Reggel sajgó testtel ébredek a telefonom csörgésére a padlón. Fáj minden porcikám, de azt hiszem, meg is érdemlem, ha még a kanapéig sem tudtam elvonszolni magam.

Nehezemre esik eljutni a folyamatosan zenélő készülékig, hogy lekapcsoljam az ébresztőt, de a gerincemnél is jobban fájó fejem arra késztet, hogy minél hamarabb elhallgattassam azt, különben biztosan megbolondulnék tőle.

Nem vagyok a reggelek embere, a mait viszont a szokásosnál is rosszabbul viselem. Hogy miért? Nem tudom.

Elküzdöm magam a tükörig; az arcom ugyanolyan, mint a zakózásom előtt, mindössze annyi a különbség, hogy a szemeim fel vannak dagadva az esti sírástól - sehol egy seb, egy sérült négyzetcenti, semmi. Majdnem teljesen egészséges a bőröm, ami határozottan nem normális. Tapogatom egy darabig, hátha legalább egy aszfaltdarabot vagy valamit találok, de basszus, még a tinédzserkor sem ütközik ki rajta, nem még a tegnapi zuhanásom.

A telefonomra pillantok - ami nélkül természetesen a fürdőig sem tudok eljutni -, de nem jelez üzeneteket.

Megnyitom a kakaot, hogy a különös reggelemről beszámolhassak Hyunjinnek, de meglepetten tapasztalom, hogy a hajnali üzeneteim is eltűntek, ez pedig valahogy megakadályoz a dologban.

Kétségbeesetten kezdek feljebb tekerni a beszélgetésben, hátha közelebb kerülök a különös helyzethez tartozó megoldáshoz.

Semmi nyoma annak sem, hogy nála jártam volna.

Csak minden színben játszó szíveket látok, néhány erotikusabb tartalmú üzenetet - mindegyiket Hyunjin küldte -, illetve néhány aranyos selfie-t, amikor megnyitom a galériát.

Kezdek pánikba esni; nem értek semmit. Hova lett a sebhelyem? Hova lettek az üzenetek? Honnan kerültek elő képek Hyunjinról, amikor utálja fotózni magát? Honnan lett bátorsága szexuális tartalmú üzeneteket küldeni, amikor korábban a felkarját sem volt hajlandó megmutatni?

Mi a franc folyik itt?

Sajnos nem filózhatok sokat, ugyanis be kell érnem az iskolába, de a gyomromat nem engedi ez a görcsös érzés. Valami nagyon nincs rendben, ezen pedig ha akarnék se tudnék átlendülni.

Mintha minden ki lenne fordítva az eredeti állapotából, de lehetőleg a leggroteszkebb módon.

Viszonylag lassan szedem össze magam, de nem vészesen, így éppen beérek pár perccel a csengő előtt. Hyunjin nem áll a bejáratnál, a kezében cigarettát tartva, várva, hogy leszidjam érte - mondjuk nem csoda, várható volt, hogy otthon marad -; az aula nem hangos Jenoék bandájától. Idegen az egész, pedig évek óta ebben a közösségben és ezek közt a falak közt élem meg a hétköznapjaim.

Belépek a terembe, az ajtóban viszont megtorpanok. Nem akarok hinni a szememnek, amikor Hyunjin mosolyogva kezd integetni nekem az egyik hátsó sarokból, miközben Jeno társaságát élvezi. Könnyűek a mozdulatai, nyilvánvalóan nem szenved a fájdalomtól, amit a hátán lévő sebek okoznak.

Int, hogy menjek oda hozzájuk, én pedig, lévén, hogy nem értem, hogy mindenki más lett-e fura, vagy csak én ugrottam-e dimenziót, mosolyogva teszek eleget a hívásnak.

- Sziasztok - köszönök, ahogy odalépek a furcsa társasághoz. Továbbra sem értem, hogy tudnak együtt nevetni, amikor nemrég még egymás arcát igyekeztek betörni.

- Szia, Lix - köszönt Jeno, ahogy pacsira nyújtja a kezét. Belecsapok, hisz nem akarok különösen viselkedni, de meg kell hagynom, furcsa fizikai kontaktusba lépni a szőke fiúval. Nem szoktam hozzá.

