Másnap finom illatokra ébredtem. Felültem az ágyon és nyújtózkodva ásítottam egyet, majd a tekintetem az éjjeliszekrényemen heverő telefonomon álapodott meg. Kezembe véve a készüléket, automatikusan az órát kukkantottam meg, ami délután hármat mutatott. Sokat aludtam és nem is voltak rémálmaim, ez már haladás. Kikászálódva az ágyból felkaptam a köntösöm és megindultam a földszintre. A lépcsőn leérve a konyha felé vettem az irányt. A nappaliból belépve kedvenc helységemben egy ügyeskedő Lydiát pillantottam meg.

- Reggelt! -köszöntem neki és leültem az egyik legközelebbi székre.

- Neked is, ha már ezt lehet annak nevezni -nézett rám válla felett kuncogva, majd vissza fordult a készűlőben lévő csodához . - Unatkoztam, téged meg nem akartalak felébreszteni ezért úgy gondoltam csinálok reggelit és ha már részben miattam lett a nappali mocskos, azt is feltakarítottam. Nem láttad? -lépett oda a szekrényhez, amiből kivett két tányért és ugyanannyi poharat majd lerakta őket az asztalra.

- Nem -válaszoltam neki dörzsölgetve álmos szemeim -de azért köszi -ejtettem egy fáradt mosolyt és néztem tovább szorgoskodását.

Félre vette a serpenyőt, majd kikapcsolta a sporhetot. A tányérokat elvette az asztalról, kezében tartotta és a serpenyő tartalmát kiszedte a tányérokba majd ismét az asztalra tette őket, csak már nem üresen. Meglátva a rántottát hangosan megkordult a gyomrom, de úgy voltam vele ha már eddig vártam, akkor még egy picit bírok. Lydia a fiókból elővette az evőeszközöket, amit lerakott a tányérok mellé majd a hűtőből a narancslevet, amit a pohárba töltött. A zamatos folyadékot visszarakva leült ő is és együtt nekiláttunk elpusztítani a finomságot.

***

Késői ebéd közben barátnőm felvetette azt az ötletet, hogy menjünk el a parkba, mivel Pradat, a kiskutyáját elkell vinni sétálni én pedig szívesen beleegyeztem. Ilyenkor ő gyalog battyog mellettem a kutyussal, én meg deszkával gurulok mellettük. Még Lydia lepakolt az asztalról, felszaladtam a szobámba felöltözni, miután készen voltam vele, a hajamat lófarokba kötöttem, a pilláimon néhányszor áthúztam az ecsetet, majd az ajkaimra rákentem egy átlátszó szájfényt és már késznek is nyílvánítottam magam. Lerobogtam a lépcsőn és a nappaliba indultam, hogy értesítsem barátnőm, készen állok a mai kalandra.

- Kész vagyok -álltam meg az ajtóban. -Mit nézel? -érdeklődtem.

- Semmi érdekeset -kapta rám a tekintetét és zavarodott mosollyal kikapcsolta a tévét.

Furcsának véltem a viselkedését, de biztos Dylan írt neki és nem akarja elmondani.

Bementem a konyába, felvettem a pultról a kulcsaimat és az ajtó felé indultam. Elvettem a deszkám a lépcső alól, Lydia addig sikeresen bekötötte a patikáját és útnak indultunk Pradaért.

***

Lyida házához érve bementünk, és egy vidám, ugató kutyus fogadott bennünket.

- Szia, drága kiskutyám! -guggolt le Pradához, hogy megsimogassa, míg az nyalogatni kezdte gazdáját.

- Szia Prada! -köszöntem én is, mire ő egy vakkantással jelezte üdvözletét.

- Figyelj -állt fel Lydia -én felmegyek átöltözni meg kicsit rendbe szedem magam, addig te, ha megkérhetnélek szedd össze a kutya cuccait és tedd bele a táskába -adta ki a parancsot.

- Oké -mondtam. -Csak siess, ne olyan sokáig készülődj, mint ameddig szoktál.

