Harry homlokáról izzadság cseppent a parkettán gyülekező tócsába. Nem zavartatta magát, még csak meg sem törölte a homlokát, csak nyomta a fekvőtámaszokat, szinte másodpercenként egyet. A bicepsze már annyira fájt, hogy szinte nem is érezte, de ez sem állította meg. Összeszorította a fogát, megfeszítette a hasizmát, és olyan tökéletes volt minden mozdulata, hogy mindenki példának tekinthette volna.

A fülében egy Sum41 album dübörgött. A dobhártyája szinte a zene ütemére lüktetett, és a karja is pont így hajlott. Minden hajlításnál beszívta, majd nyújtásnál dühösen kifújta a levegőt, de még ez sem tudta eloszlatni a vörös ködöt a fejében.

Gyűlölte a tényt, hogy még akkor sem tudott elmenekülni ebből a környezetből, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Kényszert érzett arra, hogy zenét hallgasson, de az iPod illetve a fülhallgató látványa Louis-t juttatta eszébe, amit egy pillanatig sem akart, így végül hátul a nadrágja derekába csippentette a zenelejátszót és a fülhallgatót hátulról vezette a fülébe, így még a vezetéket sem látta. A fekvőtámaszokat csukott szemmel végezte, így nem kellett látnia a szoba padlóját sem, ennek ellenére mégsem tudott elrugaszkodni. Nem tudta máshova képzelni magát, és ha őszinte akart lenni magához, nem is akarta, mert az csak hiú ábránd lett volna, semmi több.

Ordítani akart, részben azért, hogy kiadja magából a dühöt, részben meg mert a karjai már nem bírták sokáig. Az izmai egyre gyorsabban gyengültek, és lassan már nem volt elég pusztán az akaratereje ahhoz, hogy megemelje magát. Csöndben csuklott össze a földön, de mielőtt a feszültség sírás formájában szakadhatott volna ki belőle, a hátára fordult, és haspréseket kezdett csinálni ugyanabban a tempóban.

A londoni lakásában volt boxzsákja, így amikor ingerült, vagy dühös volt, az mindig segített neki lenyugodni. Ennek híján viszont nem hagyatkozhatott másra, mint a saját izmaira.

Az album végére minden erősítő gyakorlatot, ami eszébe jutott végigcsinált, és bár mind segített kiadni magából a feszültséget, a végén mégis zokogva feküdt a szoba padlóján. A zenelejátszó, mintha érezte volna, hogy Harrynek mire van szüksége, hirtelen egy James Bay kislemezt kezdett játszani. A férfi a fülére helyezte a tenyerét, hogy semmilyen külső zaj, így a sírása se szűrődjön be.

Hosszú időbe telt, mire sikerült lenyugodnia. Amikor a könnyek csillapodni kezdtek, kihúzta a vezetéket a füléből, és hanyatt fekve tétlenül meredt a mennyezetre. Teljesen üresnek érezte magát belülről. Érdektelenné vált mindennel szemben. Hiába jutottak eszébe a szülei és Louis újból meg újból, már nem tört össze többet, és nem húzta fel magát. Különös nyugodtságot talált abban, hogy közel egy órán keresztül sírt.

Csak akkor kelt fel a földről, amikor a szoba fényei változni kezdtek a lemenő nap következtében. Mélyet sóhajtott, unottan körbenézett a szobában, ránézett a bevetetlen ágyra, az íróasztalon felejtett papírra és ceruzára, majd az ajtó kilincsére. Végül úgy döntött, lemegy a konyhába, mert egész délután nem evett semmit, és ahogy erre gondolt nyomban meg is kordult a gyomra.

Lement a lépcsőn, és ahogy a földszintre ért, körülnézett, de senki sem volt ott. A konyhaajtóhoz lépett, majd kinyitotta, és belépett. Emilia éppen a hűtő előtt állt, de az ajtónyitódásra Harry felé fordult.

- Éppen arra készültem, hogy felviszem neked a vacsorát - mosolyodott el lágyan az asszony. - Louis említette, hogy nem vagy jól, tudok segíteni valamiben?

- Készítesz nekem vacsorát? - kérdezte Harry kicsit szégyenlősen, mert nem akarta kihasználni Emilia jóindulatát, mégis aznap este rendkívül jól esett volna neki a gondoskodás.