- Szia, Baba - Hyunjin hangja meglepően vidám, de még ennél is jobban meglep, amikor a derekamra fogva húz az ölébe, hogy aztán puszit nyomjon a nyakhajlatomba. Nem vagyok hozzászokva az ilyen intim pillanatokhoz, pláne nem az osztályaink előtt. - Haragudnál, ha a mai randit - randit? - elhalasztanánk? Anyám vásárolni akar, és ragaszkodik, hogy én is menjek - a hangja kissé ideges, mintha egy teherről beszélne, de nem tudom túltenni magam az "anyám" kifejezésen, így a hangulata mellett viszonylag könnyen lendülök át.

Hisz az anyja már évekkel ezelőtt elhagyta őket...

- Ugyan, majd bepótoljuk - nézek rá hátra, arcomon egy zavarodott mosollyal, ugyanis azt se tudom, milyen randiról van szó. - Hogy-hogy össze vagyunk vonva? - térek át egy sokkal hétköznapibb kérdésre, hisz nem vagyunk osztálytársak.

- Valami történt a töritanárral - von vállat a szőke.

A nap további része sem telik kevésbé különösen. Hyunjin életvidámabb, mint valaha, ennek pedig hiába örülnék nagyon, ha közben a szünetek többségében eszébe sem jut, hogy létezem. Ellenben minden tükörnél megáll, hogy megigazgassa a tincseit, gyakran még rá is vigyorog saját alakjára.

Úgy néz önmagára, mint ahogy tegnap még rám nézett. Tele szeretettel, különös csillogással az íriszeiben.

A nap végén előbb végzek, mint ő, viszont kivételesen úgy döntök, hogy nem várom meg. Biztos szívesebben megy haza az újdonsült csapatával, akikkel úgy viselkedik, mintha minimum ezer éve barátok lennének, plusz nem is érzem magam valami jó társaságnak.

Nem akarom elrontani a hangulatát; nem akarom lelombozni, hisz láthatóan boldogabb, mint valaha.

Nem tudom, mikor voltak utoljára ilyen nehezek a lépteim, mint most, ahogy hazafelé ballagok.

Nem értek semmit; az egész olyan, mintha mindent és mindenkit kicseréltek volna.

Hazaesve nem találok senki mást a lakásban, pedig most nagyon szükségem lenne édesanyám nyugtató szavaira; arra, hogy valaki azt mondja, nem őrültem meg.

Mi történt itt? Hogy fordulhat fel valakinek az élete fenekestül egyetlen éjszaka alatt? Hogy cserélhetnek ki valakit ennyire?

Miért történik ez?

Észre sem veszem, ahogy folyni kezdenek a könnyeim. Meg sem próbálom visszatartani őket.

Alapon szánalmas, hogy így érzek, hisz örülnöm kellene. Ha másért nem, akkor Hyunjin miatt, hisz végre olyan élete lehet, mint amilyet megérdemel...

Csak jó lenne tudni, hogy ebbe az életbe beleférek-e még, mert jelenleg ebben messze nem vagyok biztos.

Rezzen a telefonom a zsebemben. Új üzenetet jelez a Kakaotalkon, de nem ír ki feladót.

Nem nyitom meg. Nem érdekel, bárki is az. Most túlságosan lefoglal, hogy utáljam magam, amiért utálom a szituációt, amit szeretnem kéne.

Pedig... én csak azt szeretném, hogy Hyunjin ugyanúgy szeressen, mint tegnap.

Ismét rezzen a készülék, ezúttal a kezemben.

Most ő írt, így ezt már nem hagyhatom figyelmen kívül. Még most is ott van bennem, hogy nehogy baja essen; nehogy kárt tegyen magában; nehogy megint megverje az apja.

Noha ez most elég lehetetlennek hat.

[Hyunjin]
Nem vártál meg :(
Nem baj, csak
azt hittem még
a sulinál leszel.
Majd írok, ha anyuval
hazaértünk.

Nem írok vissza. Képtelen vagyok rávenni magam, így csak megnyitom az ismeretlen üzenetet is.

[-]
*hangüzenet*
Ezt akartad, nem?

Nem értem, mit akarhat, így csak megnyitom. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet?

*Hyunjin, bárcsak úgy látnád magad, ahogy én látlak téged! Bárcsak éreznéd, mennyire értékes vagy! Bárcsak olyan életed lehetne, mint amilyet megérdemelsz!*

Teljesen ledermedek, ahogy a saját szavaimat hallom.

Ez nem lehet...