Harry ordítani tudott volna, ahogy felért a szobájába, és a biztonság meg a nyomatékosítás kedvéért azt az ajtót is becsapta. Ingerülten tett néhány lépést a szobában, majd hanyatt vágta magát az ágyon. A fogait összeszorítva szemezett a mennyezettel, miközben próbálta lenyugtatni az idegeit és a gondolatait.

Tényleg úgy gondolta, hogy az apja egyedül felépített egy világhírű vállalatot néhány év alatt. Tényleg úgy gondolta, hogy az apja egy kis tőkéből képes volt létrehozni egy hatalmas, neves divatházat. Biztos volt mindebben.

És akkor jött egy srác a családjával, és azt mondta, valamit még így is elrontott. Nem, ezt nem hitte el, ő ezerszer jobban ismerte az apját, mint ezek az emberek. Talán kívülről tényleg elég lehetetlen vállalkozásnak tűnt, amit Flavius Styles véghezvitt, de ha valakinek sikerülhetett ezt megcsinálnia úgy, hogy tiszta maradt a keze, az az apja volt. Harry tudta.

Idegesen, mindkét kezével maga mellett az ágyra vágott, de ez sem oldotta a feszültségét.

Próbálta elterelni a figyelmét erről a hülyeségről, mielőtt megkérdőjelezné magában, hogy tényleg biztos-e abban, hogy az apja nem követne el semmit, bármit is mondott Louis. Bízni akart az apjában, ezért amint felmerült benne az ellenkezője, inkább felpattant az ágyról, és tüzetesebben körülnézett a szobában. A helyiség legnagyobb részét a franciaágy foglalta el, amelyben reggel Harry felkelt. Az ágynemű még mindig gyűrött volt, így a férfi odalépett, és szépen megigazgatta.

Az ágy mellett egy éjjeliszekrény volt, majd egy fal, amelybe egy szekrény volt építve, a két ajtaján egész alakos tükörrel. Harry kinyitotta, de egy indigókék gyapjúpulcsin kívül semmit sem talált benne. Azt megfogta, és az orrához tartotta. Női illata volt, felismerte az egyik kedvenc parfümjét, a Lancôme La vie est belle-jét. Még egy mélyet beleszagolt, majd visszatette oda, ahonnan elvette.

Az ággyal szemben könyvespolcok és egy íróasztal volt. A polcokon elvetve talált néhány könyvet, híreseket és elfeledettebbeket egyaránt, de mivel nem szokott olvasni, ezt inkább átugrotta. Az íróasztalon egy lámpán kívül semmilyen tárgy nem volt, viszont a por nem arányosan ült meg mindenhol, mintha előző nap sietősen kapkodták volna ezeket az asztalról. Harry benézett a fiókokba is, de mindegyik üres volt. Végül megfordult, hogy elinduljon az ablak, és az alatta helyet kapott babzsákfotel felé.

Miközben kinézett az üvegen, az ablakokat bukóra állította. Harry szobájának kilátása a ház melletti kis veteményes kertre esett, majd a mögötte elterülő hatalmas területre, ahol füvön és gazon kívül szinte semmi sem nőtt.

A kis veteményesben éppen Emilia dolgozott. Harry őt és a körülötte szaglászó, messziről kevert fajú kutyának tűnő állatot figyelte. Az asszony öntözte, gondozta a növényeket, amik kevésnek tűntek ahhoz, hogy eladásra kerüljenek, így Harry feltételezte, hogy csak maguknak termelte. Ahogy a tekintete követte a kertben mozgó asszonyt, Harrynek szöget ütött a fejében, hogy szeretne vele beszélgetni. Louis-tól függetlenül megtudni egy-két dolgot erről a családról és Louis hitelességéről.

Éppen indult volna le, ha nem akad meg a tekintete az éppen kertbe lépő Louis-n, aki kesztyűvel a kezén érkezett, és miután váltottak pár szót az anyjával, ő is leguggolt a növényekhez. Harry dühösen kifújta a levegőt, majd ellépett az ablaktól. A tervéről nem mondott le, de muszáj volt elhalasztania.