- Persze, drágám! - felelte azonnal, és a mosolya is kiszélesedett. Visszafordult a hűtő felé, és úgy kérdezett még hátra: - Szendvics jó lesz?

- Tökéletes - bólintott Harry, és helyet foglalt az asztalnál.

- Tea?

- Zöld, ha van. - Emilia bólintott, majd neki is állt elkészíteni, Harry pedig tűnődve figyelte őt. Mire észbe kapott, már előtte is volt egy tányér, rajta két szelet sonkás, sajtos kenyérrel, és három félbevágott koktélparadicsommal, valamint egy gőzölgő teával teli bögre. Harry Emiliára mosolygott, aki leült vele szemben.

- Szeretnél beszélgetni?

Harry megvonta a vállát.

- Nem tudom.

- Possiamo parlare anche in italiano - küldött egy mosolyt Harry felé, aki csillogó szemekkel viszonozta.

- Azt hiszem olaszul még nehezebb lenne, szóval majd inkább legközelebb - sóhajtott nagyot, majd beleharapott az egyik szendvicsbe.

- Mi történt?

- Louis... megkért arra, hogy diktáljak le neki egy üzenetet, amit elküldhet a szüleimnek, és én most először gondoltam bele, hogy ők egész eddig nem is tudtak semmit rólam. Ráadásul még csak nem is beszélhettem velük, és ki tudja meddig nem is fogok tudni. Én csak... nem tudtam, hogy mit mondhatnék nekik - Harry tartott egy kis szünetet, amíg bekapta az egyik fél paradicsomot, végül Emilia kék szemébe nézett. - Ha a te egyik gyereked lenne olyan a helyzetben, amilyenben én vagyok, mit tudna mondani, ami megnyugtatna?

Emilia csendben maradt pár másodpercig, amíg elgondolkodott, de ezt követően csak lemondóan megingatta a fejét.

- Azt hiszem semmit. Csak akkor nyugodnék meg, ha a saját szememmel látnám, hogy biztonságban van - vallotta be, és pontosan értette, hogy miért érzi rosszul magát Harry.

A férfi a hajába túrt, majd harapott még egyet.

- Mindenesetre utána felhúztam magam Louis viselkedésén.

- Mert mit csinált? - kérdezte Emilia a homlokát ráncolva, és amennyire Harry meg tudta állapítani, készen állt arra, hogy felpattanjon, és lehordja Louis-t, amiért bántani merte a vendégüket. Ez Harrynek nagyon jól esett, és el is mosolyodott rajta.

- Túl udvarias és empatikus volt - felelte egy félmosollyal, és figyelte, ahogy Emilia tekintete összezavarodik. - Annyira zavar, hogy úgy kezel, mintha porcelánból lennék! És az, hogy mindig ott akar lenni, mintha évek óta barátok lennénk. De ez nekem túl sok. Úgy tesz, mintha nem is raboltak volna el, hanem csak egy baráti vakációra jöttem volna, és ez rettenetesen felhúz.

- Harry... - kezdte el Emilia, és a szája sarkában ott ült egy visszafogott mosoly. - Louis ezt nem megjátssza, ő tényleg ilyen. Nem akar a bőröd alá férkőzni, csak biztosítani akar arról, hogy számíthatsz rá.

- Mégis folyton azt érzem, hogy azt várja, hogy megnyíljak neki! - tiltakozott egyből Harry, majd az összes olyan alkalomra gondolt, amikor szarkazmussal fedte el a valódi gondolatait, amiket soha nem osztott meg Louis-val.

- Talán - szólalt meg óvatosan Emilia, mert nem akarta Harryt megbántani. - Ezt csak te érzed. Louis jobban ismeri a magánszférát, mint bármelyik testvére. Lehet, hogy félreértetted ezeket a helyzeteket?

Harry egyből nemlegesen rázta a fejét. Aztán a szemöldökét összevonva újra beleharapott a szendvicsbe. A fejében felrémlettek a részletek is: Louis óvatos, halk hangja, amikor az ő nevét ejtette ki, a finom érintése a vállán, a bűntudatos szeme, Harry kitörését követően és minden alkalom, amikor elmosolyodott azon, hogy Harry szarkazmussal felelt. Nem akadékoskodott, nem erőltetett semmit, csak csendben elfogadta, ha valamiről nem akart beszélni.

