A domboldalról, ahonnan Harry szétnézett, egyetlen épület sem látszott, sem közel, sem távol. Egyedül az a ház volt a láthatáron, ahonnan épp az előbb jött ki. Még betonozott út sem vezetett ide, csak egy elhagyatott, kivilágítás nélküli földút, ami egyébként nem is folytatódott, csak egyenesen a házhoz vezetett.

Sírni tudott volna dühében, tehetetlenségében, és kiszolgáltatottságában is. Ennek ellenére úgy nézett körül, mint aki pontosan tudta, hogy hol volt, és határozottan indult el az úton. Bár nem tudta, hova vezetett, és nem tudta, mit fog kezdeni telefon, igazolványok és pénz nélkül, nem maradhatott ott. Érezte magán az egész csapat tekintetét, úgyhogy nem mutatta ki, mennyire kétségbeesetté és elveszetté vált az összes kütyü nélkül itt egyedül, ahol nem ismert senkit. Még azt az embert sem, akiről korábban azt hitte, igen.

Úgyhogy ment, mintha semmi különös nem lett volna abban, hogy egy felhős éjszaka teljes sötétségben egy földúton sétált, ahol még életében nem járt. Ment, mert nem volt más választása. Nem volt hajlandó választási lehetőségnek tekinteni a maradást egy olyan házban, ami minden bizonnyal azoknak az embereknek a tulajdonában volt, akik kirabolták a családját.

Tíz perce, ha sétálhatott, amikor biztosra ment, hogy senki sem követte. Akkor tört meg először. A mellkasát szorította a fájdalom és keservesen zokogni kezdett, a levegőt úgy kapkodva, mintha a maratont futotta volna le éppen világrekord alatt. Teljesen tanácstalan volt, nem tudta, mihez kezdjen, merre menjen, és azt sem, hogyha elér egy másik emberlakta helyre, onnan hogyan jusson haza egyetlen font nélkül. Még a szüleit sem tudta volna felhívni egy nyilvános telefonfülkéből, nemhogy buszjegyet vegyen.

Az első probléma viszont még mindig az volt, hogy lassan egy mérföldet is megtett, de az egyetlen világosságot még mindig az az egyre távolodó ház adta, amit percek óta maga mögött hagyott, és ami az egyetlen lehetősége lett volna megszállni a környéken. Ő mégis makacsul haladt az ellenkező irányba.

A hajába túrt, és idegesen rászorított a hajtöveire. Szipogott, de még egy zsebkendője sem volt, hogy kifújja az orrát. A dzsekijének ujjával végül letörölte az arcát eláztató könnyeket, hogy utána rögvest újak lepjék el. Aztán megtorpant, és leült a fűbe az út mellé.

Nem találta értelmét, hogy továbbmenjen, de annak sem, hogy visszaforduljon. Csak fárasztotta volna magát azzal, ha továbbsétált volna, pedig az energiája azon kevés dolog egyike volt, amely még az ő tulajdonában volt. Ha eljátssza azt értelmetlen dolgokra, azzal nem tud segíteni magán.

Felhúzta a térdét, és rákönyökölve lehajtotta a fejét. Alig telt el pár perc, még a sírása sem csillapodott érdemlegesen, amikor megérezte a szabadon hagyott nyakán az első esőcseppeket. Ekkor nemhogy enyhült, csak erősödött az elkeseredettsége.

Hosszú percek teltek el, és ő nem mozdult. Az eső már szakadt, Harry rövid, göndör haja teljesen átázott és tincsekben lógott, azokból vízcseppek csöppentek a földre. Ő viszont a homlokát még mindig a térdén fekvő alkarjának támasztotta, és az arca közel olyan nedves volt, mint a hátán feszülő dzsekije.

Lassan változásra lett figyelmes. A természetes eső és néhány mennydörgés mellé egy mesterséges hang is csatlakozott. Felemelte a fejét, majd az arcába ismét erős reflektorfény világított. Miközben az autó egészen mellé ért, ő elnézett onnan, és az állát támasztotta az alkarjára. Egyenesen maga elé meredt, és próbálta ignorálni az érkezőt.

Hamarosan a reflektor fényét a sofőr lejjebb vette, de nem kapcsolta ki. A következő pillanatban az ajtó nyílt és csukódott. Ő még mindig nem nézett oda. Bárki is jött abból az irányból, nem volt a barátja.