- Sietek, nyugi -röhögte el magát és már el is tűnt a fal mögött.

Kimentem az előszobába, levettem a fogasról a táskát és a pórázt, a pórázt letettem az asztalra a táskával pedig elindultam a konyhába. Belépve, az utamat megtettem a szekrényig, onnan kivettem a kutyatálat és mellőle egy Pedigree-s konzerv kaját és beleraktam ezeket az üres táskába, majd kivittem az előszobába és rátettem az asztalra ezt is.

Mivel még Lyida nem jött le és nem is akarom zavarni, ezért ledobtam magam a kanapéra, felkapcsoltam a tévét és azt kezdtem el nézni.

Olyan fél óra telhetett el mikor meghallottam, hogy Lydia rohan le a lépcsőn. Pár másodperccel később már a hanghoz arc is társult.

- Mehetünk? - lépett be a szobába. -Te mégis mi a francot csinálsz? -nézett rám rémült tekintettel.

- Igen mehetünk -kapcsoltam ki a készüléket -és tévéztem amint látod. Nem értem mi a baj evvel -értetlenkedtem, majd felugrottam az ágyról és megindultam az előszobába a cuccaimért. Felkapva őket kimentem  az utcára, a deszkát letettem a földre, jobb lábamat meg rá és várakoztam. Az ajtóra kaptam tekintetem és figyeltem Lyida ügyetlenkedését. Egyik kezében fogta a pórázt, másikkal meg zárta be az ajtót, még a hátán ott éktelenkedett a hátizsákja.

- Nem hogy segítenél - nyögött fel, mire elröhögtem magam. - És még ki is röhögsz. Szép, nem mondom -nevetett már ő is.

- Megoldod, mint mindig. Nem kell hozzá még az én segítségém is, az már túl sok lenne -kacsintottam rá.

-Igaz -kacsintott vissza -induljunk -odaért hozzám és lökött egyett rajtam, mire a hirtelen jött lendülettől majdnem hátraestem.

- Nem vagy normális, ebből tragédia is történhetett volna -néztem rá ledöbbenve.
- Tudom, történhetett volna, de nem történt. Csak teszteltelek -dobott egy puszit és elindult.
- Teszteltél mi? Mégis miért? Azt hitted, hogy nem fogom tudni megtartani magam? -értem őket utól.
- Pontosan. Habár gondolhattam volna arra is, hogy évek óta deszkázol, már vagy ezerszer eshettél le róla  és  ez idő alatt megtanultad magad tartani -töprengett el.

- Bizony és kijelenthetem, hogy lányok közül az egyik legjobb deszkás vagyok -öltöttem ki a nyelvem.

- Chhh. Egoista -forgatta meg a szemét, én pedig elröhögtem magam.

Beszélgetésünk végéhez érve, városunk csodálatos parkja tárult elénk. Ez a park a városnak az egyik legnagyobb és legszebb parkja. A fű lenyűgözően zöld, a fák lombajival együtt melyeken apró kis virágok nyíladoznak. Ezért is a tavasz a kedvenc évszakom és városkánkban ez a kedvenc helyem.  A gyerekeknek tökéletes hely az időtöltésre, de nem csak nekik, hanem bármelyik korosztálynak. Hatalmas játszótér helyezkedik el középen a kis járda mellett pedig padok, mellettük szemetesek a park többi részét pedig fák és két kis fagyizó díszíti, ahol finom kávét is lehet kapni.

- Imádok itt lenni -mosolyodtam el.

- Én is, és ahogy észreveszem Prada is -nézett le kutyájára.

- Lydia, én elmegyek a pályához, te, meg ha van kedved addig hozz kávét -mondtam neki.

- Rendben. Várj ott meg -megfordult és az irányát a fagyizó felé vette.