Emilia szótlanul ült vele szemben, és amikor összeakadt a tekintetük, tudta, hogy Harry kezdte kapisgálni az igazságot.

- Meg tudod fogalmazni, hogy miért érzed azt, hogy az életedben akar turkálni? - kérdezte az asszony, és egyik kezét Harry kézfejére simította, ami az asztalon feküdt.

- Nem, én... nem... nem tudom - rázta a fejét, majd letette a kezéből a szendvicset, és ahogy hátra túrta a haját, erősen rámarkolt a tövénél. - Azt hiszem - kezdte bizonytalanul - eddig mindenki az életemről faggatott. Ha meginterjúvoltak újságírók, amikor új embereket ismertem meg, mindenki információkra volt kíváncsi, akkor is, amikor nem kérdeztek semmit. Interjúkon mindig kaptam várakozó pillantásokat, hogy fejtsem ki jobban a gondolataimat, vagy indokoljam meg őket, amikor meg élő műsorban beszélgettem, egy pillanatra sem hagytak békén az életemet érintő kérdésekkel. Ahhoz vagyok szokva, hogy már saját gondolataim sincsenek, mert mindet meg kell osztanom. - Harry hangja fokozatosan halkult, miközben rájött, hogy ez pontosan így volt. Mindenkinek elvárásai voltak vele szemben, még a saját szüleinek is. Az, hogy Louis-nak egyáltalán nincs, az annyira szokatlan volt, hogy kezelni sem tudta igazán.

- Tudod, Harry, most egy elszigetelt világba kerültél. És ezt nem azért mondom, mert meg akarlak győzni róla, hogy jó helyen vagy, inkább arról, hogy egy teljesen más környezetben. Innen nem kerül ki rólad semmi az internetre, és te sem tudsz olvasni bulvár cikkeket. Amit mondasz, az itt marad, nem vesszük fel mikrofonnal, vagy kamerával. Ezen kívül annyit árulsz el nekünk, amennyit szeretnél. Ha bárki rád erőltetne valamit, szólj azonnal, bár szerintem nem kerül rá sor - mondta Emilia, majd finoman elmosolyodott, és megszorította Harry kézfejét. - Mostantól pedig, amikor Louis-val beszélsz majd, figyeld meg, hogy valóban ki akar-e erőltetni válaszokat belőled, vagy csak a korábbi tapasztalatok miatt érzed ezt.

Harry bólintott, de nem szólt többet, csak csendben ette tovább a szendvicset.

xxx

A vacsorát követően mindketten átmentek a nappaliba, és közösen kiválasztottak egy filmet. Harry időközben megtudta, hogy Louis nem volt otthon, és várhatóan az éjszakát is máshol fogja tölteni, így sokkal könnyebben lazította el magát, és feküdt le a kanapén, miközben tévézés közben Emiliával könnyed beszélgetést folytattak. Harry úgy érezte, minél több időt töltött a közelében, annál jobban megkedvelte. Az asszonynak volt egy természetes anya-kisugárzása, ami automatikusan komfortossá tette a környezetet Harry körül.

Nagyjából a film felénél Daisy ugrott fel melléjük, óvatos léptekkel sétált közöttük, majd leült, és elégedetlenül nyávogott. Harry és Emilia egyszerre kezdtek nevetni ezen, mert annyira nyilvánvaló volt a kommunikációja, hogy ha angolul beszélt volna, akkor sem tudta volna egyértelműbbé tenni, hogy mit szeretne.

- Mindjárt jövök - mondta Emilia, és feltolta magát ülésbe. - Éhen ne haljon, szegényem!

Harry röviden ezen is kuncogott, majd amikor az asszony, és nyomában Daisy elhagyták a szobát, ő visszavezette a tekintetét a filmre. Egy-két perc múlva viszont beszéd hangokat hallott az előszoba felől. Először szemöldökráncolva próbált kinézni a nappali ajtaján, de hogy rendesen odalásson, ahhoz fel is kellett volna állnia, így inkább visszadőlt a párnák közé. Amúgy is több, mint valószínű volt, hogy Emilia csak telefonál, mivel senkit sem vártak, és ez a ház nem éppen olyan helyen volt, ahova csak spontán elugrottak az emberek.