Tehetetlenül huppant le a babzsákfotelbe, hogy végiggondolja, hogy mit csinálhat a telefonja, a laptopja és mindenféle füzet vagy íróeszköz nélkül. Sem internetezni, sem zenét hallgatni, sem tervezni nem tudott, ami más esetben kikapcsolta őt. Öt kerek percig ült ott és hallgatta azokat a hangfoszlányokat, amik odalentről érkeztek, míg végül mégis a könyvekhez sétált. Felismerte a polcon Tolsztoj Anna Karenináját, Jane Austen Értelem és érzelemjét, Balzac Goriot apóját, Louisa May Alcott Kisasszonyokját, Victor Hugo Párizsi Notre Dame-ját, illetve a harmadik és hatodik kötetet a Harry Potter sorozatból. Végül a Harry Potter és az azkabani fogoly mellett döntött, mert bár talán a többinek nagyobb irodalmi értéke volt, Rowling stílusát ezerszer könnyebb volt olvasni.

Kezében a regénnyel visszaült a fotelba, és kinyitotta azt.

Talán fél óra telt el, amikor odakint felzúgott valami. Harry kinézett az ablakon, és látta, hogy Louis egy motoros fűnyírógépen ült, hogy nekikezdjen a hatalmas területnek, Emilia viszont eltűnt az udvarról. Harry azonnal felpattant, és a könyvet a fotelban hagyva elindult a földszintre, mert bízott benne, hogy amíg Louis a fűnyírással foglalkozik, addig neki lesz elég ideje beszélni Emiliával.

Leszaladt a lépcsőn, és miután a konyhában nem találta az asszonyt, a közbülső helyiség másik oldalán lévő nyitott ajtóhoz lépett. Emilia ott volt, a nappaliban felállított vasalódeszkán vasalt és halkan dúdolt, amíg össze nem rezzent Harry hirtelen jelenléte miatt.

- Hű, Harry, megijesztettél, elfelejtettem, hogy Louis-n kívül más is van itthon - mondta, miközben a vasalót felállította egy pillanatra, de a fogóját nem engedte el. Harryre mosolygott, aki többé-kevésbé próbálta viszonozni, majd intett egyet a szabad kezével a kanapé felé. - Ülj le, ha szeretnél!

Harry szó nélkül indult el arrafelé, és hamarosan le is ült a kanapé végébe, maga alá húzva a lábát.

- Kíváncsi vagy? - kérdezte Emilia mosolyogva, miközben egy fehér férfiinget vasalt.

- Enyhén szólva - dörmögte Harry a mély hangján, az asszony mosolya meg kiszélesedett.

- És megbízhatóbbnak tűnök, mint Louis?

- Tapasztaltabbnak tűnik - felelte Harry, de igazat kellett adnia az asszonynak is, mert sokkal hamarabb hinne el bármit, ha először tőle hallaná, mintha Louis-tól. Talán azért, mert a férfi csak alig lehet idősebb Harrynél, talán azért, mert túl lazának és szórakozottnak tűnik, de Louis-t egyelőre nem tudta komolyan venni. Meg kellett bizonyosodnia a dolgokról valaki más szájából.

- Akkor kérdezz, Harry! - mondta, majd fordított egyet az ingen, és úgy vasalta tovább. - És tegezz, mert egy ideig itt leszel, én meg nem akarom ilyen öregnek érezni magam itthon.

- Miért fogadod el azt, amit a családod csinál? Hogy mondták el egyáltalán, és miért nem akadályozod meg őket? - tört ki Harryből egyszerre túl sok kérdés, amivel pillanatok alatt elkomorította Emilia arcát.

- Azt hiszed, nem próbáltam? - kérdezte a szemöldökét felhúzva, egy pillanatra Harryre lesve, de hamar vissza is tért a munkájához. - Louis még gimibe járt, amikor megtudtam, hogy honnan lett pénze már a második évtől kezdve. Akkor már két gyerekem is benne volt a rendszeres lopásban. Próbáltam beszélni velük, és meghallgattak, végighallgattak, és ők is elmondták, hogy tudják, hogy rossz az, amit csinálnak, de aztán elmondták, hogy nem véletlenszerűen választják ki a diákokat, akiket meglopnak. Ettől nyilván nem lett jobb, de miután sokadik beszélgetésünk után is folytatták, azt reméltem, hogy ez valami kamaszkori lázongás lesz, amit kinőnek majd, ha kikerülnek a suliból. Mint kiderült, naiv voltam, hogy ezt gondoltam, mert Louis nem ment egyetemre, hanem a haverjaival folytatta ezt, csak sokkal nagyobb keretek közt, sokkal veszélyesebben. Rengeteg veszekedésen voltunk túl, főleg, amikor megtudtam, hogy gyakran visszajár Diegóért és Tonyért a suliba, hogy éjszaka kiszöktesse őket, és együtt raboljanak ki valakit. Louis-val soha nem beszéltem úgy, mint abban az időszakban. - Az asszonyon látszott, hogy a történtek komolyan megviselték, pillanatnyi szünetekkel mesélt Harrynek, aki minden szavára úgy figyelt, mint aki azt fel akarta használni. - Hónapokra összevesztünk, ő pedig elköltözött itthonról. Nagyon sokáig nem hallottam felőle, és aggódni kezdtem miatta, de aztán egyszer hazajött, és kérte, hogy hallgassam meg őt. Elmondott mindent, beavatott minden korábbi lopásának a hátterébe, hogy azok az emberek honnan szerezték a pénzüket, és elmondta, hogy rendszeresen adományoz rossz körülmények között élő családoknak. Olyan családoknak, mint amilyenek mi is voltunk azelőtt, hogy ő lopni kezdett volna.

