És ez a nap is eljött, amitől eddig úgy rettegtem. Lavinia már napok óta teljességgel be van zsongva, hogy újra láthatja a barátnőit, míg én kezdtem beletörődni a sorsomba, és elfogadni, sőt a jót keresni, amiért így fog történni. Talán még jól is érezhetem magam, gondoltam, bár erre csak csekély esélyt láttam. Lavinia tudta, mennyire feszélyez a közelgő nap, hiszen látta, mennyire kínlódtam, ahányszor csak szóba hozta a témát.

Már egészen kezdtem megszokni az itteni életem, egyfajta rutinom is alakult, legalábbis akkor, amikor nem gyötört fáradtság vagy rosszullét. Ez az, amiről az anyák gyakran hallgatnak, hogy mennyire kimerítő maga a terhesség. Ha ezt tudom, kétszer is megfontolhattam volna, mennyire ragaszkodok ehhez a macerához. De mégis! Olyan jó lehet saját gyerekeket nevelni, és megélni velük minden egyes pillanatot.

Lavinia ragaszkodott hozzá, hogy varrassak egy új szoknyát (nincs még elég, különösen háború idején jobb lenne, ha spórolnánk az anyaggal) az est alkalmából, hogy örökre emlékezzek arra a napra. Továbbra sem értettem, milyen célból szerette volna, ha részt veszek a barátnője, Mary összejövetelén. Természetesen örültem a meghívásnak, de sosem jártam társaságba, sohasem vágytam ilyesfajta tevékenységekre, mivel képtelen voltam elképzelni, hogy jól érezzem magam abban a közegben. A szoknya, nos nem túl figyelemfelkeltő, egyszerű, fekete-fehér pöttyös darab, amit később a hétköznapi viseletembe is majd könnyűszerrel be tudok építeni.

Reggel, ébredés után úgy döntöttem, miután végre kitisztult az ég, hogy ideje lesz, ha feladom azt a levelet, amelyet érkezésem napján írtam Charlie-nak, így ennek szellemében gyorsan megreggeliztem, (habár nem maradt meg túl sok belőle a reggeli rosszullét miatt, ami az utóbbi pár napban tört rám, majd el is múlt rövid időn belül) és összekészítettem a levelet, majd némi pénzt egy kis erszénybe. A fészerből kitoltam az útra a biciklit, majd elindultam a város irányába.

A tájékozódási képességem sosem voltak tökéletesek így az odafelé vezető útonsikerült eltévednem, nem is egyszer, ami annyira felbosszantott, hogy majdnem megfordultam, és hazatekertem. Ám hamar sikerült lenyugodnom, mivel Charlie jutott eszembe, aki már szörnyen várhatja a levél érkezését, ezért nem késlekedhettem sokáig. Amikor megérkeztem a postahivatal elé, leparkoltam a biciklimmel, felcaplattam a lépcsőn, és vártam, amíg sorra kerülök.

- Ezt a levelet szeretném feladni - fordultam a vastag keretes szemüveg mögé bújt, szelíd tekintetű asszony felé.

- London? Az egy kicsit sokba fog kerülni, kisasszony - mondta, ahogy kivette a küldeményt a kezemből.

- Kerül, amibe kerül. Tudja, a férjemnek lesz. - Fogalmam sem volt, miért osztottam meg a hölggyel ezt az információt, de valahogy szükségét éreztem.

- Ó, tehát katonafeleség - konstatálta, és a szeme összeszűkült, miközben hangyaméretű betűimet olvasta a címkén.

- Igen, mondhatjuk. Lehet tudni, mennyi idő, mire odaér?

- Nem, hölgyem, különösen ilyen időkben.

- Vagy úgy. Mindenesetre köszönöm! - zártam le a beszélgetést, majd kifizettem az összeget, és távoztam.

- Drágám, készen vagy? - hallottam Lavinia hangját a szoba előtt.

Még egyszer végignéztem magamon a tükörben. Leporoltam magamról a rám ragadt szöszöket, megragadtam a táskámat, majd egy végső pillantást vetve kiléptem a szobából. Elégedett voltam a kinézetemmel; Laviniának igaza volt, egy új szoknya valóban feldobta az összeállítást. Mivel az alsóm mintás volt, így felülre a kedvenc szatén blúzomat választottam egy sötét színű kardigánnal, hogy ne fázzak.

- Egyszerűen káprázatosan nézel ki! - dicsért meg, majd elindult lefelé a lépcsőn.

Erre hirtelen nem tudtam reagálni, hiszen mindig rosszul fogadtam a bókokat; fogalmam sem volt, mi lehetne erre a megfelelő válasz, mivel világéletemben nehezemre esett egy nőnek bókolni, ezért csak szerényen elmosolyodtam.

- Ugye mehetünk? - érdeklődött, miután észrevette, hogy nem hallja a lépteim az övéit követően.

Bólintottam. Csak túlságosan elkalandoztam. Ezt csupán az idegesség tette velem. Utólag visszagondolva nem értem, mitől rettegtem annyira, hiszen nem a nagyszabású templomi esküvőmre igyekeztem, ahol több száz ember szeme rám szegeződik. Nos, ezen már túl voltam, mégha más, csendesebb körülmények között is, de túl voltam. Beláttam, nem valószínű, hogy Lavinia barátnői egész este engem fognak megajándékozni a figyelmükkel, úgyhogy némelyest megnyugodtam.

Jól fogod érezni magad, Montgomery, ne aggódj! - mondtam magamnak, és már a szívem sem kalapált olyan erősen, mint korábban.

