Miután Harry befejezte a reggelit, Rubyval együtt egy pár bundáskenyeret a tányéron hagyva kijöttek a konyhából, és kisétáltak a teraszra. Onnan pontosan látták, ahogy Marty segített Emiliának átrakni egy nagyobb darab cserepes növényt, hogy az alatta lévő aszfaltot is le tudja mosni a slaggal. Harry szeretett volna rákérdezni a korábbi gúnyos reakcióra a lánynál, de abban a pillanatban a mögöttük lévő ajtó újra kinyílt.

- ...csak ha meg tudod oldani, nagyon jó lenne. Valami olyan, amit biztonsággal oda tudok adni... - Louis hangja, ahogy valakivel beszélt, hirtelen elhallgatott, amikor az ajtón kilépve Harryvel összetalálkozott a pillantásuk. A következő másodpercben folytatta a mögötte kilépő személynek: - Bízom benned. Ha még valami nem tiszta, hívj fel! Ha pedig nem működik, hagyd a fenébe!

- Kristálytiszta, Louis, ne aggódj! Meglesz - Harry számára új volt a hang, és az ember is, aki kilépett az ajtón. Ő is alacsony volt, mint a Tomlinson-család szinte összes tagja, de a végtagjai hosszabbak voltak. Egy bő póló volt rajta, ami sok mérettel volt nagyobb az övénél, így rendesen lógott is rajta. Vékony alkatú volt, szemüveggel és hosszú, majdnem vállig érő sötét hajjal. Ahogy ő is észrevette Harryt, odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta.

- Anthony.

- Harry - biccentett, majd elengedte a kezét.

Nem is igazán foglalkoztak többet egymással, ami Harrynek teljesen rendben volt. A férfi csak elköszönt, mielőtt lefelé indult volna a lépcsőn, egyenesen az autójához. Louis ezt meg sem várta, visszalépett a lakásba.

- Ruby, szerintem lassan nekünk is ideje lenne indulnunk! - kiáltott fel Marty, miután Anthony tőlük is elköszönt. A virágcserepet már visszarakta, viszont az anyja kezéből kivette a slagot, hogy ő folytassa a beton lemosását.

- Szólj, és kész vagyok! - kiáltotta vissza Ruby. Harry felé fordult.

- Miért jöttetek egyáltalán el, ha már el is mentek?

- Én szimplán kíváncsi voltam rád - felelte a lány. - Így kicsit szimpatikusabb vagy, mint mikor bekötött szájjal próbáltál ordítani, vagy mikor Felixen vezetted le a dühödet - vigyorgott, Harry pedig frusztaráltan szusszantott. - Marty szinte minden szombaton eljön anyához, szerintem maradna egész napot is, de randija lesz, és visszamegyek Londonba vele, mert én szerveztem neki, és rám is rossz fényt vet, ha nem alkalomhoz illően öltözik. Így biztosra mehetek - Harry egyetértően bólintott. - Aztán Anthony-t úgy tudom, Louis hívta, de hogy miért, arra ötletem sincs, Diego meg amikor ilyen sokan vagyunk itthon, mindig felbukkan, és ellenőrzi, hogy mindenki jól van. Neki mindig a család az első.

- Hát az érződött - motyogta Harry visszagondolva arra a pár mondatra, ami kifejezte Diego véleményét az elrablásával kapcsolatban.

- Szard le, Harry! Ilyen, és nem tudod megváltoztatni, de idővel megpuhul. Egyébként egy nagyon rendes srácról van szó - bizonygatta Ruby, majd amikor Marty újra jelzett neki, ő bement az asztalon hagyott táskájáért, és leszaladt a lépcsőn. Integetést követően az ő autójuk is elhagyta a birtokot, és Harry újra csak Louis-val és Emiliával maradt a házban.

xxx

Aznap délelőtt Harry az új szerzeményeivel - az iPoddal és a fülhallgatóval - elment futni a ház környékére. Azért is, mert szeretett futni, de talán az még inkább benne volt, hogy megismerje a környezetét, esetleg lásson valami települést a közelben. Végül csalódottan és fáradtan tért vissza, mert nem talált semmit, pedig egy órán keresztül futott. A sportolás közben termelt endorfin viszont nem hagyta, hogy olyan letört legyen. Fél fülében még Feel Invincible szólt a Skillet-től, amikor észrevette a kerítésen ülő és nyávogó Daisy-t. Elmosolyodott, és ahogy odasétált hozzá, a karjába vette a macskát. Őt a legkevésbé sem zavarta, hogy Harry még sűrűn vette a levegőt, a fejét belenyomta a férfi mellkasába, és dorombolni kezdett. Ezek után már nem tudott széles mosoly nélkül belépni a kapun.