Épp ezért lepődött meg, amikor az átjáró szoba fényei nem Emilia, hanem egy másik személy alakját körvonalazták. Mivel Harry sötétben volt, így egyáltalán nem látta, hogy ki volt az illető, de feljebb tornázta magát, és a szíve hevesebben kezdett verni. Az alak magasságából és testalkatából ítélve Louis is lehetett volna.

- Szia! - szólalt meg félénken az idegen, Harry pedig azonnal ráismert, és szó nélkül fordította vissza a tekintetét a tévére. A fiú beljebb lépett a szobába, és a kanapé végében olyan óvatosan ült le, mintha attól tartana, beszakad alatta. - Harry, beszélhetünk, légyszi?

- Persze! - nevetett fel a férfi hitetlenül, és újra a fiúra vezette a tekintetét. - Elvégre ki ne akarna beszélni azzal az emberrel, akit a legjobb barátjának tartott, mielőtt elárulta volna, és a családjával kirabolta volna a házát?

Felix olyan megszeppenten nézett vissza Harry szemébe, hogy a férfi majdnem visszaszívta a szavait, de aztán makacsul inkább újra a filmre fordította a figyelmét. Úgy érezte, Felix teljesen megérdemelte ezeket a szavakat, akkor is, ha Harrynek sem esett jól így beszélni vele. A fiú mindig olyan őszinte volt, az összes érzése tükröződött az arcán, ezért sokkolta annyira Harryt, amikor kiderült, hogy mire készült egész ismerettségük alatt. Viszont még ha látta is, hogy mennyire fájnak a szavak Felixnek, akkor is szükség volt arra, hogy kimondja őket.

- Légyszi, csak hallgass meg! - kérte, és amikor a férfi ránézett, látta, hogy a tekintetében egyszerre bújik meg a bűntudat és a könyörgés, hogy elmondhassa, ami a szívét nyomta.

Harry felhorkant, de a távirányítóért nyúlt, és megállította a filmet. Ezt követően várakozóan Felix felé nézett, aki egy kicsit jobban elhelyezkedett ültében, de még mindig megtartotta a biztonságos távolságot Harrytől.

- Ömm... igen, szóval... - Felix nagyon összeszedetlenül kezdett beszélni. Egyrészt nem számított ilyen hamar Harry teljes figyelmére, másrészt mindig is kicsit szétszórt, szeleburdi személyisége volt. Máskor ezt Harry szerette benne, sokszor nevetett rajta, vagy játékosan kigúnyolta, de ezúttal inkább csak zavarta. Felix pedig ezt pontosan érezte, ami rátett egy lapáttal a zavarára. - Asszem... azt hiszem te vagy a legjobb barátom, és nem akarlak elveszíteni, úgyhogy kérlek beszéljük ezt meg! Napok óta nem alszom, és annyira bűntudatom van emiatt az egész szarság miatt.

- Megbántad?

- A... a saját részemről igen, de a családom nevében nem tudok beszélni. Én már azelőtt az este előtt is próbáltam lebeszélni a srácokat erről, de ez nem megy annyira könnyen, mert sokan vagyunk, és egy-egy lopás nagyon sok szervezést igényel, és már az is a terv része volt, hogy én nektek kezdtem dolgozni, és amikor elkezdtelek megkedvelni, akkor már nem hátrálhattam meg, így csak abban akartam biztos lenni, hogy egyáltalán nem maradnak nyomok, és nem lesz gyanús semmi. Csúnyán elbasztam, és te ittad meg a levét, annyira sajnálom!

- A szüleimnek dolgozol még?

- Igen...

- Mondj fel! - utasította Harry a fiút ellentmondást nem tűrő hangon, mire ő felkapta a fejét.

- Mi?

- Mondj fel! - ismételte meg, ha lehet még több határozottsággal, mint korábban. - Nem akarom, hogy a családomnak bármi köze legyen a tiedhez. Azt meg pláne nem, hogy mindezek után még fizessen is nektek.

- De... nem tehetem, Harry, ha most felmondanék, az rám terelne minden gyanút, amivel veszélybe sodorhatom a családomat is.

