Csak tekerek, ahogy a lábam bírja. Minél hamarabb szeretnék hazaérni, hogy megbizonyodhassak róla, miszerint minden rendben van Hyunjinnel. Szeretném látni az üzeneteit; tudni, hogy nem esett nagyobb baja; látni a sorait; érezni, ahog a szívem nem akar minden másodpercben kiugrani a helyéről a rémülettől.

Annyira sietek, hogy nem veszem észre a sötétben az aszfalton lévő úthibát, amiben elakad a biciklim első kereke, én pedig hatalmasat bukom előre. Nos, nem mondhatnám, hogy a legkellemesebb érzések egyike, amikor az arcomról az útburkolat csókolja le a bőröm, mégis megteszi, én pedig annyira meghökkenek, hogy egy pillanatra még fájdalmat érezni is elfelejtek. Kissé ijedten kapom a kezem a homlokomhoz, és nem segít a helyzeten a tény, hogy amikor elhúzom azt, akkor az ujjaimon nem is olyan kicsi, vörös vérfoltok jelennek meg.

Baszki.

A biciklimre kapom a tekintetem, majd igyekszem meggyőzni magam, hogy nem, a lánc nem eshetett le a helyéről, de sajnos idővel le kell küzdenem az egyébként rendkívül stabil tagadásom, és beismerni, hogy pontosan ez a helyzet, így fájó fejjel, a kétkerekűmön támaszkodva kell hazabotorkálnom.

Anya mérges lesz.

Nem baj, nem számít, csak az, hogy Hyunjin jól legyen.

Igen, azt hiszem, hogy ennél tényleg nincs fontosabb dolog jelen pillanatban.

Elő is kapom a telefonom - ami mit ad isten, természetesen a zsebemben volt az esés közben -, hogy gyorsan rákérdezzek, hogy is van, de sajnos, amikor a zsebemben az ujjaim a kijelzőhöz érnek, nem sima felületet tapintanak.

Mondd, hogy csak a fólia...

Nagyon úgy fest, hogy a mai nem a szerencsenapom, de oda se neki, kicsit megnyugtat, hogy a telefonom reagál az érintésre.

Maximum elvágom az ujjam pötyögés közben, de legalább tudok írni, és a napom ennél káoszosabb már úgysem lehet.

[Felix]
Ugye nem bántott?

[Hyunjin]
Egy pofont kaptam,
amiért visszapofáztam,
de egyébként ennyi, ezt
pedig még szerintem is
megérdemeltem.

[Felix]
Ez is több, mint
ami normális lenne...

[Hyunjin]
De kevesebb, mint
a megszokott.

[Felix]
...

[Hyunjin]
Veled minden rendben?
Hazaértél?

[Felix]
Fogjuk rá. Elestem,
de megmaradok.

[Hyunjin]
Megütötted magad?

[Felix]
Kicsit. Lezúztam a
bőrt az arcomról, de
tényleg nem gáz.

[Hyunjin]
Miattam, igaz?

[Felix]
???

[Hyunjin]
Miattam siettél,
nem?

[Felix]
Ne hülyéskedj.
Azért estem el,
mert nem figyeltem
eléggé.

[Hyunjin]
Majd írj, ha
hazaértél.

[Felix]
Rendben, de
ígérd meg, hogy
nem emészted magad.
Rendben?

[Hyunjin]
Majd igyekszem.

A telefonom visszacsúsztatom az eredeti helyére, úgy bandukolok tovább. Nem mondom, így, gyalog, féltempón sokkal lassabban érek haza, mint azt eredetileg terveztem, de végül csak megoldom valahogy. A biciklit a falnak támasztom, aztán cseppet sem finomkodva forgatom el a kulcsot a zárban, hogy aztán elegánsan belökjem az ajtót.

Sehol egy lélek. Pont, mint amikor elindultam, ez pedig jól is van így. Most sok dologra van szükségem, de társaságra nem igazán.

Nagyon lefeküdnöm már nincs értelme, hisz két és fél óra múlva mindenképp fel kell kelnem, mert Hyunjinnal ellentétben nekem jelenésem van az iskolában.

Már világosodik az ég alja, mire ráveszem magam, hogy elmásszak a fürdőig, hogy szemügyre vegyem a saját sérüléseimet, miközben viszont eljutok az elhatározásig eszembe jut, hogy írnom kéne Hyunjinnek...