Miután letusolt, és meg is ebédeltek, Harry újra kilépett az udvarra, ezúttal csak egy kényelmes melegítő nadrágban és egy ujjatlan felsőben. Odakint futkározott Clifford, Harryhez is odaszaladt, de ő csak megpaskolta a fejét, és szemével a macskát kereste. Hamar megtalálta Daisyt, és a háztól viszonylag messze keresett egy helyet, ahol lefeküdhetett, majd a macskát a mellkasára tette, és simogatni kezdte. Az állat eleinte nyugtalan volt, de ahogy kezdte élvezni a simogatást, leült Harry hasára, és dagasztani kezdett. A férfi mosolyogva kényeztette addig, amíg dorombolva össze nem gömbölyödött, és be nem hunyta a szemeit.

Amikor Daisy álomba merült, a dorombolás is elhalt. Harry még párszor az ujjaival megsimogatta őt a két füle között, majd leengedte a kezét, és a hátán fekve élvezte a napsütést. Egyedül volt kint az udvaron, és a mai nap épp csak néhány bárányfelhő volt a ragyogó égen. Élvezte a sugarak csípését a bőrén, az előző nap lenyírt fű enyhe szúrását, és a súlyt, amivel a cica nyomta a mellkasát. Nem csoda, hogy ahogy Daisy, ő is pillanatok alatt elaludt.

Amikor felébredt, a nap még mindig magasan volt, de a mellkasán már nem volt senki. Lassan felkönyökölt, és felhős égre nézett, majd egy sóhajtás kíséretében felült. A lábát törökülésbe húzta, és éppen nyújtózkodott, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltotta a háta mögül. Amikor hátrafordult, Louis-t látta felé közeledni.

- Szia! - köszönt mosolyogva, amikor odaért mellé, és leült a földre.

- Szia! - viszonozta Harry is, bár fele annyi lelkesedéssel.

- Legalább fél órámba telt, hogy megtaláljalak - mesélte Louis miközben a kezét a pulcsijának a zsebébe rejtette. - Végig itt voltál?

- Nem, elugrottam egy kávéért a sarokra - felelte Harry egyszerű természetességgel, és a vállát is megvonta. Finoman Louis-ra sandított, de a férfi ahelyett, hogy a szemét forgatta volna, csak még szélesebben vigyorgott, mint aki értékelte a szarkazmust. Harrynek ez nem tetszett, igazából valahol azt remélte, hogy felidegesítheti ezzel annyira a Tomlinsonékat, hogy inkább hazavigyék, ahelyett, hogy fogva tartják. - Mit akarsz?

- A segítségedet.

- Az én segítségemet? - kérdezett vissza döbbenten.

- Igen - bólintott egyet Louis, és a pulcsija zsebéből előhúzta a telefont, ami után Harry napok óta jobban vágyott, mint valaha. Amint felismerte, kérdőn nézett fel a férfira. - Szeretnék írni a családodnak üzenetet, hogy ne aggódjanak miattad, mert nem vagy veszélyben.

Harry csendben maradt. Egész eddig nem is gondolt bele, hogy a szüleit hogyan érinthette ez. Már eltelt két nap, és nem is hallottak a fiukról, aki pont azon az éjszakán tűnt el, amikor őket kirabolták. Bűntudat fogta el amiatt, hogy egészen eddig nem is gondolt arra, hogy a szülei lehet, hogy abban a pillanatban is aggódtak érte.

- Nem beszélhetek velük? - kérdezte Harry egyenesen Louis szemébe nézve, és akkor először úgy érezte, könyörögni is hajlandó lenne érte.

- Sajnálom, Harry, de nem - rázta meg a fejét Louis, ellentmondást nem tűrve. - Te fogalmazod, én meg megírom az üzenetet, és elküldöm.

Ellenkezni akart még, de hirtelen eszébe jutott valami más, amiben kiegyezhettek.