Követtem Laviniát, és beültünk az autó hátsó ülésére, majd a sofőr elfordította a kulcsot, és gázt adott. A mellettem ülő nőn annyira érződött az a bizonyos nagyvilági nő elegancia, hogy egy pillanatig sem gondolná az ember, hogy már betöltötte az ötvenet is. Nem, Lavinia Hilton akár tizenöt évet is letagadhatna az életkorából, és ezt csodáltam benne: a sosem múló fiatalságát, és persze az állandó kedvességét.

- Megkínálhatlak egy kis jó minőségű, skót whiskyvel? - kérdezte, de csak a fejemet ingattam.

- Köszönöm, de ezúttal el kell utasítanom, bármennyire is szeretném. Azt olvastam egy lapban, ahol hölgyeknek osztottak tanácsokat, hogy nem javasolt a terhesség során alkoholt fogyasztani. Nem szeretnék kárt tenni a babában - magyaráztam.

- Legalább több marad nekem! - nevett fel, és már a hangján lehetett érzékelni, hogy kezd egyre jobban becsiccsenteni. Már meg sem próbálta titkolni, ahogy otthon tette.

Remek, gondoltam. Most majd vigyázhatok legalább egy tucatnyi nőre, mielőtt még valami szörnyűséget csinálnak. Most már unatkozni sem fogok, de tény, hogy szívesebben lennék egy jó könyv társaságában, vagy az én Charlie-émban, mint részeg nőkében.

Amikor megérkeztünk, Lavinia szó szerint kivágta az ajtót, majd amikor megpillantotta a barátnőit a teraszon, rohanni kezdett. Olyan volt, mint egy gyerek. Kétségkívül. Van, ami sosem változik, mormoltam az orrom alatt. Végtére is mindenkiben ott él még a gyerek énje, és ez Laviniával sem volt másképpen.

- Mary, Louise! - kiáltotta. - Azt hittem, már sosem érünk ide - nyögte panaszosan.

- Kit hoztál magaddal? - érdeklődött a barna hajú nő.

- A menyemet. Tudjátok - fogta halkabbra a hangját, de ennek ellenére is hallottam minden egyes szavát - nem igazán találja még a helyét. Hiányzik neki a fiam, ahogy nekünk is a férjemmel, de Connie, nos ő máshogy kezeli. Ritkán lát az ember ilyen elsöprő szerelmet még ennyi év után is.

Mindenre számítottam csupán erre nem. Lavinia őszinte szavai annyira megérintettek, hogy majdnem elsírtam magam, azonban muszáj voltam visszafogni az érzelmeimet, és ennek fényében közelebb léptem a három nőhöz.

- A menyem - mutatott be Marynek és Louise-nak. - Constance, bár leginkább csak Connie.

- Meg ne fázzatok nekem ebben a hidegben! Gyertek beljebb! - invitált be minket Mary a házba.

Ahogy átléptem a küszöböt egy kellemes fahéjas illat csapta meg az orromat. A ház nem csak kívülről, de belülről is hatalmas volt. Olyan érzésem volt, mintha egy kisebb palotába léptem volna be. Minden olyan túlontúl is elegáns volt.

- A kabátokat a szobalány elveszi, nektek csupán annyi lesz a dolgotok, hogy kövessetek - rendelkezett.

Miután levetkőztem, és átnyújtottam a lánynak az öltözéket, megvártam Laviniát, majd szótlanul követtük Maryt és Louise-t. Átvezettek bennünket az előteren, majd fel egy kisebb lépcsőn, két kisebb társalgón át, és egy idő után már sem kedvem, sem energiám nem volt számolni, hány helyiségen haladtunk át, amíg megérkeztünk abba a hatalmas szalonba, ahol a hölgyek barátnői már mulatták az idejüket.

- Lányok, nézzétek kit hoztam! - kiáltotta Louise még Mary előtt, aki vetett rá néhány szúrós pillantást.

A teremben mindenki elhallgatott, letette, amit éppen a kezében tartott, majd mind Lavinia és körém gyűltek, és mindnyájuknak szorgosan mutatott be. Képtelenség lett volna ilyen rövid idő alatt ennyi nevet és arcot memorizálni, szóval ezt már az elején elengedtem. Csupán úgy tettem, mintha bármiről is volna fogalmam, holott nem volt.

A lányok játszani hívtak, habár a mai napig nem tudtam pókerezni most megtanítottak, vagyis megpróbáltak rá megtanítani, na nem azért, mert szörnyű játékos lettem volna, épp ellenkezőleg - legalábbis Louise szerint -, de egy idő után már mind túl sok alkoholt fogyasztottak ahhoz, hogy képesek legyenek megmagyarázni, mit miért.

Be kellett vallanom, mégis sikerült jól éreznem magam Lavinia barátnőivel, ám egyszerűen lehetetlen küldetésnek tűnt megjegyezni. Az este nem olyan volt, mint vártam, sőt mindent felülmúlt, amire csak számítani lehetett. Talán eddigi életem legjobb pozitív csalódásának is lehet nevezni. Végül örültem, hogy beadtam a derekam, és nem futamodtam meg a lehetőség elől.

Hazafelé sokáig szótlanul ültünk az autóban. Magamban próbáltam megfogalmazni, miképpen mondhatnék köszönetet Laviniának azért, amit értem tett, azonban egyetlen épkézláb mondat sem jutott eszembe, így továbbra is hallgattam. Végül Lavinia megunta a csendet, és megszólalt:

- Connie, komolyan mondtam, amit mondtam, amikor megérkeztünk.