Másnap Harry arra ébredt, hogy szemét a nap sugarai zavarták. Nem volt hozzászokva ehhez az érzéshez, mert a londoni lakásában nem úgy álltak az ablakok, hogy a reggeli fény az ágyára vetüljön. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, majd ásítva nyújtózott egyet, és felült, a válláról lesodorva mindkét takarót. Kiszállt az ágyból, és azt bevetetlenül hagyva a tükör elé lépett, hogy megfigyelje a napok óta szeme alatt ülő sötét karikákat. Az éjszaka alatt sokat enyhültek, de nem tűntek el nyomtalanul. Bár az ágy nagyon kényelmes volt, nem érezte magát igazán biztonságban ezen a helyen, így nem volt olyan pihentető az alvás, mint amilyenre szüksége lett volna.

A hajába túrva hátrasimította a szemébe hulló tincseket, és miután kikeresett magának egy kényelmes melegítőnadrágot a sporttáskából, elindult a szoba kijárata felé.

Csendben kinyitotta az ajtót, és mint előző nap, ezúttal is először hallgatózott, csak utána indult el. A házban teljes csend volt, így kíváncsian vette a fokokat lefelé a lépcsőn. Azon gondolkodott, hogy vajon itt merték-e hagyni egyedül a házban, amikor meghallotta a halk beszélgetést a lépcső mellett nyíló ajtó mögött.

Amikor odaért, halkan kopogott, mire a hangok elhalkultak, és Louis hangja szólt ki, hogy szabad. Ő benyitott, és finom reggeli illata csapta meg. Louis az ajtóval szemben, egy étkezőasztal túloldalán ült, egy nála jó húsz évvel idősebb asszony pedig az asztalfőn, de Harryt meglátva azonnal felkelt a helyéről.

- Jó reggelt! - köszöntek mindketten, a férfi pedig csak biccentett, és zavarában álldogált az ajtóban, amíg az asszony oda nem lépett hozzá.

- Emilia vagyok, drágám, tegezz nyugodtan! - mosolygott, és miközben megrázta a kezét, Harry is bemutatkozott. - Ülj le, szívem, Louis-nak is éppen most csináltam reggelit, csinálok neked is. Szereted a tükörtojást? - Harry bólintva felelt. - Kávét kérsz vagy teát?

- Teát - vágta rá. - Feketét.

A válaszát követően Emilia bólintott, ő pedig érezte magán Louis tekintetét. Amikor felé fordult látta, hogy próbálta visszafogni a mosolyát, de mivel nem igazán jött össze neki, inkább másra terelte a figyelmet.

- Jól aludtál? - kérdezte derűs tekintettel és őszinte kíváncsisággal, Harry viszont ezt nem viszonozta.

- Otthon jobb lett volna - morogta, elég hangosan ahhoz, hogy a konyhában mindkét személy pontosan értse.

- Azért remélem, tudtál pihenni - folytatta Louis olyan hangnemben, mint aki nem is hallotta a korábbi megjegyzést. - Jobban nézel ki, mint tegnap.

- Az biztos, hogy csinosabb most, mint ájultan - szólt bele a beszélgetésbe Emilia is, és amikor Harry arra nézett, látta, hogy az asszony miközben már a tojásokat törte fel, megrovó tekintettel nézett Louis felé. Ő kínosan nevetett fel.

- Na, igen. Azért bocsi újra! - dőlt hátra a széken Louis, újra felvéve Harryvel a szemkontaktust. A kezét a combjára tette, és az ujjaival dobolt a nadrágján. - Az este én ütöttelek le, de tényleg nem akartam, csak dühös voltál, ami persze érthető, de mégse vihettünk volna ki a házból olyan feltűnésmentesen, ha kiabálsz és próbálsz ellenállni. Így sokkal könnyebb volt, és remélem, semmi komolyabb bajt nem okoztam vele.

A szavait követően csend telepedett a konyhára, és csak az olaj sercegése törte meg a csendet, amikor Emilia a tojást a forró serpenyőbe öntötte. Louis várakozóan nézett rá, Harry pedig értetlenül viszonozta a tekintetét.