- És a hangüzenet? Felvehetjük előre, így hallod, hogy mit mondtam el nekik - érvelt, és nagyon remélte, hogy Louis ebbe beleegyez majd. Alig pár másodperc alatt meg is fontolta.

- Rendben - biccentett, és Harry kicsit megkönnyebbült, mert ha a szülei nemcsak egy sms-t kapnak, hanem Harry hangját is hallhatják, az sokkal meggyőzőbb lesz. Louis Harry segítségével feloldotta a mobilt, és megkereste a hangrögzítőt.

- Mit mondjak nekik?

- Értelemszerűen bármit, amit szeretnél, és úgy gondolod, hogy el is fogom küldeni nekik. Ha lesz benne valami, ami utal a családra, vagy erre a helyre, akkor nyilván újra fogjuk venni - magyarázta Louis.

Harry a kérdést elsődlegesen magának tette fel, hangosan gondolkodva, de Louis válaszára is bólintott. A helyzet az, hogy igazából ötlete sem volt, hogy mit mondjon az édesanyjának, hogy elhiggye, hogy nincs veszélyben, és kap rendesen enni, ki tud menni mozogni. Mit mondhatna neki, amivel elfogadtathatja vele, hogy nem látják egymást egy darabig, de komoly baj nincsen.

- Oké - biccentett végül Louis-nak, aki elindított egy felvételt. Harry nézte, ahogy a másodpercek pörögni kezdtek, majd nagy levegőt vett, és beszélni kezdett. - Szia, Anya! Harry vagyok... - megakadt a beszédben, mert minden, amit előre elgondolt, elveszett valahol a gondolatai között. A szemébe könnyek szöktek, mert annyira szeretett volna rendesen beszélni vele, megnyugtatni őt, látni őt. Viszont csak ez volt az egyetlen lehetősége kapcsolatba lépni vele, úgyhogy nem hagyta veszni. Behunyta a szemét, hogy legalább Louis elől elrejthesse a gyengeséget, ami belülről emésztette, és folytatta. - Tudom, hogy az utóbbi napokban eltűntem, és nem hallottatok felőlem semmit, de jól vagyok. Egy darabig viszont nem fogunk találkozni... - Harry vett egy mély levegőt. - Továbbra sem fogok majd beszélni veletek telefonon, de kérlek, ne aggódjatok. Van mit ennem, van hol aludnom. Haza fogok menni, de még nem tudom, hogy mikor. Addig kérlek csináljatok mindent úgy, mint eddig. Ne... - Harry nyelt egyet, mielőtt folytatta. - Ne keressetek! Majd... találkozunk! - ezzel fejezte be, majd biccentett egyet Louis-nak, aki leállította a felvételt. Csend állt be köztük, amit nem tört meg más, csak a fák lombjának hangja, ahogy a szél a leveleit fújta.

Harry lehajtotta a fejét, és a csukott szemét ezúttal a tenyerével is eltakarta. Érezte, hogy a könnyei mellett az orra is folyni kezdett, de visszafojtotta a szipogást, csak kipislogta a szeméből a könnyeket, és miközben felnézett, egy gyors mozdulattal a kézfejével megtörölte az orrát. Ezt követően gyúnyos tekintettel nézett Louis meglepően kék szemébe.

- Megfelel? - kérdezte barátságtalanul, válaszul viszont csak egy halk választ kapott, egy bűnbánó pillantás kíséretében.

- Igen.

Harry inkább félrenézett, és a legközelebbi fa táncoló lombjára vezette a figyelmét. Elviselhetetlennek tartotta, hogy Louis ennyire kedvesen és megértően bánt vele, miközben még mindig akarata ellenére tartotta itt.

- Miért kérted őket, hogy ne keressenek? - kérdezte Louis megint olyan halkan, hogy a hangja szinte elveszett a természet zajai között.

Harry összeszorította az ajkait. Mi értelme is lenne, hogy keressék őt? Csak reményt adna nekik, csak beleölnék minden pénzüket, de nem jutnának semmire. Több, mint tíz éve nem sikerült a rendőröknek lecsuknia a Tomlinson családot. Lehet, hogy a magánnyomozók többre jutnának, de erősen kétli, mert biztos benne, hogy a korábbi kirabolt családok is béreltek fel nyomozókat, mégsem tudtak az ügy végére járni. Egy spontán akciót pedig valószínűleg még nehezebb kinyomozni, mint egy elterveltet. Így inkább nem akarta, hogy a szülei keresni kezdjék őt, egyelőre bízott abban, hogy ha minden elcsendesedik, és ez a család is enyhül vele szemben, akkor lesz esélye elszökni.