- És emiatt máris elfogadtad? - kérdezte Harry hitetlenkedve, kicsit hibáztatva is az asszonyt.

- Azt hiszem, mind a mai napig nem fogadtam el igazán, hogy miből él Louis. Már nem igazán beszélünk erről. Könnyebb a szőnyeg alá söpörni, nem gondolni rá - mosolyodott el keserűen Emilia. - Tudom, hogy ez egyáltalán nem jó, de így békében tudok élni, és az idő nagy részében Louis is itt van. Van egy lakása Londonban, de csak akkor alszik ott, ha ivott, vagy fáradt hazavezetni. Itt pedig nagyon sokat segít nekem, és legalább nem vagyok egyedül ebben a hatalmas házban.

Harry nem szólt semmit, Emilia pedig mélyet sóhajtott.

- Hibáztathatsz, minden jogod megvan hozzá, és valószínűleg igazad is lesz, de boldog vagyok így, Harry. Hét gyermekemből hatnak tisztességes munkahelye van, és saját élete. Nyilván nem jó, hogy van egy közös "hobbijuk", ami miatt hosszú évekre börtönbe csukhatják őket, de az egészet piszkosul biztonságosan csinálják. Louis minden egyes pillanatot megtervez előre, és őszintén azt sem értem, hogy a te megjelenésedet miért nem kalkulálta bele, de amióta csinálják ezt, ez volt az egyetlen hibájuk. Mindig nyomtalanul dolgoznak, és a nyomozók csak próbálkoznak, de esélyük sincs elkapni őket.

- Ez még így sem egy életbiztosítás.

- Nyilván nem - értett egyet Emilia. - Én is tudom, mégis... Fontosak nekem. És ha velük akarok lenni, meg kell tanulnom elfogadni, hogy ezt csinálják. Bízom Louis-ban, tudom, hogy mennyire kidolgoz egy-egy projektet, és nem félek tőle, hogy hibázni fog.

- És elhiszed, hogy minden család elkövetett valamit, amelyet kiraboltak?

- Ebben egészen biztos vagyok, Harry - bólintott, és szomorú tekintettel nézett Harry fürkésző szemébe. Pár pillanatig csendben próbáltak olvasni egymás arcáról, de végül Emilia visszaterelte a figyelmét az ingre, amit vállfára tett, majd kihúzta a vasalót.

- Átjössz velem a konyhába? El kell kezdenem az ebédet, de szívesen megismernélek én is - kérdezte, miközben az ajtóhoz sétált, Harry pedig maga sem tudta, miért, de bólintott egyet, és követte őt. Végül a konyhapulthoz legközelebb eső széken foglalt helyet. - Mesélj magadról, Harry!

Harry sokszor kapta már meg ezt a kérdést, de egy hatalmas különbség volt az eddigi alkalmak és a mostani között: ezúttal nem volt előtte egyetlen mikrofon, vagy diktafon sem, amely minden lélegzetvételét rögzítette volna. Ezúttal nem újságírók kérdezték, hogy megírják a következő lapban, hanem valaki, aki Harryt, mint embert akarta megismerni. A férfi maga sem tudta igazán, hogy mi volt az asszonyban, ami őt beszédre késztette.