- Nem szeretném, hogy megfázz - szólalt meg az idegen, és Harry megengedett magának annyit, hogy még ha nem is fordult oda felé, a szemével megpróbálta felmérni azt, aki utána jött. Az arc ismerős volt neki, mintha korábban már látta volna, de nem volt benne igazán biztos. A férfi az autó motorháztetejére könyökölt, és onnan figyelte a földön kuporgó Harryt. Barna, oldalra söpört haját a szakadó eső már kezdte eláztatni, de nem foglalkozott vele igazán. Rajta egy pulóver volt, ami azt jelentette, hogy ő is pont olyan könnyen megfázhatott, mint Harry, de ezzel nemigen foglalkozott.

- Mit számít neked az? - morogta Harry, és újra csak maga elé nézett a távolban, mint aki befejezte a beszélgetést.

A férfi nem felelt, csak elrugaszkodott az autótól, és Harry oldalára sétálva melléült a vizes fűre. A kezét a zsebébe dugta, és ott kezdett el valamilyen tárgyakkal játszani, miközben a lábát törökülésben helyezte el.

- Szar ez a helyzet. Főleg neked, kibaszottul - kezdett bele, miközben ő is a távolba nézett, hátha meglát valamit a sűrű esőfüggönyön keresztül. - Teljesen jogosan vagy ránk dühös. Ha én lennék a helyedben, valószínűleg nem értem volna be annyival, hogy leszedem Felix fejét, mindent tönkretettem volna, ami a közelembe kerül. Sajnálom, hogy így adódott, biztos vagyok benne, hogy nehéz.

- Most ezt mondd el úgy, mintha komolyan is gondolnád! - morogta Harry.

- Úgy gondolom! - vágta rá a férfi határozottan, és Harry olyan erősen érezte magán az égető tekintetét, hogy oda kellett néznie. Az autó lámpájának fényében tökéletesen látta a kék szemében megbújó igazságot. - Őszintén sajnálom, Harry. Ebben a helyzetben viszont önzőnek kellett lennem. Nem hagyhattam, hogy az egész családom rács mögé kerüljön azért, mert hagytunk egy szemtanút.

- Úgyhogy inkább elraboltatok - tette hozzá gúnyosan Harry, és újra maga elé nézett.

- Egyelőre csak azért hoztunk el, hogy kitaláljuk, hogy kezeljük a problémát. Nem tudom meddig fog tartani. Hidd el, hogy nem akarunk az ellenségeid lenni, Harry.

- Sajnos nálam azok, akik kirabolják a családomat, automatikusan kerülnek az ellenség-listámra - biggyesztette le az ajkát Harry, mintha tényleg bánná, pedig közel sem így volt.

- Jogos - hagyta rá az idegen, és elővette a zsebében rejtegetett tárgyakat. A márkás cigis dobozt először Harry felé nyújtotta, és csak azután húzta vissza a kezét, és vett ki egyet magának is, miután a férfinak már volt egy az ujjai közt.

Az idegen az esőtől óvva próbálta meggyújtani a cigarettákat, és miután mindkettejüknek sikerült, egy kerek percig ültek csendben, hallgatva az eső hangjait, és kiélvezve a nikotin felszabadító hatását. Így sokkal békésebb volt az egész, mintha beszéltek volna, végül mégis Harry törte meg a csendet.

- A családod? - kérdezte Harry, de olyan halkan, hogy szinte elveszett a zuhogó eső hangja mellett. - Ti egy nagy család vagytok?

A férfi bólintott.

- Szőröstül-bőröstül. Louis vagyok, egyébként - nyújtotta a kezét Harry felé, akinek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy nem fogadja el, de végül az illem és Louis emberi gesztusai, minthogy eljött érte, a szakadó esőben leült mellé a földre, és megkínálta cigivel, megkövetelték, hogy viszonozza a kézfogást.

- Harry. De ezt már úgyis tudod.

Louis bólintott, majd egy rövidebb hallgatást követően egy utolsót szívott a cigarettából, a lábuk mellett keletkező tócsában eloltotta a csikket, Harry pedig követte a példáját, és amikor a férfi a tenyerét nyújtotta a kezében maradt szűrőért, odaadta neki.

- Hazavihetlek? - kérdezte Louis ezután, majd próbálta felvenni a másikkal a szemkontaktust, de ő csak makacsul kerülte a tekintetét, és továbbra is az orra alatt morgott, amikor válaszolt.

- Definiáld a hazát, kérlek!

