- Én is örülök neked.

- Nem, nem azért mondtam, csak meglepődtem. Nem számítottam rád - válaszoltam.

Őszinte voltam vele, valóban meghökkentőnek találtam, hogy egy év után, egyetlen levél vagy bejelentés nélkül beállított. Sőt, még a viselkedését is némileg aggasztónak éreztem... mintha egy másik ember állt volna előttem. Valami történt vele. Valami határozottan megváltozott benne, mióta legutóbb láttam. Végtére is egy év hosszú idő, legalábbis ezzel próbáltam elterelni a gondolataimat a rideg válaszát követően. Még csak meg sem ölelt, egy csókot sem kaptam tőle! Valóban úgy tűnt, mintha nem az én Charlie-m állna előttem, de igyekeztem jól kezelni a helyzetet, mivel jól tudtam, hogy a háború mindenkit megváltoztat. Talán csak egy újabb látogatásról van szó, mint tavaly ilyenkor. Erről akkor gondoltam meg magam, amikor észrevettem a mellette álló uniformisba öltözött férfit, aki kissé türelmetlenül várakozott. Rápillantottam, és kissé kíváncsian vártam a magyarázatát.

- Üdvözlöm önt is! - köszöntöttem egy barátságos mosoly keretében.

- Jó napot! Ugye Constance Hiltonhoz van szerencsém? Ön a... felesége, igaz? - A hangja reménnyel teli volt. Fogalmam sem volt, kire másra számított. Az anyjára vagy az apjára? Esetleg egy nem létező testvérre, vagy valóban rám, a nejére?

Először azt akartam mondani, hogy „attól tartok" vagy „kihez van szerencsém", aztán meggondoltam és visszafogtam magam. Elővettem a legudvariasabb modorom, majd megszólaltam:

- Igen, uram - mondtam, miközben kétségbeesetten néztem a hátam mögé. Reméltem, hogy valaki a segítségemre siet, hogy ne kelljen egyedül megbirkóznom a helyzettel.

- Jobb lesz, ha vet erre egy pillantást. - Ezzel előhúzott a zubbonyából egy kis szeletnyi papírt.

Átvettem, ám még nem olvastam el, ehelyett félbehajtottam, és a szoknyám zsebébe süllyesztettem, mivel meg akartam várni, amíg betérünk a ház melegébe, azonban jól tudtam, valami komolyról lehet szó, ha Charlie mellé kíséretet is küldtek. Nem lehet dezertőr, ebben egészen biztos voltam. Valami más lehet. Olyan megviseltnek látszik, bár ki nem az manapság? A szeme beesettnek tűnt, a bőre csöppet megnyúlt, a szeme alatt lila karikák éktelenkedtek, mint aki napok óta nem aludt. Igyekeztem nem adni jelét az aggodalomnak, hiszen megígértem magamnak, addig nem esek pánikba, amíg ki nem derül az igazság.

- Lenne szíves bejönni? Kicsit hideg van - invitáltam be a házba.

- Örömmel, asszonyom.

- Gyere, drágám! - öleltem át a vállát, majd előre engedtem a férfit. Ahogy beléptünk a jéggé fagyott végtagjaim, azon nyomban olvadásnak indultak, mint a fagylat a nyári hőségben. - Mama - kiáltottam, és csak később jutott eszembe, hogy reggeli után elhagyta a házat. Csak imádkozni tudtam, hogy Charles kidugja a fejét a szalonból vagy a ház bármely pontjáról a segítségemre siessen.

- Anyád most nincs itthon - válaszolta egy másik hang.

Charles. Ez az!, sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Bár kissé furcsa volt, hogy Laviniát az anyámnak nevezte, de ezzel most nem volt időm foglalkozni. Egyáltalán nem ez volt a legégetőbb problémám a napirendben.

- Ide tudnál jönni, kérlek? Van egy kis... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert megjelent Charles.

- Fiam! - köszöntötte rég nem látott fiát. Hozzám hasonlóan őt is elcsodálkozott azon, mit keres itt a fia. Ezt gyorsan le is vetkőzte, és megpróbált a lehető legtermészetesebben viselkedni ebben a helyzetben. A szeme az egyenruhás férfira vetődött, őt is üdvözölte, majd tekintetét rám fordította, és közölte, felkíséri Charlie-t a hálószobánkba, amíg én elintézem a dolgokat.

