Az életben mindig a búcsúk a legnehezebbek, hiszen ki tudja, mit hoz a holnap, mi lesz velünk a jövőben. Nem szeretünk búcsúzkodni, mert a búcsú az egyik legszomorúbb lezárása a pillanatnak, amit csak elképzelni tudunk.

Két hét telt el azóta, hogy Charlie a birtokon járt, majd távozott is. Azóta kétnaponta írtam neki, mivel ragaszkodott hozzá, hogy beszámoljak az állapotomról. Csak aggódik, ami persze nem a legjobb dolog, de ez mégis a boldogság parányi szikrájával töltött el.

Lavinia mindent megpróbált megtenni annak érdekében, hogy ne lógassam egész nap az orrom. Minden délután társasjátékoztunk, elkísért a postára vagy csak egy picit sétált velem a birtokon. 

– Ez így igazán nem mehet tovább, Connie! – rontott be a hálószobámba egyik reggel Lavinia, miközben a hátamon feküdtem a mennyezetet bámulva.

Ez alkalommal sokkal nehezebb volt újra belezökkeni a régi kerékvágásba, úgy ahogy elsőre. Charlie napról napra jobban hiányzott, mint az előtte lévőn. A hiánya belülről mardosott, és éreztem, lassan ez az érzés fel fog emészteni.

– Azt hiszem, tudom, mit kell tennem – mondta Lavinia, de rá se hederítettem. Napok óta ezt csinálta, de a kártyázáson kívül többre nem jutottunk. – A jövő hét végén, Brownék, tudod, drágám, Emily és Brian, akik a múltkor beugrottak teázni, nos, vacsorapartit adnak, és meghívtak engem,  valamint Charlest, de nem akarlak itt hagyni egyedül, ezért te is velünk jössz.

– Én… – kezdtem, hiszen semmi kedvem sem volt az egész estés udvariaskodáshoz és mosolygáshoz.

– Nem azért mondtam, hogy ellenkezhess. Én már eldöntöttem, és ez nem vita tárgya. Holnap jön a varrónő. Méretet vesz, segíthetsz neki a megtervezésben, tudom, mennyire szeretsz rajzolni, és addig is lefoglalnád magad. Nézd – enyhült meg, a hangja is lágyabb lett –, nem szeretlek így, ilyen állapotban látni téged. Nem szeretem, ha szomorú vagy, ha nem találod a helyed. Te olyan vagy nekem, mintha a saját lányom lennél, Connie. És éppen ezért még jobban elkeserít, ha bánatosnak látlak. Magatehetetlenné tesz, mert tudom, mit szeretnél, és mi az, amit nem adhatok meg neked.

Nem válaszoltam, mivel Lavinia szavai túlontúl meghatóak voltak a számomra. Egyszerűen szavakhoz sem jutottam. Ehelyett letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából, hogy végezzek is valamiféle cselekvést. Nem volt mit tenni, el kellett mennem Brownék vacsorájára, és ami vigaszt nyújthat ennek az elfogadásában, az az, ha segítséget nyűjthattam a varrónőnek.

– Nos?

– Örömmel segítek – mondtam, majd elmosolyodtam.

– Nagyszerű! Connie, van itt még valami. Ma érkezett meg a postával.

Ekkor jöttem rá, hogy valami nincs rendben. Lavinia elkomorult. Előhúzott a háta mögül egy levelet, majd óvatosan átnyújtotta. A torkom azonnal elszorult, a gondolatok sebesen cikáztak a fejemben, nem tudtam rájönni, mi történhetett. Egészen biztos voltam abban, hogy nem Charlie-nak esett bántódása, hiszen azt Lavinia hisztérikusabban kezelte volna. Nem. Ez csak engem érintett. Lassan átvettem a küldeményt, majd feltéptem a borítékot. Kétszer kellett elolvasnom, hogy megértsem, mi is áll benne:

Mélyen tisztelt Mrs. Constance Olivia Montgomery Hilton!
Sajnálattal és együttérzéssel értesítjük, mint legközelebbi hozzátartozót, hogy Anthony Matthew Montgomery életét veszítette, miközben hazája iránt teljesítette a kötelezettségeit.