- Nyilván, mert olyan jól érzem magam itt - morogta Louis kérdésére válaszként, ahelyett, hogy megosztotta volna vele a valódi okát. Ezt követően felhúzta a lábait, és felguggolt, mint aki indulni készült.

Louis nem mondott semmit, csak fél kézzel fogva Harry mobilját, a másik karjára támaszkodva ő is feltolta magát. Felállni azonban egyikőjüknek sem volt ideje, mert Harry mozdult, két kezével megfogta a telefonját, és megpróbálta úgy kicsavarni a férfi kezéből, hogy közben a testsúlyával nekifeszült, így mindketten a fűre zuhantak.

Louis nyögött egyet, amikor a gerince földet ért, de elég gyorsan kapcsolt ahhoz, hogy Harry ne kaparinthassa meg a mobilt. Az ujjai úgy kulcsolódtak a telefonra, mintha vasból lettek volna, miközben a másik keze Harry csuklóját próbálta elhúzni. Így gyakorlatilag a férfi egész testét átölelte, de ez érdekelte az adott pillanatban a legkevésbé.

- Harry...

Louis arca Harry tarkójánál volt, így hiába suttogott, a göndör így is hallotta. Megdermedt a mozdulatban, és már nem próbálta minden erejével kitekerni az eszközt Louis kezéből, bár nem mozdította el a kezeit sem. Csendben feküdtek a földön, Harry Louis karjai közé zárva, és nem mertek mozdulni. Azonban alig telt el néhány másodperc, és Louis érezte, ahogy Harry teste rázkódni kezdett. Próbált az arcára nézni, de a szemébe lógó göndör tincsek eltakarták előle.

- Harry... - kezdte újra Louis, ezúttal még gyengédebben, de Harryből az ellenkezőjét váltotta ki.

- Eressz el! - mondta akaratosan, és megrázta magát, hogy nyomatékosítsa, és Louis szorítása enyhüljön. Ő azonnal megtette, amit kért, és mivel Harry már nem szorította a saját telefonját, ezért azt a kezében tartva elhúzódott Harrytől, aki a térdeit felhúzva a fejét a karjaira hajtva próbálta összeszedni magát. Louis aggódott érte, segíteni szeretett volna neki, így miután zsebre tette a telefont, a tenyerét lehellet finoman a vállára fektette.

- Ne érj hozzám! - kiáltott fel azonnal Harry, és mintha égetett volna Louis keze, olyan gyorsan rázta le magáról, majd villámló tekintettel fordult felé. Louis ha meg is lepődött ezen, nem adta jelét. - Elegem van belőled! Menj a picsába, Louis! Elegem van abból, hogy úgy kezelsz, mintha a legértékesebb ember lennék a világon, aki nyaralni jött egy szállodába, ahol mindent megkaphat. Kibaszottul elég volt abból, hogy úgy viselkedsz, mintha évek óta legbizalmasabb barátok lennénk! De kurvára nem vagyunk azok, érted? Te elraboltál, és most fogva tartasz. Soha nem fogok megbízni benned annyira, hogy megosszam veled a gondolataimat, vagy érzéseimet. - Harry elnézett róla, majd felállt, és megfordult, hogy Louis szemébe nézzen, aki még mindig a földön ült, bűntudatot árasztó szemekkel és nyitott ajkakkal, mint aki mondani akart valamit, de képtelen megszólalni. Harry nem törődött ezzel. - Azt mondtad, fontos neked, hogy hogy érzem magam, és azért próbálsz mindennel kompenzálni. - Harry hitetlenül megrázta a fejét. - Semmivel sem lehet kompenzálni, ha valakit megfosztasz a szabadságától. Ez az ember természetes joga, és te elvetted tőlem.

Ezek voltak az utolsó szavak, amelyek elhagyták Harry ajkát, mielőtt dühösen szedve a lábát elindult a ház felé. Észre sem vette, hogy a kiborulása közben az arcát könnyek áztatták el, egészen addig, amíg oda nem nyúlt, hogy letörölje a nedvességet.

Kellett már ez is, nem?

Szép hetet!!!:D