[Felix]
Csak azért írok, mert
gondolom tudni
szeretnéd, hogy
hazaértem.

[Felix]
Hyunjin...?

[Felix]
Itt vagy?

[Felix]
Hahó...

[Felix]
Remélem alszol...
Ha igen, akkor szép
álmokat!

Kissé aggódva rakom töltőre a telefonom. Elképesztően féltem, mert ilyenkor hajlamos tetőzni a saját bajait; bántani magát; önként belefulladni a toxikus gondolataiba.

De lehet, hogy tényleg csak elnyomta az álom. Én pedig szeretnék ebben a verzióban hinni.

Végül tényleg elszenvedem magam a fürdőszobai tükörig, ahol messze rosszabb látvány fogad, mint amire számítottam. A szemeimet annyira lessokolja az eléjük táruló kép, hogy könnyekkel próbálják elhomályosítani a látásom.

Az arcom jobboldala teljesen le lett zúzva. Néhol nem is látszik semmi más, csak szétnyílt bőr és a rászáradt vér. A kötőszövet egyébként a hajtöveimtől egészen az állam csücskéig mindenhol jelen van, ez pedig extrán horrorisztikussá teszi a látványom.

Azt hiszem, esélyem sincs eltitkolni anyuék elől, mekkorát zakóztam.

A tükör és a csaptelep mellett - amire most is világfájdalmasan görnyedek - van a szekrény, amiben a törölközőket meg az ilyesmiket tartjuk, én pedig úgy döntök, hogy feltúrom az egészet, hátha a kezembe akad egy fekete, amin nem hagy látható nyomot a fejemen lévő mocsok.

Nagyjából három percig fekszem derékig a szekrényben, de végül sikerrel járok.

Eleinte hideg vízzel próbálkozom, de nagyon nem esik jól a bőrömnek, ahogy a jeges, nedves anyaggal dörgölöm, így szép lassan langyosra váltok.

Ártani nem árthat.

Közben rengetegszer eszembe jut Hyunjin. Többször ki is megyek a telefonomhoz, hogy ellenőrizzem, jött-e üzenetem, de az úgy fest, reggelig várat magára.

Miután úgy döntök, hogy az arcom a lehető legalaposabban meg lett mentve, idejét érzem egy forró zuhanynak is, hisz elképesztően hosszú volt a napom, még akkor is, ha néhány órát eltölthettem a kedvesem ölelésében.

Fél füllel hallom csak a zuhanyzóból, ahogy megrezzen a telefonom, de nem vagyok biztos a hang forrásában, abban pedig pláne nem, hogy nem csak a képzeletem szivat, ezért nem szentelek neki túl nagy figyelmet.

Valamivel később már sokkal jobb közérzettel lépek ki ismét a tükör elé, ahol akaratom ellenére is végigmérem a visszatükröződő alakot. Nem tudom sajnálni saját magam, hisz az egész csak a bénázásom miatt történt, de...

eszembe jut Hyunjin.

Hyunjin, aki nem tehet semmiről; akinek a hátán majdhogynem húsig hatoló vágasok vannak; aki a látogatásom miatt elszenvedett egy - feltehetőleg - hatalmas pofont.

Ő az, aki miatt végül ténylegesen könnyek gördülnek ki a szemeim sarkaiból.

Annyival jobb életet érdemelne. A legszörnyűbb pedig az az egészben, hogy látom, milyen önutálattal pillant akárcsak a víztükörre is, ha abban felfedezni véli a saját arcképét. Úgy érzi, megérdemli ezt az egészet...

Bárcsak...

- Hyunjin, bárcsak úgy látnád magad, ahogy én látlak téged! - Épp csak elhagyják a szavak az ajkaimat, a térdeimre zuhanok, a gerincemen pedig jeges rövidtávot fut a hideg. - Bárcsak éreznéd, mennyire értékes vagy! Bárcsak olyan életed lehetne, mint amilyet megérdemelsz! - Igazából tisztában vagyok vele, hogy senki nem hallja, pláne nem az, akinek kellene, mégis jól esik, hogy hangosan kimondhatom ezeket a gondolatokat.

Néhány perc zokogás után viszont, ahogy a padlóra görnyedek, minden igyekezetem ellenére is elnyom az álom.

Nem is sejtem még ekkor, hogy a telefonom kijelzőjén ott virít egy üzenet, aminek a tudatában biztosan nem mernék elaludni.

[Hyunjin]
Kicsim, elképesztően
sajnálom...