Fogadja őszinte részvétemet!
  B. Collins alezredes

Ó, istenem, Anthony!, gondoltam. Mi lesz velem nélküled? Mi lesz mindennel? A gyerekkori terveinkkel, amiket azután fogadtunk meg, hogy magunkra  maradtunk.  Legalább már mamáékkal vagy. Legalább már nem fáj és nem szenvedsz. Kérlek, vigyázz ránk és az én Charlie-mra, őt már nem veszíthetem el, fohászkodtam, miközben a szemem az égre vetült. Sosem voltam igazán vallásos, de most reméltem, a szavaim nem süket fülekre lelnek.



Másnap reggel, amikor megérkezett a varrónő, szörnyen kimerültnek éreztem magan, miután a hajnalig dolgoztam a ruhámat illetően. Azt követően, hogy megérkezett a levél, amely Anthony halálhírét hozta, már nem szólaltam meg aznap. Lavinia eltekintett a kártyázástól, és a szobalány is a szobámba hozta az ebédet és a vacsorát.

Magányra és időre volt szükségem ahhoz, hogy képes legyek ezt a szörnyű hírt. Mi lesz, ha Charlie lesz a következő? Mi lesz, ha magamra maradok? Mi lesz velem, mi lesz velünk? Mi lesz a nagyszabású terveinkkel? Persze, emlékeztettem magam. Hozzá kell mennem egy tisztességes úriemberhez, ha mindenez bekövetkezik. Hiszen megígértem Charlie-nak. Ígéretet tettem neki, hogy a gyermeke nem nőhet fel apa nélkül. Nem. Erre nem lett volna szabad gondolnom. Valahol a nagyvilágban ott van Charlie. Valahol a jövőben meg van írva a közös életünk. Így kell lennie, mert máshogy nem lehet.

A hajnalig tartó munkának meglett az eredménye; miután a varrónő méretet vett, végignézte a terveim, majd kiválasztotta az egyiket közülök, amire a legbüszkébb voltak. Háromnegyedes, enyhén puffos ujjú, bokáig érő szoknyával, és egy kicsit bővebb szabású, leginkább hastájékon, hogy elrejtsem a terhességem.

– Mrs. Hilton – kezdte a varrónő, mire megborzongtam. Legutóbb a férjem nevezett így, mindig ő nevez így, leginkább akkor, amikor flörtölni szoktunk. Hiába tereltem el a gondolataim, mégis lépten-nyomon mindig visszatértem hozzá. – Milyen színűre szeretné? – Tudtam, hogy elfelejtettem valamit kitalálni. Nem gondoltam volna, hogy egy ennyire alapvető dolog kerülheti el a figyelmem.

– Smaragdzöldre gondoltam, ha az kivitelezhető, és ha  szatén, még jobb, de persze háború idején olyat szeretnék, amilyen színű anyagja van. Nem a ruha teszi az embert, csak segít egy csöppet rajta.

– Ezt jól látja. A hét végén még egyszer benézek. Vigyázzon magára, Mrs. Hilton!

– Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt.

A varrónő távozott, ám nem sokáig maradtam egyedül, mivel Lavinia szinte belibbent a szobába. Először habozott, de végül megszólalt.

– Nézd, drágám, nem akarom erőltetni, amit nem akarsz, de lehet, jót tenne neked, ha beszélnél róla. Persze, minden rajtad áll, de tudd, bármikor meghallgatlak, ha szeretnél valakivel beszélni.

– Tudod – kezdtem, bár a szavakat roppantul nehezen formáltak meg –, nagyon sok minden jár a fejemben.

Ez igaz is volt. Olyan dolgok, amiket elsősorban a férjemmel osztottam volna meg, de egyik sem olyan, amit levélben is meg lehetne tárgyalni, így be kellett érnem az anyjával, akit bár imádok, aki olyan, mintha anyám helyett anyám volna, de… még nem igazán volt alkalmam megnyílni előtte. Talán épp itt az idő erre.

