Átlagos hétfő reggel, amikor keresztül akarsz esni minden utadba kerülő bútoron, hogy aztán sajgó testtel próbálj meg életben maradni.

Tipikus hétkezdés, amikor elfogy a fogkrém; amikor a - törött - tükörből egy, az átlagosnál is megviseltebb alak néz vissza rád; amikor elfogy a szendvicsedbe szánt felvágott, a sajt pedig tönkre megy a hűtőben.

Imádom az ilyen napokat...

A mai is valami ilyesmi, ha pedig mindez nem lenne elég, akkor még itt van maga a tény is, hogy ismét nem haltam meg álmomban; hogy eljött egy újabb nap, amit ebben a bőrben kell végigszenvednem.

Gondolkozhatnék az öngyilkosságon, és hazudnék, ha azt mondanám, sosem jutott eszembe, de az a helyzet, hogy nem sérteném meg sem a köteleket, sem pedig a pengéket a vérem mocskával, de még a vonat elé sem tudnék lelkiismeretfurdalás nélkül kilépni.

Nem hiányoznék senkinek, de pusztán, mert nekem szar, nem akarom, hogy másoknak is az legyen; hogy miattam késsenek el a munkahelyeikről, az iskolából, a rokonoktól, bárhonnan.

Vagyis... talán Felix megérezné, hogy nem vagyok többé jelen, de ő is csak azért, mert valami különös erő visszatartja attól, hogy objektíven lásson velem kapcsolatban bármit is.

Nem vagyok szép.

Nem vagyok hasznos.

Nem vagyok értékes.

Csak a teremtéstörténet egyik elfuserált mellékterméke vagyok, ami nem volt elég defektes ahhoz, hogy már az elején kiselejtezzék, így hagyták, hogy elhasználódjak a mindennapokban, majd idő előtt egy nejlonzsákba kerüljek, amit majd a hulladékszállítók visznek el az ilyeneknek alkalmas helyre.

Nem baj, annyi napot éltem már túl, hogy plusz egy már nem oszt, nem szoroz. Talán a többiek sem fognak haragudni, ha ma is el kell viselniük a létezésem terhét. Már megszokták a súlyát, sőt, lehet, hogy már fel sem tűnik nekik.

Lassan görnyedek a csap fölé, hogy megmossam az arcom. A víz hideg, szinte csípi a bőröm. Kicsit segít, hogy megőrizzem a józanságom; hogy ne hagyjam, hogy a térdeim összerogyjanak; hogy ne kuporogjak be a sarokba; hogy ne hagyjam felszínre törni a könnyeim.

Olyan nyomorult vagyok. Csoda, hogy egyáltalán megszületni képes voltam, majd eddig vesződni azzal, hogy megpróbáljak élni.

Reflex szerűen emelem a víztől kissé homályos tekintetem a csap fölött lévő tükörre, de az enyhén hiányos látvány, amit a törött üvegdarabok adnak vissza, teljesen alkalmatlan arra, hogy valós képet fessen rólam; hogy teljes elképzelés költözhessen a fejembe önmagamról. Annyit ki tudok venni, hogy az alsó ajkam és a jobb szemem kissé fel van dagadva, de a bal szememből semmit nem látok, viszont gyanítom, az sem lehet sokkal jobb állapotban.

Kellett nekem ezt is összetörnöm...

A reggeli rutinom után mélyet sóhajtva fordulok sarkon, hogy elhagyjam a helyiséget. Szinte menekülök, hogy ne láthassam a saját arcom apró részleteit visszatükröződni. Undorodom a képtől, amit az egész lefest, majd összerak valahol az agyam egy eldugott szegletében.

Hogy utálhatom magam jobban, mint tegnap? Hogy lehetséges, hogy minden áldott nap egyre mélyebbre merülök?

Még a folyosón, menet közben megválok a pizsamafelsőmtől, ahogy a nadrágomtól is. Teljesen ruhátlanul lépek a negatív gondolataim fellegvárába, amit mások csak hálószobának csúfolnak. Nem félek, hogy bárki meglát, hisz apám dolgozik, tesóm nincs, anyám pedig viszonylag korán, úgy ötéves koromban lelépett. Csak az enyémek a halványbarna falak.

Nem nézek végig magamon; nem hagyom, hogy a tekintetem a bőrömet fürkéssze. Addig biztosan nem, amíg legalább egy alsónadrágot nem erőltetek magamra, utána viszont akaratlanul is az oldalamra pillantok, amikoris egy óvatlan mozdulat következtében erős fájdalmat érzek az adott pontban. Be van lilulva, sőt, a közepe inkább kék.