- Mit vársz, mit mondjak? "Semmi baj, Louis, megértem, máskor azért ne csináld" vagy mi a faszt? - Harry még mindig dühös volt rá, és nem is számított arra, hogy lesz idő, amikor nem lesz az. Ezek az emberek az otthonát rabolták ki, őt pedig akarata ellenére elvitték, és elvettek tőle mindent, amivel lehetősége lett volna visszamenni.

Louis elvigyorodott, és Harry látta, hogy nehezen fogja vissza a nevetést is, de éppen sikerült neki, így nem tört ki belőle dühroham az irányába.

- Igazad van - bólintott egyetértve a férfi, majd egy rövid időre csend telepedett rájuk. Harry karba fonta a kezét, miközben Emilia feltett vizet forrni a teának. Louis időnként szintén belekortyolt a bögréjébe, aminek a tartalmáról nem lehetett eldönteni, hogy kávé vagy tea volt tejjel.

Alig pár perc alatt készen lett a tükörtojás, és Emilia egy pirítóssal egyetemben Harry elé tolta a tányért, majd adott sót és vajat, végül egy bögrébe kiöntötte a forró vizet, és odavitte a teljes teaválasztékukat hozzá, hogy ki tudja választani azt, amelyiket szeretné.

Harry szó nélkül kezdett el enni, és magában meg kellett állapítania, hogy akárhány ezer csillagos szállodában is járt, nem evett ilyen finom tükörtojást sehol. Alig ette meg a felét a reggelijének, amikor Emilia végezve a mosogatással, a mosásra hivatkozva kiment a konyhából. Harry újra kettesben maradt Louis-val.

Először akkor szólalt meg a férfi, amikor Harry összezárva letette a kését és villáját a tányérjára.

- Szeretnék segíteni.

- Akkor add vissza a telefonomat, és vigyél haza!

- Ez az egyetlen, amit nem tehetek.

- Akkor azt hiszem, nincs miről beszélnünk.

- De válaszolhatok bármilyen kérdésre, amit felteszel - hadarta gyorsan Louis, mielőtt Harry otthagyta volna, remélve, hogy ez marasztalja majd. A reménye bevált, Harry megállt a mozdulatban, és egy másodpercnyi gondolkodást követően visszaült.

- Hivatásból űzöd a rablást? - tette fel a kérdést szándékosan nyersen, ezzel a határokat tesztelve. Ha Louis azt mondta, bármilyen kérdésre válaszol, erre is kellett neki.

Ő felnevetett.

- Erős kezdés - vigyorgott, majd kicsit visszafogva a mosolyát válaszolt. - Tekintve, hogy nincs állandó munkahelyem, azt hiszem, így is mondhatjuk.

- Sok családot raboltatok már ki?

- Igen.

- Miért? - Harry összevont szemöldökkel figyelte a másikat, aki sóhajtott egyet a kérdésre.

- Elég hosszú történet, ha mindent szeretnél érteni. Nem hiszem, hogy...

- Azt mondtad, minden kérdésre válaszolsz - csapott le Harry, amikor azt érezte, hogy a férfi bizonytalanabbá vált.

- Ha szeretnéd, válaszolok rá, de tartok tőle, hogy nem tudnád csendben, nyugodtan végighallgatni - felelte Louis egy mosollyal.

- Majd megerőltetem magam - viszonozta erős gúnnyal a gesztust, mire Louis-nak megint felfelé rándult a szája sarka, de beleegyezően mesélni kezdett.