– Akkor kezdhetnénk az elején – javasolta, bár nem tudtam, mi számít a gondolataim elejének.

– Én… félek, hogy nem leszek elég jó anya. Tudom, hogy kell őket gondozni, de… nem tudom, hogyan kell nevelni. Tizenkét éves voltam, amikor anyám meghalt, nem emlékszem rá túlságosan. Nem tudom, milyen volt, hiszen még a születésem előtt teljesen összeomlott, amikor apám elment, majd sosem tért vissza. Az elsüllyeszthetetlennek vélt Titanic fedélzetén utazott, nem hiszem, hogy meséltem ezt már korábban, de így volt. Nem emlékszem rájuk, ezért nem is tudom, milyen példa mutathatná előttem fáklyaként az utat.

– Tudod, először senki sem tudja, többnyire mindenki a megérzéseire hallgat. Amit nem tudsz, azt idővel megtanulod. Nem tagadom, nem egyszerű, olykor gonddal jár, de rengeteg örömmel is, ezt ne feledd! Képes leszel rá, ha nem is úgy, ahogy korábban elképzelted, de menni fog. És hiába érzed, hogy egyedül vagy, mert nem így van. Itt vagyok, és segítek neked, legyen bármiről szó. Végtére is ketten mindig könnyebb. Ezért vagytok ketten. És, amint hazajön, enyhülni fognak a kétségeid.



Amikor a következő szombaton elérkezett a vacsora napja, kivételesen később ébredtem. Egészen kora délutánig lustálkodtam, amíg el nem kezdtem készülődni. Az erre az alkalomra készített ruhám, már néhány napja megérkezett, azonban még egy pillantást sem vetettem rá. Úgy döntöttem, meghagyom meglepetésnek, és csak akkor lássam először, amikor a szobalány rám adja. Nem tudtam, miért halogatom, hiszen tisztában voltam a stílusával, végtére is én magam terveztem, de valami mindig megállított, amikor elhatároztam, megnézem.

Már három hét telt el Charlie látogatása óta. Az egész hétvége kezd távolodni, így lassan, de biztosan – és Lavinia nagy örömére – elkezdtem visszazökkenni a régi kerékvágásba. Persze, amennyire ez csak lehetséges. Rengeteget gondoltam Anthonyra, aki a háború számos áldozatának egyike lett, és még annyiszor Charlie-ra, akiről az utóbbi időben nem voltak információim, ám ezt a posta lassúságának tulajdonítottam. Ilyen előfordul, nyugtattam magam. Charlie jól van. Jól kell lennie. Mert, ha nem lenne, arról már tudnék. Biztosan tudnék.

Miután az ebédet odalent költöttem el Laviniával, amely csendesen, beszélgetés nélkül telt el, amit furcsállottam, hiszen nem úgy ismertem meg az asszonyt, aki ne szeretne folyamatosan csivitelni. Kedvtelenül tologattam ide-oda a krumplipürét, miután már egy falatot sem tudtam lenyelni.

Minden egyes nap egy küzdelem volt. Egy végeláthatatlan harc, ami csak akkor oldódhat meg, ha véget ér a háború, visszakapjuk azokat a szeretteinket, akik valahol a hazánkért harcolnak. Mi is, otthon maradtak háborút vívtunk; csak nem emberekkel, hanem a saját érzelmeinkkel.

Már javában benne jártunk a délutánban, amikor úgy döntöttem, ideje lesz elkezdeni a készülődést. Hullámos hajamat megpróbáltam egy rendezett kontyba fésülni a fejem közepére. Nem szoktam sminkelni, mert sosem éreztem szükségét annak, hogy máshogy nézzek ki, mint valójában, mivel jobban szerettem a természetességet, ám most mégis úgy döntöttem, talán egy kevés szemhéjpúdert és rúzst felkenhetek. Abból még senkinek lett baja. Amikor végeztem, már csak a ruha maradt hátra, amihez a szobalány segítségét kértem.