Megérdemeltem.

Legalább apám is olyannak lát, mint amilyen valójában vagyok, erre pedig nem rest rendszeresen emlékeztetni. Tegnap is hagyott egy, kábé tenyérnyi nyomot, nehogy elfelejtsem, hogy élete egyik legnagyobb baklövése vagyok.

Nem hibáztatom érte. Én is innék, és én se tennék másképp, ha ilyen haszontalan gyerekre kéne az időm bizonyos részét pazarolnom, mint amilyen én is vagyok.

A fejem is sajog. Elgondolkodok a fájdalomcsillapítón, mint lehetőségen, de gyorsan el is vetem azt. Hadd fájjon.

Megérdemlem.

Valahogy a látóterembe kerülnek a kezeim is. Látom, ahogy az apró porcokon szét van nyílva a bőr.

Talán életem egyetlen jó döntéséhez köthetőek ezek a sérülések. Frissek, még csak két nap telt el, amióta megszereztem őket. Kicsit sajognak, de erre a tompa fájdalomra még büszke is vagyok.

Akkor muszáj volt megvédenem Felixet. Muszáj voltam elé állni; bekapni pár pofont, aztán kiosztani még néhányat. Nem sok dolgot szeretek, és még sokkal kevesebbért lennék hajlandó bármit megtenni; ha jobban belegondolok, akkor ilyen tárgy vagy eszme nem is létezik, és emberből is csak egyetlen egy. Azért az egyért viszont még élni is hajlandó vagyok.

El sem tudom képzelni, hogy hogy bírt ki eddig már másfél évet mellettem.

Minden alkalommal, amikor együtt vagyunk, úgy néz rám, mint a világ nyolcadik csodájára; mindig óvatosan ér hozzám; mindig odafigyel, hogy minden sebemre jusson a gyógyító erejű varázspuszijaiból. Én pedig mindig bűntudatot érzek, amiért a létezésemmel mérgezem az övét.

Olyan srác ő, aki a világ minden szeretetét érdemelné, benne annak minden csodájával, de csak engem kapott.

Ő valahogy mégsem elégedetlen. Nem tudom hogy csinálja.

Ilyen gondolatokkal küzdöm fel magamra a farmerom és az első - fekete - felsőt, ami a kezembe akad.

A táskám nem pakolom be, úgysem fogok odafigyelni az órákon. Igazából már három hete pénteki cuccokkal járok, de ez eddig senkinek nem szúrt szemet, engem meg amúgysem érdekel.

Elrobogok a konyhába, hátha találok valami ehetőt, de a hűtőben szinte semmi nincs, aminek egy hónapon belül járt le a szavatossága, így passzolom a lehetőséget. Körbejárom a nappalit, hátha apám hagyott némi pénzt, hogy a haszontalan kölyke ne vesszen éhen, de csalódnom kell, amikor nem találok semmit. Nem mintha annyira sajnálnám ettől a testtől az éhséget, de néha azért szeretném hinni, hogy mégis számítok valakinek.

Furcsa kettősség ez bennem, hisz nem akarok élni, de ha már meghalni nem tudok, akkor nem akarok nyomorultul létezni.

Az egyik legszebb álmom lenne az, amiből sosem ébredek fel.

Mindegy, nem érdekel tovább, a gyomrom korgását pedig próbálom figyelmen kívül hagyni. Jobb ez így. Talán egy kicsivel ezáltal is közelebb kerülhetek a vágyott állapothoz.

Füles be, cipő és kabát fel, sapka, táska, és már indulhatok is.

Nincs messze az iskola, de azért néhány dal végigpörög, mielőtt elérem a jól megszokott, drótozott kerítést és kissé rozsdásodó vaskaput.

Nem megyek be rögtön, hanem kicsit élvezem még a kinti koraőszi időjárást. Társamul pedig egy szál cigarettát fogadok, elvégre valahogy ki kell bírni ezt a napot is.

Felix radarja persze bekapcsol, és viszonylag gyorsan meg is jelenik, hogy gyermeki mosollyal az arcán üdvözöljön, majd jól megszidjon, amiért rombolom az egészségem.

Ahogy az utolsó adag hamutól és füsttől is megszabadulok, azonnal a karjaimba zárom a vörös, szeplős fiút, aki boldogan simul az ölelésembe.

Ezek azok a percek, amikor úgy érzem, nem is akkora szopás élni.

Apró csókot hint ajkaimra, majd a cigaretta ízétől kissé fintorogva ragadja meg a kezem, hogy a bejárat felé kezdjen húzni.

Hivatalosan is kezdetét veszi a hétfő.