Mire hazaértünk bőrig áztunk, így kerestem magunknak száraz ruhát.
- Szeretnél megfürdeni?
- Szabad? - kérdezte félénken. Olyan ártatlan ember. De valahonnan akkor is ismerős.
- Persze hogy szabad. Gyere megmutatom hogy hol fogsz aludni, oda lecuccolhatsz, majd engedek neked vizet a kádba.
- Jaj, eleget segítettél. Ha megmutatod hol a fürdő engedek vizet magamnak.
- De nemhagyom. Úriember vagyok. - ezen kijelentésemen mind a ketten jót kacagtunk. - De tényleg, megcsinálom. Az most nem tesz semmit. - beértünk addigra a szobába, lerakta a holmiját és bevezettem a fürdőszobába.
- Köszönöm szépen. Innentől átvenném.- erőlködött tovább, de én nem engedtem. Leöblítettem a kádat, majd bedugtam a dugót és megnyitottam a csapot. A víz csobogása nagy zajt csapott, ami leginkább egy halkabb Niagarára emlékeztetett. A lány leült a kád szélére és míg a víz csobogott, végigmértem vendégem tetőtől talpig. A kék szemeit, hosszú szőkés haját, piros pozsgás arcát, mely olyan ismerős volt számomra, hogy az már szörnyű volt. Szörnyű volt, hogy a tudatalattim tudja honnan ismerős ez a lány, de mégsem ugrott be. Már lehet hogy elég feltűnően néztem őt, így elkaptam róla a fejem, majd elzártam a vizet.
- Biztos nem találkoztunk már valahol? - kérdeztem meg újra.
- Biztosan. Nem tudnám elfelejteni soha.- pirult el újból. - Lehetne egy kérésem?
- Persze.
- Kaphatnék pizsamát.
- Természetesen. De nincs női ruhám itthon.
- Nemgond. - jelentette ki vállát megvonva.
- Rendben... Akkor én most megyek. - majd az ajtóhoz léptem, kinyitottam és már félig a küszöb túloldalán voltam, mikor megszólított.
- Harrison.
- Igen?
- Nagyon köszönöm. Hogyan tudom meghálálni?
- Úgy hogy nem hagysz el. - kiabált egy hang a fejemben. - Egy csésze kávéval?! - mosolyodtam el reakcióján. - Amúgy, a nevedet még mindig nem árultad el. Hogy hívnak?
- Emma.
- Emma. - gyönyörű neve van. Illik hozzá. - Akkor, én most, megyek. - majd kiléptem az ajtón és kerestem neki pizsamát.

***

- Találtam neked pizsamát. Remélem jó... - rontottam be a fürdőszobába, mikor hirtelen beugrott hogy ő lány, és fürdik, ezért nincs rajta ruha. - Sajnálom, kiment a fejemből, hogy te...
- Semmi gond. Már úgyis... Gyere be.
- Biztos? Nem akarok... - ekkor láttam hogy már törölközőbe van becsavarva.
- Nem gond? A szekrényben talál... - nem tudta befejezni mert közbeszóltam.
- Nem, dehogy baj. Örülök hogy feltaláltad magad. Itt a pizsamád. - azzal letettem a kisszékre a ruhadarabokat. - tudod miért kérdezgettem hogy ismerjük e egymást?
- Nem. Miért?
- Mikor találkoztunk és rámnéztél beugrott egy emlékkép.
- Elmeséled mi volt az?
- Persze. 10 évesek lehettünk Tommal, amikor az unokahugával játszottunk és elvettük a baseball sapkáját és dobáltuk. Tom odadobta nekem, majd én vissza neki, és így ment ez kb. 3 percig, amikor is a kislány megállt előttem, mert nálam volt a sapka, és...
- Ugyan ilyen bociszemekkel nézett rád?
- Igen. - mondtam meglepetten - honnan...
- Valahonnan, nem tudom honnan, de nekem is megvan ez a kép. De eddig még soha nem jött elő. Vagyis, nem emlékeztem rá, mivel 10 éves koromban amnéziám volt, és semmire sem emlékeztem.
- Mi történt? Tudod, mit. Hagyjuk is inkább. Nem akarok a múltadban vájkálni, viszont hogy ez az emlékkép neked is megvan nagyon érdekes.
- Igen, tökre fura, sőt nem fura, inkább kicsit bizar.- majd felállt a kád széléről, lehajolt a pizsamáért és elindult az emeletre az ideiglenes szobájába.