Amikor az ifjabb és az idősebb Charles is elhagyta a társalgót, jó háziasszonyhoz méltóan, hellyel, teával és süteménnyel kínáltam a katonát, de ezek közül, csak a legelsőt fogadta el, miután közölte, hogy sietős a dolga, viszont erre a kényes témára mindenképpen szeretne időt szakítani. Ennyire nagy lenne a probléma?, gondoltam. Amint meggyőződtem arról, hogy apa és fia az emeletre értek előhúztam a szoknyám zsebéből a papírt, majd gyorsan átfutottam a sorokat, egyszer, majd még egyszer, de képtelen voltam elhinni az olvasottakat.

- De... - pillantottam fel. Biztos voltam benne, hogy az arcomra kiült a döbbenet. A férjem már sokszor mondta, hogy a tekintetemből és a mimikámból kiolvashatóak a gondolataim. Bárki számára egy nyitott könyv voltam.

- Utasítást kaptam, hogy hozzam el a családjának - mondta a férfi. És ennek is örültem. Senkinek sem lett volna abból haszna, ha egyedül utazik, és közben történik vele valami.

- Ez mind szép és jó, és köszönettel tartozunk, de válaszolna néhány kérdésemre vagy azzal túllépné a hatáskörét - tértem rögtön a lényegre.

Talán kicsit erősen fogalmaztam, de az igazán nem okozhat problémát, ha gyorsan túl akarok lenni ezen a beszélgetésen, talán mégis? Az akcentusából ítélve Yorkból vagy annak környékéről származó katonának is van még tömérdek feladat, nekem pedig az volt az egyetlen és legfontosabb dolgom, hogy férjemmel legyek, így nem finomkodhattam túl sokáig.

- Az a kérdésektől függ. Mennyiség és megválaszolhatóság, tudja. - Helyes, legalább érthető voltam, hogy gyorsan akarok végezni.

- Remek, legalább tegyünk egy próbát. - A szörnyű helyzet ellenére magamra erőltettem a legédesebb mosolyom, amit első dolgom lesz eltüntetni, mihelyt a férfi távozik a házból.

Vettem egy nagy levegőt, majd feltettem a legfontosabb kérdést:

- Mikor történt?

- Három hónapja.

- Három hónapja?! - kaptam fel azonnal a vizet, hiszen három hónapig titkolni egy ennyire súlyos problémát, az túllépett minden határon. - És augusztus óta nem tájékoztattak minket?

- Mert nem engedte.

Ez volt a leggyengébb kifogás, amit valaha betegtől hallottam. Persze, lehetnek kívánságaik, kéréseik, hiszen ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más, de amikor mentálisan nincsenek minden rendben, akkor nem feltétlenül szabad rájuk támaszkodni, hiszen az egészségük és annak rendbe hozatala a tét.

- Valóban? Tényleg ennyire...? - Nem fejeztem be a mondatot.

Fogd vissza magad, Montgomery, fegyelmeztem magam, hiszen mégiscsak őfelsége egyik katonája ült velem szemben. Jól tudtam, hogy nem üthetek meg ilyen hangszínt, éppen ezért haraptam el a mondatom végét.

- Fogalmam sincs, mennyit mesélt a férjem vagy, hogy mennyire ismeri őt -, és ami azt illeti nem is érdekelt -, de ápolónő vagyok, és van némi jártasságom ilyesfajta helyzetekben.

- Efelől semmi kétségem, Mrs. Hilton, viszonta férje makacskodott. Nála makacsabb beteggel még nem igazán találkoztam.

Nos, ez rávallott. Mindig is makacs volt, mint egy öszvér, akárcsak én, és jól tudtam, hogy nagyon ritkán enged az elképzeléseiből. Talán ez az, ami annyira vonzott benne. Majdnem a homlokomra csaptam a felismeréstől. Már tudtam, miért nem szólt nekünk senki az állapotáról: nem akarta, hogy olyan állapotban lássam. Most nem volt arra időm, hogy megemésszem a felismerésem, ezért visszatértem a kérdésekre, mivel ilyennel korábban még sosem volt dolgom.