- Nincs sok érdekes bennem azon kívül, amit már amúgy is tudsz valószínűleg - mondta, és a széken ülve hátradöntötte a fejét, hogy a tekintete a mennyezetre essen. Hallotta, ahogy Emilia néhány szekrény csukódását követően már pakolt is a pultra, majd a hűtőt nyitotta. - A Styles-vállalat tulajdonosának fia vagyok, és valószínűleg soha nem is leszek több - sóhajtott, majd eszébe jutott, hogy az apja mennyire nem támogatta őt, hogy nyisson egy leányvállalatot, amivel talán magának is szerezhetett volna hírnevet, és Flavius Styles fia helyett Harry Stylesként emlegették volna. Valószínűnek tartotta, hogy ezt addig le sem rázhatja majd magáról, amíg meg nem örökli az egész vállalatot. - Nekem nincsenek testvéreim, a szüleimmel nőttem fel, jó suliba jártam, gimi alatt dolgozni kezdtem, azóta pedig ruhákat tervezek, meg ott segítek az apámnak, ahol tudok.

- Ez szép, Harry, de egyáltalán nem erre gondoltam - felelte Emilia a férfi felé fordulva, majd amikor visszafordult, a pulton lévő tartóból kihúzott egy kést, és cukkinit kezdett szeletelni. - Én nem a történetedre, sokkal inkább terád vagyok kíváncsi. Ilyen személyes dolgokra, mint mondjuk... mi a kedvenc színed?

- A kedvenc színem? - nevetett fel Harry, mert túl közhelyesnek tartotta, de amikor Emilia csak visszafogottan rámosolygott, rájött, hogy a kérdés komoly volt. - A kék. A tengerkék.

- Az tényleg gyönyörű - értett egyet az asszony.

- Válaszolsz te is?

- Pasztellnarancs - felelte gondolkodás nélkül, Harry pedig azonnal bólintott. Az nagyon illett Emiliához, ha anyagot kellett volna választania egy ruhához neki, gondolkodás nélkül azt fogta volna meg. - Mit csinálsz a szabadidődben?

- Ruhákat tervezek - vágta rá Harry, és csak utána gondolkodott el azon, hogy ezt valóban hívhatja-e szabadidőnek. Igazából sose választotta szét a szabad- és a munkaidejét. Ha elkapta a hév, volt, hogy késő éjjelig, akár hajnalig dolgozott, de volt, hogy már délben hazament, ahol ha kedve támadt, rajzolt még, találkozott valakivel, vagy leült egy netflixes sorozat elé. Az utóbbi időben pedig leginkább azt a tervet dolgozta ki, amit előző nap az apja elé akart tárni, de ő nem volt kapható rá. Harrynek ezeken kívül nem igazán volt hobbija. Lényegében a munkájának élt.

- Nagyon szeretem egyébként a ruháitokat - mosolyodott el Emilia, Harry pedig szinte tudat alatt viszonozta. Jólesett neki ezt hallani, és lassan kezdte érezni, hogy az asszony környezetében feloldódik. - Csak sosem volt lehetőségem venni. Soha nem voltunk olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhettük volna magunknak, hogy bemenjünk egy ilyen méltán híres boltba.

- Sajnálom - felelte azonnal Harry, és ezt tényleg így is gondolta. Sajnálta azt az asszonyt, aki mindent meg akart tenni a gyerekei jólétének érdekében, ezért magára alig költött, és aki ezután végignézte, hogy a gyerekei tisztességtelen módon szereztek pénzt.

- És valami más, amit szívesen csinálsz magadban? - érdeklődött Emilia, visszaterelve a témát, de Harry csak a fejét ingatta erre.

- El szoktam járni edzőterembe, meg esténként van, hogy filmezek, de semmi más. - Amikor az asszony erre csak bólogatott, jelezve, hogy érti, Harry újra viszont kérdezte Emiliát is. - És neked?

- Általában csak itthon vagyok, és kertet, vagy állatokat gondozok. Ezt szeretem csinálni. Nincs munkahelyem, igazából megvan itt minden, amire szükségem van, vásárolni Louis szokott menni, néha pedig meglep egy-egy színházjeggyel is, amivel együtt szoktunk elmenni. Ha hobbit kéne választanom, szerintem a színházba járás lenne az.

- Én sosem voltam színházban - vallotta be Harry, nem is tudta, miért. Egyre erősebb szimpátiát érzett az asszony iránt, és kezdett természetessé válni a vele való beszélgetés, így arra sem igazán figyelt, hogy mennyire engedte bele az életébe. Ha már úgyis itt lesz egy ideig, legalább egy valaki legyen, aki ismeri. És Emilia tűnt messze a legmegbízhatóbb személynek a családban. - Sosem érdekelt.

