Épp egy esős nyári utcán gyalogoltam Londonba, mivel aznap semmi dolgom nem volt, így gondoltam kimozdulok otthonról. Már majdnem otthon voltam mikor megcsörrent zsebemben a mobilom. Láttam hogy legjobb barátom, Tom Holland küldött egy sms-t, hogy vigyek mar neki egy kávét ha már úgyis a városban vagyok. Persze én, mint jóbarátja elindultam neki kávéért, mivel nagyon elfárad a forgatásokon. Megnéztem hogy mennyi pénz van nálam, majd egy közeli kávézó fele vettem az irányt, amikor valakivel összeütköztem.
- Ohh, bocsánat. Nem figyeltem. - gugolt le egy fiatal lány a holmijáért, amit koccanásunkor a földre ejtett.
- Én, sajnálom. Had segítsek. - és ahogy a filmekben is történni szokott, egyszerre nyúltunk, ugyanazért a tárgyért és ujjaink súrolta egymást. Mikor összeértek, elrántotta kezét, ezért inkább én vettem fel neki gyorsan el ne ázzon. A lány haját hátradobva felemelte fejét és nagy megdöbbenést láttam arcán.
- Te, Harrison Osterfield vagy? - mondta hökkenten. - Úr Isten. Annyira sajnálom hogy neked mentem. Nagy rajongód vagyok. - hadarta el gyorsan.
- Őőőhhh... Semmi baj, én nem figyeltem oda, és ezért még a holmijaid is szétáztak. - láttam szemén azt a csillogást, amit ahhoz lehetett leginkább hasonlítani, mint mikor karácsonykor a kisgyerek megkapja kedvenc játékát. De mégis, valamiben másabb volt a tekintete, mint a többi rajongónak. Valami megfogott benne. Lehet hogy a higgadtság, vagy csupán a csillogó tekintete... Nem tudom, de valami azt súgja hogy kötődnöm kell hozzá. - Amiért szétáztak miattam a cuccaid, kárpótlásul meghívhatlak egy csésze kávéra?
- Háát, nem is tudom.
- Kérlek, csak egy kávé. Semmi több.
- Rendben. Legyen, köszönöm szépen. - majd azzal a lendülettel beinvitáltam esernyőm alá, és elindultunk a kávézó felé. Útközben szinte csak őt néztem, amit lehet hogy észre vett és frusztrálta, aminek következtében elpirult.

***

A kávézóban

- Lehet egy kérdésem?
- Persze. - bólogatott még mindig kipirult arccal.
- Mi nem találkoztunk már valahol?
- Nem hinném. Arra emlékeznék. - nevette el magát kínosan. Gyönyörűen mosolyog.
- Mondták már hogy nagyon szép a mosolyod? - erre arca paradicsommá változott, amit ő is érzett és elfordította fejét, majd hajával eltakarta arcát és egy halk "köszönöm"-öt nyöszörgött. Újra csend lett közöttünk, ami már kezdett kínossá válni ezért megtörtem.
- Te ide valósi vagy?
- Nem. Magyarországról származom, egy kis egyszemélyes kirándulást szervezett nekem a családom, gratulációként.
- Miért gratuláltak?
- Az érettségimnek. Most végeztem és tudták hogy el akarok jönni Londonba ezért ez lett az érettségi ajándékom.
- Gratulálok. Mikor mész vissza?
- Ma kellett volna, de lekéstem a gépet, így gondoltam kiveszek egy szobát egy hotelben.
- Nem kell.
- Tessék? - nézett rám értetlenül.
- Mármint... - ráztam meg fejem zavaromban - nem kell pénzt kidobnod szállásra, amúgyis drágák a londolni szállodák. Töltsd velem, vagyis nálam az éjszakát. Nincs semmi hátsó szándékom. Esküszöm.
- Nem hinném hogy jó ötlet lenne. Nem akarok zavarni.
- Ugyan már. Nem zavarsz. Meg amúgy is, ha valaki kérdezi, megmondhatod nyugodtan, hogy én marasztaltalak. Nem fogadok el nemleges választ. - jelentettem ki szigorúan, de persze mosoly szökött arcomra.
- Te mindig megkapod amit akarsz? - kérdezte mosolyogva
- Többnyire, miért? - és ekkor esett le, hogy beleegyezett. - Ohh. Most esett le! - nevettem fel kínosan. Kifizettem a kávékat, majd elindultunk az esőbe haza.

Valami azt súgja, hogy vele kell hogy maradjak, de miért?