Ahogy a lány lehúzta a cipzárt a ruhazsákon, valami elképesztő látvány tárult a szemem elé. Smaragdzöld volt, ahogy kértem. Észre sem vettem a gyönyörködésben, de mire legközelebb visszanéztem már a ruhaköltemény szaténja a mellemre nehezedett.

– Káprázatosan festesz! – lopakodott a hátam mögé Lavinia. – Szeretném, ha ma este ezt viselnéd. Illene a szemedhez. – nyújtott az irányomba egy kis dobozt, amelyet habozás nélkül felnyitottam, és egy pár smaragdköves fülbevalót, és egy apró nyakláncot találtam. – A férjem ükanyjának csináltatta a férje nászajándékba, az ékszerek öröklődnek, mindig az kapja meg, aki beházasodik a családba. Korábban én is megkaptam, de most már a tiéd.

– Köszönöm! Valóban gyönyörűek.

– Tudod, mit jelent a smaragdzöld szín?

– Éppen ezért választottam – mosolyodtam el. – Volt időm ezen gondolkodni korábban. Felgyorsítja a gyógyulási folyamatot, bár nem tudom pontosan, melyik értelemében. Fizikailag vagy mentálisan.

– Az a lényeg, hogy meggyorsítja a folyamatot. Ez az egyetlen, ami számít.

Egy rövid autóút után megérkeztünk Brownék házához, ami jobban hasonlított egy palotára, mint kastélyra, és erről még jobban megbizonyosodtam, miután bementünk. Lavinia maga előtt terelt, kissé úgy éreztem magam, mint a regényekben olvasott elsőbálozó, akit a szülei különféle eseményekre visznek, hogy egy jóvágású, gazdag férjet csavarjon az ujjai köré.

Üdvözöltük Emilyt és a férjét, majd mielőtt még a vacsora elkezdődhetett volna, a vendégek a hatalmas terembe egybegyűlve italokat fogyasztottak, és beszélgettek. Nem egy túlságosan érdekes eseménynek bizonyult, különösen, miután Lavnia bemutatott mindenkinek, de úgy tűnt, mintha mindig ugyanazok az emberek néznének vissza rám. Hiába jártunk benne a decemberben, a helyiségben olyan fullasztó meleg volt, hogy még a hatalmas legyezőm sem segített enyhíteni a forróságot.

– Drágám, jól vagy? – kérdezte Lavinia, miután már egyre nehezebben vonszoltam magam előre.

– Nem – mondtam. – Azt hiszem, rosszul leszek.

Lavinia kiterelgetett a friss levegőre, ami arconcsapóan hidegnek bizonyult még a decemberi időhöz képest is. Leültem a tornácon az egyik székre, majd Laviniára vártam, aki egy pohár vizet ígért nekem. Még mindig legyeztem magamba a hideg levegőt, még mindig úgy éreztem, bármikor elájulhatok. Egy nem várt pillanatban egy kéz, egy meleg kéz támaszkodott rá a vállamra. Olyan meleg volt, hogy a ruha szaténján keresztül is égette a bőröm, de nem kellemesen, ahogy Charlie tette velem minden alkalommal. Ez a váratlan érintés fájdalmas volt.

– Vegye le rólam a kezét! – sikkantottam fel.

– Igazán szép bemutatkozás, hölgyem. – A tenyérhez, ami még mindig a vállamon volt, ahhoz egy reszelős férfihang is tartozott. – Olyan gyönyörű ebben a ruhában – suttogta, majd óvatosan elkezdte lehúzni a cipzárt.

Részeg. Egészen biztosan részeg. De mit tehetnék? Sikítsak? Nem, az mindenki figyelmét idevonzaná. Gyorsnak és okosnak kell lennem, gondoltam.

– Elnézést, de nekem férjem van! – mondtam a kelleténél hangosabban.

– Nekem meg feleségem, de nem számít – vágott közbe.

Mit tegyek? Szentséges ég, mihez kezdjek? Mozdulni képtelen voltam, mivel a férfi szinte agyonnyomott.

