– Mindenesetre most magammal viszem a kezelőbe – válaszolta a doktor nyájasan, és hátamra fektette tenyerét. A szívem szaporábban kezdett verni. Légzésem felgyorsult.

– Anya, ne engedd! – kiáltottam, majd a keze után kaptam. – Nincs is semmi bajom, kérlek!

– Ne aggódj, szívem, a doktor úr tudja, mit csinál – mosolygott rám, és végigsimított a kezemen.

A doki megragadta vállamat, majd a rendelője felé kezdett húzni.

– Anyu, kérlek! Úgy fáj! – mondtam zokogva. Még jobban megragadtam őt, de a férfi erősebbnek bizonyult nálam. Anya keze lassan kicsúszott szorításomból. Amikor már csak az ujjvégeink értek össze, suttogva szólaltam meg: – Anyu, kérlek!

A doktor belökött az ajtón, majd bezárta maga mögött. Arcáról eltűnt a nyájas mosoly.

– Nem bírom felfogni, hogy ezt miért kell mindig eljátszanod – csóválta a fejét mérgesen.

A zokogástól alig kaptam levegőt.

A doktor közelebb jött, és lenyomott a székre. A jéghideg támlától egy pillanatra abbahagytam a sírást, de aztán felhúzta gumikesztyűjét, majd egy csúfondáros vigyorral ajándékozott meg.

– Nem lehetne a mostanit kihagyni? – kérdeztem csendesen.

– Azt szeretnéd, hogy meghaljak? – kapta rám a tekintetét. – Azt akarod? – ordított rám, majd a székem előtt termett, és megtámaszkodott a két karfán. Megpróbáltam lejjebb csúszni, hogy arca minél távolabb legyen az enyémtől, de még így is túl közel volt. – Tudod, hogy csak te segíthetsz rajtam! A véred isteni adottság. – A düh miatt nem tudta kontrollálni emberi kinézetét. Arca hullámzani kezdett. Furcsa szag csapott meg, és egy pillanatra megláttam igazi lényét. Bőre sötétzölddé változott, álla eltűnt. Helyette hosszú, tűhegyes fogak sorakoztak szája felső részén. Nyaka nem volt, fogai egészen a mellkasáig terjedtek. Akár egy nagyobb testű állatot is megehetett volna egészben. Szemgödre vörösen világított. Kezét felemelte, majd egyik karmával megérintette az orrom. Sírva fakadtam a félelemtől.

Hátralépett, majd megrázta magát. Újra ember lett.

– Na, ugye. Szerintem is jobb, ha nem egy ocsmány szörny vagyok, hanem egy férfinek kinéző orvos.

Többször láttam már a valódi kinézetét. Három éve minden hónapban eljövünk ide, hogy vért vegyen tőlem, ami neki segít emberként is életben maradnia. Nekem pedig... Rohadtul fáj.

Anyuval elhitette, hogy egy olyan betegségem van, ami miatt havonta meg kell vizsgálnia. Többször is próbáltam már meggyőzni a szüleimet, hogy a férfi nem is az, akinek mondja magát. De miért is hittek volna a saját lányuknak? Ezeket a kihágásokat persze a doki megtudta, és sokkal fájdalmasabbá tette az eljárást, vagy azzal, hogy több vért vett tőlem, vagy azzal, hogy beadott nekem egy új gyógyszert. Aminek igazából semmi, de semmi értelme nincsen.

– Nézd! Kifejlesztettem egy új löttyöt – mutatott fel egy átlátszó fiolát, amiben undorító lilás lötty díszelgett.

Fel akartam nyúlni, hogy letöröljem könnyeimet, de a kezem nem engedelmeskedett. Lepillantottam a fém bilincsekre, amelyek a karfához szegeztek.

– Mi ez? – kérdeztem szapora légzéssel.

– Ó, az előbb kapcsoltam a kezedre – vont vállat, majd a fiókból elővett egy fecskendőt. – Észre sem vetted?

– Miért vagyok lekötözve, nem csak vért veszel? – nyeltem egyet.

– De, viszont ennek van egy-két mellékhatása – mutatta fel újra a lila fiolát.

– Az mire kell? – kérdeztem.

– Majd megtudod – förmedt rám. – Hagyj dolgozni!

Az utóbbi alkalommal, amikor valami fura színű folyadékot fecskendezett belém, pár napra elvesztettem az eszméletemet. A szüleimnek azt mondta, rosszul lettem, és bent kell tartania. Ő hazudik ilyen jól, vagy a szüleim hisznek el mindent?

Újra elkapott a kétségbeesés. Forró könnyek égették az arcomat. Megpróbáltam kiszabadítani kezemet a béklyók szorításából, de hiába.

– Nyughass! – lépett elém a fecskendővel. Azonnal lefagytam. – Most több vérre lesz szükségem. És a kis jeleneted után, amit a váróban rendeztél... Hát, azt nem kellett volna.