- Mennyi idő, mire felépül?

- Asszonyom, nem vagyok orvos, így fogalmam sincs.

- Az utóbbi időben volt kezelve? - Nem törődtem a válasszal, nem volt időm udvariaskodni, így a listám következő pontjára ugrottam.

- Nyugtatókat kapott.

Hát hogyne, forgattam meg a szemem. Ha nyugtatókat kap azzal megszűnik a probléma. Ez közel sem így volt, de nem akartam vitatkozni. Tisztában voltam azzal, hogy mihamarabb kezelésbe kell vennem. Nagyszerű terv, Montgomery, de mihez kezdesz orvosi vagy pszichológiai végzettség nélkül egy olyan férfival, aki ráadásul a férjed, aki néhány hónapja idegösszeroppanást kapott?

- Lehet tudni, mi váltotta ki ezt az állapotot? - érdeklődtem, bár voltak halvány sejtéseim, de ezekről inkább nem tettem említést.

- Ami azt illeti, Mrs. Hilton, átkutattuk a személyes tárgyait, és találtunk levelet. Arra gyanakszunk, ez lehetett nála a végső kiváltó ok, valamint a férje nem éppen a legmegfelelőbb katona alap, ha érti. - Persze, hogy értettem. Egy percig sem vettem sértésnek, mivel én magam is jól tudtam, hogy Charlie túl érzékeny ahhoz, hogy hidegvérrel gyilkoljon vagy egyáltalán részt vegyen egy átkozott háborúban.

Kérdés nélkül tudtam, melyik levélről van szó. Arról, amit Laviniával közösen írtunk még februárban. Így már nem csak Lavinia barátnői tudják, mi történt tíz hónappal ezelőtt. Megpróbáltam megnyugtatni magam, de a gondolatok fájdalmas gyorsasággal cikáztak a fejemben.

- Köszönöm, hogy visszahozta a férjem! - mondtam végül, mivel nem akartam a férfi idejét rabolni. A továbbiakat már megoldom, biztos voltam benne, hogy lesz segítségem.

- Nem tesz semmit. Igazán köszönöm a kellemes és sebes vendéglátást, de attól tartok, mennem kell. Ne fáradjon, kitalálok! Mr. Hilton ezentúl igazán gondos kezek alá kerül. Viszontlátásra!

- Viszontlátásra! - búcsúztam, majd amikor becsapódott a bejárati ajtó, felsiettem az emeletre.

Lavinia közel sem választhatott volna jobb napot ahhoz, hogy meglátogathassa Philys Hilton sírját. Csípős novemberi reggel volt. Meg sem várta, amíg a férje és szinte a fogadott lánya elfogyasztják a reggelijüket, minél hamarabb indulni szeretett volna. Még jóval azelőtt elhagyta a házat, hogy két férfi kanyarodott be az úton. Az egyikük a rég nem látott fia volt, és ő most a még régebben nem látott lányához igyekezett. Lavinia sebesen tette egymás elé a lábát, és már alig várta, hogy a templomkertben lehessen. Amikor megérkezett, azonnal megkereste azt a magas tölgyet, ami alatt a lánya sírja állt. Nem volt egy pad vagy egy rönk, ahová le tudott volna ülni, így a fűben helyezte magát kényelembe. Kezét a hideg kőre rakta, mintha Lily kezét fogná, mint annak idején, amikor kislány korában sokat betegeskedett. Megköszörülte a torkát, és megszólalt:

- Nézd, Lily, tudom, milyen régen nem jártam idekint, és sajnálom, hogy több mint fél éve ismét elmulasztottam a látogatásokat, de... Connie egész napos figyelmet igényelt. Gondolom, bár nem tudom biztosra, az unokaöcséd vagy - húgod lelke veled van. Kérlek, vigyázz rá, Lily, úgy vigyázz rá, mintha a sajátod lenne!