– Brian, mit művelsz? – sikított fel Lavinia kezében a pohárral, aminek tartalmát azonnal a férfira locsolta.

Tehát ő lenne Brian, a házigazda személyesen, konstatáltam magamban.

Lavinia lefejtette rólam Brian testét, majd hosszasan átölelt. Könnyek között törtem ki, mivel fogalmam sem volt, mit tettem volna, ha nem tér vissza időben. Szorosan tartott magához, érezte, mennyire sokkos állapotba kerültem, hiszen ez volt az, amire a legkevésbé számítottam. Egyáltalán van olyan, aki számít arra, hogy majdnem nemi erőszakot tesznek rajta? Nem. Erre nem lehet számítani.

– Jól vagy, drágám? Mindjárt hozok neked egy másik pohár vizet.

– Most már jobban. Azt hiszem, inkább veled tartok. Nem akarok még egyszer hasonló helyzetbe kerülni.



Úgy éreztem, valami nincs rendben, és ez akkor vált igazán biztossá, amikor megéreztem, ahogy a combomon melegen vér csorog alá. Megijedtem.  Nem tudtam, mit tehetnék, egyszerűen képtelen voltam gondolkozni, képtelen voltam lehiggadni, mert a vérzés nem jelenhet jót, de annál rosszabbat igen.

– Connie, mi történt? Falfehér vagy.

– Mama, beszélnünk kell! – mondtam, majd felálltam az asztaltól. – Bocsássanak meg!

– Mi történik, drágám?  – kérdezte Lavinia, és aggódó pillantásokat vetett rám.

Hallgattam, egyszerűen hatalmába kerített a rettegés, hogy elveszíthetem az egyetlen dolgot, ami még értelmet ad ennek az egésznek.  Ám végül megszólaltam, mivel tudtam, Lavinia választ vár, és segíteni akar, végtére is, én állítottam fel az asztaltól.

– Félek, mama. Vérzek.

Éreztem, a félelem váratlanul végigfutott rajta a szavaimra, és olyan volt, mintha villám csapott volna belé. Egyikünk sem tudott hirtelen mit tenni, és ettől még magatehetetlennebbekké váltunk.

– Szerinted ez veszélyes lehet? – kérdezte Lavinia, miközben remegés és rettegés járta át a testét.

– Egyelőre még nem – mondtam, mivel nem volt erős a vérzés. – Nem tudom.

Elhallgattam, hiszen jól emlékeztem az egyetemen eltöltött éveimre, ahol megtanultam, hogyha valaki el készül veszíteni a gyermekét, akkor általában el is vetéli, és semmi sem segít. Talán csak az ágynyugalom, ám gyakran még ez sem segít. Van, amikor nem mutat előjelet, ha megtörténni készül a legrosszabb, ami csak lehet, és van, amikor mégis, amikor a jelek szinte üvöltik, hogy…

– Lehet, semmiség – próbáltam megnyugtatni Laviniát, de legfőképpen magamat. – Ez nem szokatlan, a nők valamikor véreznek a terhességük során.

– Maradj itt! Sűrű elnézések közepedte távozunk. Szólok Charlesnak, hogy hozza a kabátokat. Nem maradhatunk itt, ki tudja, mi lesz veled. De ne aggódj, minden rendbe fog jönni. Rendbe kell jönnie. Megígértem, hogy vigyázok rád – mondta, majd elsietett.

Utána akartam szólni, hogy ez nem attól függ, mennyire vigyázz rám. Ez nem tőle függ. Sosem tőle függött. Ha bekövetkezik a legrosszabb, nem hibázathatja magát, mert nem miatta történik. Ennek egészen más szokott az oka lennie. Például a stressz, amiből most rengeteg gyülemlett fel bennem.

– Mit tehetnék érted, kedvesem? – csendült fel Charlie hangja a fejemben.

– Csak imádkozhatsz – felelte a kis hang, miközben hasamra tettem a kezem, úgy próbáltam megóvni a lakóját a veszélytől, bár tudtam, ez semmit sem ér. – Imádkozz értünk, mert mást nemigen tudsz tenni!