– Kérlek, ne! – suttogtam. Ő leguggolt mellém, és végigsimított a vállamnál. Kétségbeesetten néztem körbe, majd ficánkolni kezdtem. – Segítség! Anyu! – ordibáltam. – Valaki! – A férfi megragadta a vállamat, majd kicsit sem orvosi mozdulattal belém döfte a fecskendőt. Felszisszentem.

– Még többet adjak be? – kérdezte a fiola felé biccentve. – Ha így folytatod, az lesz!

Előre döntöttem a fejem, és csak zokogtam. Nem bírom tovább, hogy én vagyok az élő vérellátmánya!

– Ugyan már, nem kell sírnod! – vizslatott még mindig mellettem guggolva. – A folyadék csak lehetővé teszi, hogy több vért vegyek tőled, mint az átlag emberektől. Bár te nem vagy átlag ember, de így sem kockáztathatom, hogy itt meghalj nekem.

Néha csak azt kívánom, bár normális lennék! Bár ne születtem volna ilyen adottsággal! Ennél még a halál is jobb.

– Most jön a kedvenc részem! – vigyorodott el, majd a térdére támaszkodva felállt, és elővett mindent, ami a vérvételhez szükséges.

Mivel nem vagyok ember, ezért sokkal jobban fáj minden. Én nem csak azt érzem, amikor belém szúrják a tűt. Hanem azt is, amikor a vér elhagyja a testemet. Olyan, mintha valami karcolgatná az ereimet belülről, miközben kiszippantanának belőlem egy létfontosságú elemet.

Ekkor hirtelen fájdalom hasított belém, és vonaglani kezdtem.

– Mi a baj? – fordult felém azonnal.

Remegtem a kíntól, de nem tudtam megszólalni. Ha nem lettem volna lekötözve, lecsúsztam volna a székről.

A doki hozzám szaladt, és ideges tekintettel nézett rám.

Levegőért kapkodtam. Nyöszörögtem. A fájdalomtól sikítottam volna, de nem jött ki hang a torkomon.

– Ne aggódj, ez csak a mellékhatás – mondta inkább magának, mint nekem.

Alig kaptam levegőt. A tekintetemmel követtem, ahogy a doki visszamegy az asztalkához, majd előveszi a karleszorító szalagot.

Őt figyelve a vonaglás abbamaradt, és most már normálisan kaptam levegőt. Letérdelt mellém, majd eloldozta a jobb kezemet tartó béklyót. Feltette a karleszorítót, én pedig berögzött mozdulatokkal behajlítottam a kezemet.

Újra az asztalkához lépett. Leemelte a fertőtlenítőt és a vattapamacsot.

Letörölgette jobb kezem hajlatát.

– Felkészültél? – kérdezte csúfondáros vigyorral. Válaszolni akartam, de csak kába fejcsóválásra futotta. A hajam izzadtan tapadt a homlokomhoz. Alig bírtam nyitva tartani a szememet.

– Tudod, a csúnya bácsik sosem járnak jól – mondtam korholóan.

– Tessék? – kérdezte összeráncolt homlokkal. Kezében a tűvel és a vákuumcsővel leguggolt mellém. Elmosolyodtam. Jó hegyes volt az a tű! Mit akarhat vele?

– Minek az a tű? – pislogtam kábán.

– Miről beszélsz?

– Fáradt vagyok – döntöttem előre a fejemet.

– Lehet, túl sok volt benne az érzéstelenítő – gondolkodott hangosan.

Kinyújtotta a kezemet, majd a tűt a bőröm fölé helyezte. Kíváncsian néztem, hogy mit csinál.

– Miért mosolyogsz? – pillantott fel rám zavarodottan.

– Tessék? Észre sem vettem. – Megráztam a fejem, mintha ezzel eltüntethetném a mosolyom, aztán ásítottam egyet.

Összeráncolta a homlokát, majd újra a kezemre nézett. Elfintorodtam, amikor a tű áthatolt a bőrömön.

Olyan fáradt vagyok!

– Nem jön a véred – szólalt meg a doki. – Nehogy elaludj! – dörrent rám.

– Ó, nem is aludni szeretnék! – mosolyogtam rá kábán. – Csak lehunyni a szememet örökre – kuncogtam.

– Te meg miről beszélsz? Nem tudom, mit csinálsz, de fejezd be!

– Azt hiszem, most elalszom – pislantottam egyet bódultan.

– Ne csukd be a szemed!

– Nagyon elfáradtam – suttogtam. – De ne aggódj, majd találkozunk! Mert, ha én alszom, akkor te is – suttogtam.

Az utolsó dolog, amit láttam, hogy a doki felordít, de hangja már nem jutott el tudatomig. Megragadta a vállamat, és vadul rázni kezdett. Én pedig lehunytam a szememet.