- Nem érdekel, csak mondj fel! Nem akarom, hogy a szüleim ennél is jobban megkedveljenek, mert annál nagyobbat fognak csalódni. - Harry egész életében nem folytatott ennyire távolságtartó beszélgetést valakivel, akit valójában kedvelt. Teljesen hidegen hagyta Felix már könnyesedő szeme, és próbált a színtiszta tényekre támaszkodni az érzelmek helyett. - Tudod, hogy a bátyád miért pécézte ki pont a Styles családot? - kérdezte, mikor eszébe jutott az apja. Felix elkapta a tekintetét Harryről, pedig egész eddig egyenesen a szemébe nézett, nem szégyellve a könnycseppet, amely a bal szeme sarkából, már el is indult lefelé az arcán. Ezúttal viszont inkább a kanapé egyik párnáján felejtette a pillantását, és összeszorította az ajkait, ahelyett, hogy megszólalt volna. - Felix!

- Sajnálom! - tört ki belőle egy pillanattal később, és szabályosan zokogni kezdett, az arcát az egyik kezével eltakarva. - Sajnálom, Harry, nem... nem mondhatom el. Louis a lelkünkre kötötte, hogy hagyjuk, hogy ő mondja el, és addig egy árva szót sem szólhatok. És... és ez... teljesen kicsinál! Sajnálom - Felix kapkodva vette a levegőt, hogy csillapítani tudja a sírást, és így pár pillanattal később már csak erősen szipogott, az orrát a kézfejébe törölve.

Képtelen volt felnézni Harryre, de a férfi ennek valahol örült, ugyanis így Felix nem láthatta, hogy neki is összeszorult a torka miatta. Pár nappal ezelőtt Felix volt az a személy, aki Harry menedéke volt, amikor nem értett egyet a szüleivel. Csak pár hónapja ismerte, de nagyon hamar töltötte be ezt a szerepet az életében. Bár nem voltak sülve-főve együtt, Harry nem kereste fel minden problémájával, és az a bizonyos biliárdozás lett volna az első alkalom, hogy Felix munkaidején kívül találkoznak, de a fiú így is napi szinten vitte a fiút, amikor szüksége volt rá, és nem egyszer öntötte ki a szívét neki Harry. Úgy tűnt, ezúttal fordult a kocka, és ezt Harry már nem tudta olyan objektíven kezelni, mint a beszélgetést.

Nyelt egyet, és alaposan átgondolva a mozdulatot Felix térdére fektette a kezét. A fiú azonnal felkapta a fejét, és könnytől ázott arccal nézett egyenesen Harry szemébe. Bár a szobában félhomály volt, és csak a tévé fényében látta Felixet, pontosan tudta, hogy a szemében remény csillant. Végül egy mélyet sóhajtott.

- Köszönöm.

- Mit? - kérdezte a fiú két hangos szipogás közt.

- Hogy őszinte vagy - felelte Harry, majd a kezét visszahúzva kicsit eltávolodott Felixtől. - Szeretnék bízni benned. Szükségem van valakire, akiben bízhatok.

- Bízhatsz bennem! - vágta rá azonnal Felix, de Harry megrázta a fejét.

- Egyelőre nem tudok. De megbocsátok, ha segítesz túlélni ezt az őrületet.

- Természetesen! Igen, persze, itt vagyok. Ha unatkozol, és szólsz anyának, és ő felhív, akkor jövök, ahogy tudok. És hozok kaját, meg valami filmet, amit csak szeretnél! - Felix teljesen belelkesült annak hallatán, hogy Harry megbocsát neki, ami nevetésre késztette az idősebbet.

- Te jó Isten, kérlek ne! A filmválasztást inkább hagyd rám, nem akarok eretvágni, amikor harmadjára kell megnéznem a Bosszúállók sorozatot, mikor már első alkalommal is elaludtam rajta - ingatta a fejét, és azt várta, hogy Felix elneveti majd magát rajta, de csak csendben ült, és könnyes szemmel hálásan mosolygott Harryre. - Mi az?

A fiú megrázta a fejét, és elnézett, de egy pillanattal később Harry nyakába vetette magát, és erősen magához szorította. A férfi meglepődött, de elmosolyodott, és finoman visszaölelte a srácot.

- Hiányoztál, Harry! Tényleg, nagyon hiányoztál! - suttogta Felix.

A férfi erre csak behunyta a szemét, és szorosabban ölelte át az egyetlen barátját.