Elindultam a pályához. A padokat nézve idős házaspárok, fiatal anyukák foglalták el, néhol előfordultak gyerekek, akár tinik is. A játszótérre kapva  tekintetem kisgyerekeket pillantottam meg akik homokoztak, csúzdáztak illetve hintáztak. Mennyivel jobb nekik, gondtalanok, nem kell féljenek semmitől, mert ott van nekik anya és apa akik mindentől megvédik őket. Nem kell gondolkozzanak azon, hogy majd ha az általános iskolát befejezik, tanulni kell minél többet, ha viszont befejezik a középiskolát ott az egyetem. Még kicsik vagyunk, felszeretnénk nőni, mert azt hiszük, hogy a felnőtteknek gondtalan az életük és a mi gondunk a legnagyobb. Pedig ez egyáltalán nem így van, gyerekfejjel féltünk az ágyunk alatt lévő szörnyektől, de hívtuk apát és elüldözte, legnagyobb problémánk az volt hogy Jancsika nem szeret, vagy hogy Juliska nem engedett az oviban lévő kedvenc babáddal játszni, de ezek a gondok mind picik a felnőttekéhez képest. Gondoskodniuk kell magukról, a családról és mi van még azokkal akiknek nem lehet nyugtuk, mert valaki bántalmazza, zaklassa őket? Mi van a nővérekkel illetve orvosokkal akik minden nap több életért is küzdenek, és ha bekövetkezik a legrosszabb, közölniük kell a szeretteikkel. Erősnek kell lenniük, nem törhetnek meg, mert több ezren számítanak rájuk. Mi van az idősekkel akik még a kor mellett betegek is vagy a betegekkel akik minden percüket úgy élik, mintha az utolsó lenne, minden levegővételük nehezükre esik és nem tudják mikor jön el a vég. Hisz ezt nem lehet tudni, bármelyik percben meghalhatsz és még nem is muszáj betegnek lenned. Milyen jó lenne újra gondtalan kisgyereknek lenni, nem foglalkozni semmivel és egész napokat játszani.

Töprengésemből visszatérve arra lettem figyelmes, hogy már a pályához értem ahol a tinik, gyerekek kisebb csoportokat alkotva  beszélgetnek, figyelik egymást és próbálnak jobban teljesíteni, mint a társuk.

- Szia - jött oda hozzám egy lány.

- Öm, szia -köszöntem vissza.

- Bocsi, hogy csak így rádtörök, nem akartalak megzavarni, de láttam, hogy egyedül vagy és olvastam a cikket is és hát felismertelek rögtön. Nagyon szép lány vagy és örülök Brett boldogságának, remélem sokáig együtt lesztek.

- Tessék? Már megbocsáss, de nem értelek. Mi az, hogy a cikkben, miyen cikkben? És egyáltalán mit keresek én benne egy cikkben? -zavarodtam össze.

- Nem csak a cikkben. Híradóban, rádióban. Egyszóval mindenhol. De várjunk csak, te nem is tudsz róla. -csapott a fejére.

- Na, jól van. Mostmár végkép nem értelek -bámultam rá.

- Várj egy kicsit, megmutatom a videót.

Néztem, ahogy a lány nyomkodja a telefont és a kétségbeesés egyre jobban elhatalmasodott felettem. Nem tudtam mi tévő legyek, de éreztem, hogy ebből az egészből semmi jó nem jöhet ki. A lány abba hagyta a nyomkodást, felém fordította a készüléket és elindította a videót.

- Mint azt maguk is láthatták a Bad Guys híres nőcsábásza Brett Talbot a koncerten egy lánynak énekelt. Aznap éjjel a Vauxhall Bridge Road-on lencsevégre kapták őket miközben beszélgettek illetve vitatkoztak. A titokzatos lány nevét egyelőre még nem tudni, de amint kapunk valami új hírt értesítsük önöket. A nagy kérdés viszont az, Brett szívét elrabolta a lány vagy csak egy lesz ő is a sok közül? -

Majd a végére betettek rólunk egy közös képet. Rohadt szenylap, rohadt híradó, rohadt élet.

- Ne, ne ez nem lehet igaz. Nem, nem pont most. A kurva életbe - a sírás határán álttam. Szóval ez ment a tévében és nem szólt Lyida, nem akarta, hogy megtudjam, de ezt nem bírta volna titokban tartani. A fenébe is.