- A szüleid sem vittek el soha? - lepődött meg Emilia. - Sulival sem? - Amikor Harry a kérdésekre csak lebiggyesztett szájjal a fejét csóválta, felsóhajtott. - Ez nagyon furcsa nekem, én már gyerekként is odáig voltam érte. Legközelebb eljössz majd velem?

- Ha még itt leszek, igen - felelt Harry, és a hangjába egy mondat erejéig újra visszatért a gúny, annak ellenére, hogy tudta, az asszonynak semmi köze sem volt az elrablásához.

- Na, és mi volt a kedvenc tantárgyad suliban? - tért vissza újra Emilia egy másodperces csöndet követően. Időközben felszeletelte a cukkinit és a padlizsánt is, majd az olajnak gyújtott alá, amikor ezt kérdezte. - Felteszem, nem a kémia. Talán a rajz?

Harry arca felderült a kérdés hallatán. Azonnal elfelejtette a korábbi feszültséget.

- Szerettem a rajzot, de az igazi kedvencem az olasz volt. - Csillogó szemekkel merengett el, és figyelte, ahogy Emilia egy pillanatra megakadt a zöldségek panírozásában, és felé fordította a fejét.

- Az olasz?

- Igen, imádom a nyelvet.

- Én is - mosolyodott el Emilia, és hirtelen mindketten úgy érezték, valami erős, és biztos kapcsot találtak kettejük között egyetlenegy kérdésre válaszolva. Végül az asszony visszatért a padlizsánszelethez, ami éppen fel volt szúrva a villájára, hogy a serpenyőbe rakja. - Mielőtt Louis megszületett, a férjemmel három évig voltunk kint Olaszországba. Teljesen spontán megszöktünk, és ott kezdtük el a nagybetűs életet. Tizenkilenc évesek voltunk akkor.

Harrynek leesett az álla is csodálatában, és a cseppnyi irigységben.

- Basszus, ez nagyon király! Merre mentetek?

- Bolognában voltunk. Sikerült bérelnünk egy akkora albérletet, amiben éppen elfértünk ketten, és valami egyszerű munkát vállaltunk. Én pincérnő voltam, ő pedig egy hentesüzletben dolgozott. - Emilia arcán a mosoly nem halványult egy pillanatig sem. Látszott rajta, hogy örömmel mesélt, mégha azok az idők sosem jöhettek már el újra.

- Akkor te jól beszéled a nyelvet, igaz? - kérdezte Harry csillogó szemekkel.

- Più o meno - felelte Emilia olaszul, hogy többé-kevésbé, ezzel pedig még szélesebb vigyort váltott ki Harryből.

- Egyszer muszáj lesz olaszul beszélnünk - szögezte le a férfi. - Én gimnázium óta az olasz rajongója vagyok, de egy hónapnál többet sosem töltöttem kint. Mindig vagy munka, vagy nyaralás miatt mentem, de mivel nem csak olaszokkal voltam körülvéve, általában angolul beszéltünk.

- Benne vagyok, hogy beszélgessünk majd így is, néha úgy érzem, kicsit már berozsdásodott a tudásom, de ha előhozzuk, menni fog. - Emilia és Harry pillantásában is lelkesedés csillogott, és Harry már szólalt is volna meg, hogy hozzátegyen még valamit, amikor nyílt a konyhaajtó. Ezt követően a férfi próbálta olyan hamar rendezni a vonásait, ahogy csak tudta.

- Sziasztok! - lépett be a helyiségbe Louis, Harry pedig épp, hogy csak rápillantott, nem méltatta különösebb figyelemmel a reggeli beszélgetésük után. - Nagyon jó illata van! - mosolygott az anyjára, aki hálásan viszonozta azt.

- Húsz perc, és kész vagyok, drágám. Fel tudod kérlek rakni a rizst főni?

- Azonnal - bólintott Louis, és indult a főzőlapokhoz. Az anyját kikerülve elővett egy tálat, hogy átmossa a rizst.

Harry pár pillanatig figyelte őket, ahogy beszélgetni kezdtek, miközben együtt konyháztak, de inkább felállt, és a szobája felé vette az irányt.

Készen vagyok az első vizsgaidőszakommal az egyetemen, nagyon boldog vagyok:D el is kezdek majd rendszeresebben írni, mert most február végéig nincs is több feladatom, és egyelőre kicsit lassabban készülnek a fejezetek, mint ahogy posztolom őket hehe:)

Mindenkinek legyen szép hete<33