaszomban? Nem, a legkevésbé sem, de ez az egyetlen településnév, ami megragadt bennem az elmúlt huszonöt perc folyamán.

- Szerencséd - mondja, ahogy visszaballag a helyére, és folytatja az európai korszak ismertetését.

Egyébként jó lenne tudni, mikor lesz ez számomra Koreában hasznos, de nincs mit tenni, el kell fogadnom, hogy ez így van.

Várok pár percet, majd ismét előhalászom a telefonom, hogy rákérdezhessek arra a bizonyos ajánlatra.

[Felix]
Mi lenne az?
Az üzenet nincs elküldve.

[Felix]
Hahó
Az üzenet nincs elküldve.

[Felix]
Ezt nem hiszem el...
Az üzenet nincs elküldve.

Ellenőrzöm az internetet, hátha lecsatlakozott róla, de sajnos vagy nem sajnos, de a jelerősség és a wifi is tökéletes.

[Felix]
Hallod?
Az üzenet nincs elküldve.

[Felix]
Te most komolyan
letiltottál?
Az üzenet nincs elküldve.

[Felix]
Akkor rohadj meg az
ajánlatoddal együtt
Az üzenet nincs elküldve.

Sajnáljuk, úgy tűnik, hogy ez a felhasználó letiltott. Nem találhatod meg többé a profilját, és nem írhatsz neki üzenetet.

Halkan szitkozódva kezdek el pakolni, hogy aztán a tanóra befejezte előtt, egyetlen szót sem szólva induljak el kifele a teremből. Nem érdekelnek a tanár rosszalló szavai, ahogy a többiek furcsán méregető tekintete sem.

A világ bekaphatja, a végén pedig jogában áll megköszönni. Elegem van abból, hogy az egész univerzum ellenem van.

Elegem van abból, hogy minden az én kicseszett hibám.

Elegem van abból, hogy egyetlen üzenetem sincs Hyunjintól.

Elegem van az életemből.