A szél lágyan fújni kezdett, felkapta Lavinia szőkésbarna loknijait, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a fuvallat beszélne hozzá a rég nem hallott lánya hangján.

- Tud rólam? Tud rólam Connie? - Lavinia biztos volt benne, hogy csak a képzelete játszik vele, ahogy úgy hallotta, mintha a szél Lily hangján susogna.

- Nem, de el akarom mondani neki. Az öcséd nyolc éve nem tudja vele közölni. A nyakamba kell vennem ezt is.

- És, ha csak ösztönöznéd Charlie-t arra, hogy beszéljen? - A szél ismét Philys hangján szólalt meg. Lavinia most már egészen biztos volt abban, hogy a fantáziája járatja vele a bolondját.

- Talán igazad van - sóhajtott fel panaszosan. Hiába telt el már tizenhárom év a fia képtelen volt túltenni magát azon, hogy az imádott nővére nincs többé.

Sokszor, amikor a lánya még élt, és elveszettnek érezte magát, akkor Lilytől kapta a leghasznosabb tanácsokat. Philys Hilton igencsak koraérett volt. Szívesen emlékezett vissza azokra a pillanatokra, amikor a lányával együtt a konyhában főztek, miközben mindenféléről beszélgettek. Olyanokról is, amelyet a család férfi tagjai talán nem értettek meg. Lavinia úgy tanulta az anyjától, hogy anya és lánya soha nem lehetnek barátnők, mert akkor a mérleg felborul, és minden tisztelet odavész. De Lily más volt. Valóban úgy tűnt, mintha barátnők lettek volna.

- Vigyázni fogok az unokahúgom lelkére - duruzsolta Lily az anyja fülébe.

Lavinia lelke megnyugvásra lelt. Legalábbis egy pillanatig, amíg nem tudatosult benne, mit hallott. Tehát, ha hinni akar az élénk fantáziájának, akkor lány lett volna?

- Nem tudod, mama, mi lett volna a neve?

- Bármi, ami C betűvel kezdődik - mormolta Lavinia az orra alatt.

- Celia? Ugye milyen gyönyörű? Szerinted nekik is tetszene? - A susogás dallamos nesszé változott. - Ígérem, úgy vigyázok rá, mint Sophie-ra. Azt hiszem, imádni fogják egymást. Mindig is úgy terveztem, hogy lesz egy húga. Most teljesülhet.

A kis szőke Sophie, révedt vissza Lavinia az eméleibe. Az első unokája, aki mindössze három éves volt, amikor a baleset megtörtént. Ha még ma is élne, már tizennégy éves kamaszlány lenne, akinek a legnagyobb problémája lenne, hogy nem ihat pezsgőt a családi összejöveteleken, nem sminkelhet és nem veheti fel a legfeltűnőbb ruhát, ami csak létezik, csakhogy a kis Sophie soha egyiket sem tapasztalhatta meg, de legalább nem kell végigaggódnia ezt a rémes háborút az apjáért és a nagybátyjáért.

- Köszönöm! - suttogta Lavinia, miközben végighúzta az ujjait a lánya dombornyomott nevén a sírkövön. - Azt hiszem, most megyek. Már bizonyosan hiányolnak otthon. Jó volt újra hallani a hangod, drágám!

- A tiédet is, mama!

Habozás nélkül rontottam be a szobába. Charlie az ágyunkban feküdt, miközben halkan mormolt valamit az apjának. Charles felállt, megszorította a fia vállát, és az ajtóhoz lépett.

- Magatokra hagylak benneteket. Nem sokat sikerült belőle kiszednem. Esetleg te tudsz valamit? - kérdezte, mire elővettem a szoknyám zsebéből, a kissé gyűrött papírt darabot.

- Ezen kívül nem sokkal többet tudtam meg, de majd később beszámolok mindenről. Ha Lavinia hazajött - ígértem meg, és bezártam Charles mögött az ajtót.

Nem is tudtam, hol kezdhetném. Mikor még semmit sem tudva odakint ácsorogtunk, akkor késztetést éreztem, hogy belebokszoljak a mellkasába, mindemellett arra is erős vágyat éreztem, hogy leteremtsem, mint a dadus egy gyereket, hogy egyetlen üzenet nélkül állított be. Ám most már a tények tudatában mindkét lehetőséget elvetettem.