- A családban heten vagyunk gyerekek. Én, Sonja, Diego, Anthony, Marty, Ruby és Felix. Hét gyereket eltartani és nevelni egyszerre nem könnyű. Anya, akit az előbb megismertél, Emilia, otthon volt velünk, nem dolgozott, mert a gyerekek folyamatosan születtek, így egyedül apa keresett pénzt a családnak, amiből bár nem a legjobban, de megéltünk. Ezt a házat az ő szüleitől örököltük meg, apa pedig itt farmerkedett a telken. Növénytermesztésből és állattenyésztésből éltünk, ami egy átlagos keresethez képest jó volt, de egy 9 tagú családot már nehezebben lehetett belőle eltartani. Amikor 12 éves lettem, apa egy balesetben meghalt. Anyára maradt szinte minden, és nem volt elég, hogy az idősebb testvéreim és én próbáltunk segíteni neki. Két éven keresztül egyre romlott az anyagi helyzetünk, és anya végül úgy döntött, hogy bentlakásos iskolába ad engem, ahol legalább megkapom majd az alapvető szükségleteket: volt menza, volt meleg víz és volt lehetőségem nyugodt körülmények között tanulni. Azt hiszem, ott kezdődött minden, hogy az állami sulival szemben egy magán bentlakásos suli volt, tele sznob, seggfej diákokkal. Minden kibaszott alkalmat kihasználtak, hogy minket megalázzanak. Akkoriban nagyon jóban lettem pár sráccal az osztályban, és közösen gyűlöltük őket, többször összeakadtunk az utcán is, de mindegyik gyerek nyuszi volt, és kihátrált a verekedésből, mielőtt azt annak lehetett volna hívni. Aztán persze hívták a kőgazdag szüleiket panaszkodni, akik pedig azonnal a porontyaik segítségére siettek, és miután többször is elértük, hogy majdnem felfüggesszenek, inkább visszafogtuk magunkat. Aztán az első év után hazamentem a nyárra, és újra szembesültem azzal a nyomorral, amiben az anyám és a testvéreim éltek. Amikor ezek után anyát hallottam bosszankodni a korrupt polgármesterről, aki elvileg lopta a pénzünket, és nem mellesleg a fia a legfaszfejebb gyerek volt a magánsuliban, nem akartam többet kicsiben játszani. Szeptemberben, amikor visszamentünk a suliba, beavattam a barátaimat, akik egytől egyig benne voltak. Valamikor a hónap végén megcsináltuk az első kitervelt rablásunkat, és a kutya se gyanakodott ránk. A gyereknél eszméletlen, mennyi pénz volt, és még úgy is, hogy elosztottuk magunk között, soha nem láttunk a kezünkben annyi pénzt. - Louis elmosolyodott, ahogy visszaidézte az emléket. - Ez végül rendszerré vált. Körülbelül kéthavonta átszöktünk a másik suliba, és valakit, akiről ilyen nyílt titokféle volt, hogy nem tisztán szerezte a pénzét, kiraboltuk. A legviccesebb az, hogy volt, amikor egyesek észre sem vették, hogy fogyott a pénzükből, mert meg sem kottyant nekik az az összeg, ami számunkra a világot jelentette.

Harry összeszorított ajakkal hallgatta a történetet, és próbálta elrejteni a benne forrongó dühöt. Ha Louis-nak ezzel az volt a célja, hogy megsajnálja, és megértse őt, és a helyzetét, akkor nagyon rossz úton járt.

- Azt a zsebpénzt, amit anya havonta küldött, félreraktam, és abból a pénzből éltem meg, amit loptam. Az év végén mindent visszaadtam neki, mondván, hogy maradt az előző évről, vagy nem költöttem magamra sokat. Talán már akkor is gyanús volt neki a helyzet, de nem sejtett semmit. Ahogy pedig múltak az évek, a testvéreim sorra bekapcsolódtak. Amikor elvégeztem a középsulit, a haverokkal egy ideig még mindig összejártunk, aztán, amikor már nem volt akkora szükségünk egymásra, meg más érdekek vezényeltek, felhagytunk a közös lopással. Onnantól kezdve csak a testvéreimmel űzöm ezt az egészet. Tökéletes csapatot alkotunk, mert szinte mindannyian másban fejlesztettük ki magunkat, és más munkahelyünk van. Mármint a többieknek, nekem még mindig nincs állandó. De a lényeg, hogy azóta nem álltunk le, és most már, mivel mind a hatunknak elég stabil anyagi helyzetünk lett, a lopott pénz nagy részét szervezeteknek, alapítványoknak adjuk. Így a rosszfiúktól a rászorulóknak juttatjuk a pénzt.

Harrynek nem tetszett az a lazaság, ahogy Louis egy komoly, sorozatos bűncselekményről beszélt. Amikor aztán a férfi nem szólalt meg a következő másodpercekben, rájött, hogy végzett a történettel. A szájával alig artikulálva unottan ejtette ki a következő szavakat:

- Mondd csak, mi a jó büdös picsát tett ellenetek a Styles-vállalat, hogy azt is kiraboltátok? - Harryben dúlt a harag, és bár próbálta visszafogni magát, egy-két káromkodást képtelen volt megszűrni. Ismerte a vállalatot, ismerte az apját, és biztos volt benne, hogy nem csinált semmilyen törvénybe ütközőt, ami miatt bizonyos hősködő embereknek ilyen módon kellett volna megbüntetniük. Louis-ék valamit nagyon elszámoltak ezúttal, és ha ez egyszer megtörtént, miért ne történhetne meg máskor is? Ez a család csak közönséges bűnözőkből állt.