- Sajnálom. Nem tudtam, hogy nem tudsz róla -nézett rám együttérzően majd megsimította a karom.

- Nem, nem kell. Kösz, hogy szóltál. Ne haragudj, de mennem kell. Szia -köszöntem el és amilyen gyorsan csak tudtam elhúztam onnan. Nem kellet sokat menjek, mire megláttam egy felém közeledő Lydiát és Pradát.

- Nem megmondtam, hogy várj meg? -dorgált le.

- Ja persze, mindig úgy kell lennie mindennek ahogy azt te akarod.

- Lisa neked meg mi a bajod? -nézett rám érthetetlenül

- Még van pofád megkérdezni, hogy mi bajom? Baszódj meg, reggel benne voltam a tévében, de nem csak reggel egész nap ez megy és nem csak a tévében hanem mindenhol ott vagyok. Miért nem szóltál? Miért kellett hazudni? Miért kell úgy cselekedj, ahogy szerinted a jó? Szerinted könnyítettél ezen a kibaszottul szar helyzetemen? Tudod mekkora szarba vagyok most? -ordítottam, de a végére hiába próbátam magam tartani nem bírtam és elsírtam magam.

- Sajnálom. Én.. én akartam, de nem tudtam, hogy mondjam el. Segíteni akartam -hajtotta le a fejét.

- Sajnálhatod is. Segíthettél volna azzal, hogy szólsz, de nem, te inkább elhallgatod. Azt hitted, hogy ezt titokban bírod tartani? Tudod mit? Nem érdekel a magyarászkodásod, mennem kell pakolni, kell anyáékkal is beszélnem. Nem maradhatok itt. Végre megszabadulsz ilyen hisztis picsától és nem kell többet törődj velem, élheted az életed nyugodtan nélkülem. Örülök, hogy számíthattam rád és foglalkoztál velem, hogy mellettem álltál ennyi éven keresztül, de az utam magam kell folytassam. Ne keress, mert telefont fogok cserélni, ahogy nevet is, nem fogsz megtalálni. Ég veled Lydia -nem néztem rá, így is hallani lehetett a zokogását, én is sírtam, de rájöttem, hogy nem rángathatom magammal álandóan. Egyedül kell megküzdenem a szörnyeteggel.

Kihasználva az alkalmat, hogy nem figyel megtöröltem a szemeim, felkaptam a deszkám és a park kijáratát céloztam meg.

Nem tudom, mi lesz a következő állomás. Majd a szüleim eldöntik. Annyira sajnálom Lydiát és szégyelem magam, hogy ilyeneket vágtam a fejéhez, ő nem ezt érdemli, de túlságosan kétségbe vagyok esve, ha ez még korán reggel, illetve hajnalba került nyílvánosságra ő már ide tarthat és az se biztos, hogy lesz elég időm összecsomagolni és felszállni arra tetves gépre.

Belemélyedve a gondolataimba, nem figyelve magam elé, valakibe beleütköztem. A deszkám kigurult alólam és vártam mikor esek hátra, de egy kéz még idejében elkapott. Hozzámérve még a hideg is kirázott. Észhez térve, felnéztem a megmentőmre, hidegvízként ért a felismerés.

- Hercegnő, hogy nekünk mindig így kell találkozni -mosolyodott el. Az az átkozott mosoly.

Hey guys! :*

Először is... Rettentőn sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel.

A második bejelenteni valóm, hogy ezentúl nem egyedül fogom írni a részeket hanem  In_outer_space segítségével. :)

Következő részt nem ígérem be, hogy mikor lesz, mert még én sem tudom előre mikor lesz rá időm.

 A harmadik bejelenteni valóm, megkaptuk az első díjat, ami miatt rettentően boldog vagyok, hamarosan kiteszem. ;)

És lenne hozzátok egy kérdésem. Megszeretném változtatni a könyv címét, de bajban vagyok, mert nem tudok dönteni.