- Tudom - mondtam mindennemű magyarázat nélkül.

- Én is tudom. Nem akarsz egy kicsivel közelebb jönni?

- De - feleltem. Olyan furcsa érzés volt egy év eltelte után ismét találkozni meg beszélni egymáshoz. - Nem szeretnél nekem egy kicsit mesélni erről az egészről?

- Azt hiszem, jót tenne nekem, de csak ha majd te is.

Megígértem, hogy idővel majd én is mindent elmondok, de előbb meg kellett tudnom, mi történt vele, végtére is, ahhoz időben sokkal közelebb álltunk, mint az én januári esetemhez. Elmesélt nekem mindent elejétől a végéig, mióta először elbúcsúztunk az állomáson. Amikor megérkezett a laktanyába, kapott egy néhány hetes kiképzést, ahol megtanították mindenre, amit később tud hasznosítani, amikor rákerül a sor. Rögtön az izzasztó felkészítést követően megkapta az első kimenőjét. Azt a hétvégét nem kellett elmesélnie, hiszen én magam is élénken emlékeztem rá, sőt a magányos napjaimon is örömmel emlékeztem rá vissza.

- Miután visszatértem - folytatta, miközben észrevettem, hogy a hangja rekedtesebbnek hallatszott. Ennek még nem akartam sok figyelmet tulajdonítani, hiszen lehet, hogy holnapra már eltűnik. - Elküldtek az első bevetésemre. Persze, akkkor még nem egy repülőn ültem, ahhoz előbb vizsgáznom kellett volna.

A bevetésről nem tudtam meg túl sokat, mivel leginkább a pilótavizsgáról és a jogosítvány megszerzéseinek fortélyairól beszélt. Korábban még csak észre sem vettem, milyen jó mesélő; most teljes mértékben úgy éreztem magam, mintha én is ott lettem volna vele heti húsz-huszonöt órákat egy repülőn vagy a esténként laktanyán a többi férfi társaságában lerészegedtünk, miközben kártyáztunk és nőkről cseverésztünk. Annyira színesen mesélt, minden érzékszervét beleadva a történetbe, hogy egy pillanatra még én is elhittem, harcos vagyok.

- Aztán, amikor megkaptam a januári leveled... - kezdte, de a torkán akadt a szó. Tudtam, innentől kezdve már sokkal döcögősebben fogunk előre haladni az időben.

- Ne haragudj, képtelen voltam a megírására. Nem levélben akartam volna ezt elmondani. Sőt, jobb esetben nem is így alakult volna.

- Csss... - próbált nyugtatni, miközben elmorzsolt a szemzugomból egy könnycseppet.

Felült az ágyban, kitárta a karját, mire azonnal hozzábújtam. Már olyan régóta ábrándoztam azon, milyen lesz újra az ölelésében elbújni a világ problémái elől. Valami ilyesmire számítottam. A világ megszűnt létezni körülöttünk, és úgy tűnt, mintha a gond és a bú két semmitmondó szó volna.

- Mindketten tudjuk, ez ellen nem tehetünk már semmit, sőt talán nem is rajtad múlt. Tudnod kell, hogy nem hibáztatlak a történtekért. Azt hiszem, ennek így kellett lennie.

- Meglehet, igazad van - értettem egyet, és felpillantottam rá.

- Nem akarom felszakítani a sebeid, majd beszélünk róla, ha készen állsz. Majd egyszer, mikor már elég idő telt el. Mikor az idő begyógyít mindent - mondta, és még szorosabban húzott magához.

Ezután már nem kérdeztem többet arról, hogy mi történt vele az utóbbi hónapokban. Ehelyett taktikát váltottam, és úgy határoztam, előbb újra meg kell ismernünk egymást, azokat az embereket, akikké váltunk mióta hozzánk is beköszöntött a háború.

- Szerinted lesz még valaha olyan, mint régen? - suttogtam, miközben megérintettem az arca vonalát.

- Ezek után már semmi sem lesz ugyanolyan.