Louis felhorkant, és halk nevetés hagyta el a száját.

- Fogok válaszolni erre a kérdésedre is, de kizárt, hogy most.

- Miért?

- Mert nem hinnél nekem. Még kevésbé bíznál bennem, ha kiteregetném a családod szennyesét. Gondolkodás nélkül kezdenéd védeni apádat, és engem még jobban gyűlölnél. Ez egyszerű pszichológia. Kizárt, hogy elmondjam, amikor nem bízol bennem.

- Kamu - vágta rá Harry azonnal, és ahogy felállt a székéről, az asztalra tenyerelve közelebb hajolt Louis-hoz. - Egyetlen kurva szavadat sem hiszem el.

- Mintha ezt mondtam volna az előbb... - motyogta Louis halkan, szórakozottan, Harryre viszont inkább dühítően hatott. Nagyot csapott az asztalra, Louis-nak viszont a szeme sem rebbent.

- Fogd be, Louis! - kiáltott rá. - Hogy lehet valakinek akkora arca, hogy miután elrabol engem, elkezd szarságokat beszélni, és dolgokat rákenni a családomra? És a lopást úgy feltüntetni, mintha követendő példa lenne. Hogy tudja bárki is mások megpuhítására használni azt a történetet, amit az előbb elregéltél?

- Tévedsz - intett nemet a fejével Louis. - Nem a megpuhításodra használtam a történetet. Azt akartam, azt akarom, hogy megbízz bennünk, ezért el kellett mesélnem a történetünket. És nehogy azt hidd, hogy nem gondolom a rablást bűncselekménynek, pontosan tudom, hogy amit teszünk, az annak minősül.

- Akkor minek csináljátok? - kérdezte értetlenül, a kezeit széttárva Harry. - Már bőven meg tudtok élni enélkül is, ahogy látom.

- De millióan vannak, akik képtelenek. Mi pedig pontosan tudjuk, hogy ez milyen érzés. És azt is tudjuk, hogy mindazok, akiknek komoly összegek vannak a számláin, nem adományoznak azoknak, akik rászorulnak. Ezek a vállalatok, akiktől lopunk, nem tisztán szerezték a pénzüket, de még szociális segélyekre sem költenek egyetlen fontot sem!

Harry pontosan tudta, hogy az utóbbiban a férfinak igaza volt, azonban azt még mindig nem volt hajlandó elhinni, hogy az apja bármilyen módon törvénybe ütközőt tett volna annak érdekében, hogy elindíthassa a Styles-vállalatot.

- Nem hiszem, hogy ezt az egészet a szegények és nyomorékok segítése érdekében csináljátok - rázta a fejét Harry. - Kibaszott Robin Hood, vagy kinek gondolod magad?

- Ha így tetszik, akkor igen, akár kibaszott Robin Hood is leszek. De valójában csak képtelen vagyok elviselni, hogy ebben az elbaszott kapitalista világban vannak olyan becsületes emberek, akik küzdenek a megélhetésért, míg a szar emberek csalással meg titkos ügyletekkel hihetetlen összegekhez jutnak.

- De nem az én családom! - hangzott fel újra Harry dühös hangja, miközben nyomatékosítva a szavait, az asztalra is csapott. - Azt csinálsz, amit akarsz, de csak áltatod magad, amikor azt mondod, a Styles is megérdemli ezt. Én is részt veszek a vállatban, tudom, hogy semmi illegális nem folyik a háttérben.

Louis erre már nem válaszolt. Nem is nézett Harry szemébe, nem akarta az igazsággal terhelni a férfit, aki miután várt pár másodpercet, hogy kapjon valami reakciót, inkább dühösen fújtatott egyet, majd kiviharzott a konyhából, az ajtót bevágva maga mögött.

Szép hetet nektek!<33