Louis viszont csendben maradt. Nem kereste szándékosan a konfliktust, és tudta, hogyha belemegy a válaszadásba, az csak nehezíteni fogja ezt az eleve nem könnyű helyzetet. Úgyhogy inkább csak feltápászkodott, és megszorította Harry vállát mintegy biztatásként vagy támogatásként mielőtt elindult az autóhoz.

Őt váratlanul érte az a kedves gesztus, hogy Louis a vállához ért, és hirtelen el sem tudta dönteni, hogy jólesett-e neki, vagy épp ellenkezőleg. Kicsit ledermedve nézte végig, ahogy Louis elsétált tőle az autóhoz, és beült a volán mögé. Még azzal sem foglalkozott, hogy a farmerja a földön üléstől tiszta sár lett.

Az autó nem indult el, pedig Harry egyáltalán nem siette el. Végre nyugtot lelt az esőben, mert már egyedül lehetett, de nem zokogott, mint azelőtt, hogy Louis megérkezett volna. Ezúttal már nemcsak belülre fókuszált, nemcsak magában próbálta rendezni a dolgokat, hanem észrevette a környezetét is. És kifejezetten jól érezte magát, frissítő volt egyedül lenni ebben az esőben. Az ég felé fordította a tekintetét, és arra az érzésre figyelt, ahogy végigcsorogtak az esőcseppek az arcán.

Percek is eltelhettek, mire úgy döntött, mégis el kellene fogadnia a fuvart abba a házba, ahonnan menekült. Felállt, és ő sem törődve a minden bizonnyal csupa sár nadrágjával az anyósülés felőli ajtóhoz sétált, és szó nélkül nyitotta ki, majd ült be.

Louis az elmúlt percekben olyan erősen fűtött, hogy Harry megborzongott, amikor becsukta az ajtaját, és megérezte azt a meleg levegőt, ami az autó fűtőrendszeréből jött. A férfi nem nézett oldalra, nem is szólalt meg, csak egyenesen a szélvédőn kifelé meredt, de a szeme sarkából látta, hogy Louis megmozdult. A törzsét kicsavarta, hogy elérjen valamit a hátsó üléseken, és nem sokkal később Harry ölében egy meleg gyapjútakaró és egy termosz landolt. Emiatt muszáj volt feladnia az érdektelenséget, és először lenézett a cuccokra, majd Louis-ra emelte a tekintetét, akinek a keze már a kormányon és a sebváltón volt, de viszonozta a pillantását.

- Takard be magad, ha fázol - egészítette ki szóban a korábbi cselekedeteit, és még hozzátette: - A termoszban zöld tea van, csak akkor igyál, ha éjszaka fent akarsz maradni.

- Faszság, a zöld tea nem tart ébren - vágta rá Harry, de nem sokkal később megbánta, hogy megszólalt. Ez volt az első olyan mondata Louis irányába, ami nem gúnyból szólt, de belül úgy érezte, még nem jutottak el erre a szintre. Louis fényévekre volt attól, hogy lehetősége legyen egy ilyen apróságon vitatkozni Harryvel.

- Visszavontam, igyál belőle nyugodtan! - mosolyodott el a férfi, és látszólag nem kerített nagy feneket annak, hogy Harry úgy kötött az előbb belé, mintha évek óta barátok lettek volna. Emiatt ő nem is lehetett volna hálásabb.

Egy pillanattal később Louis már a gázra is tette a lábát, és a földút közepén megfordult, hogy visszavezessen a házhoz. Harry pedig először elutasította a takarót és a teát is, de lassan megenyhült, és az orráig becsavarta magát a meleg takaróba, majd termoszból is kortyolgatni kezdett. Az autóban uralkodó csendet csak a fűtés hangja és Louis halk dúdolása törte meg, ami furcsa módon egyáltalán nem zavarta Harryt, inkább csak ellazította.

Mikor Louis behajtott a ház területére, Harry kihasználta az időt, hogy megfigyelje az épületet és a környékét. Egyszerű, sötétzöldre festett, faburkolatú családi ház volt, egy magas terasszal. Kellemes, barátságos, nem luxus, de látszott rajta, hogy a tulajdonosaiknak jó anyagi helyzetük volt. A ház mellett egy magas kerítéssel ellátott kutyakennel is helyet kapott, bár magát az állatot nem látta. Ezen kívül a telekhez tartozott egy hatalmas füves terület, amiről neki ötlete sem volt, hogy mire használhatták.

Louis elhajtott a telek végére, ahol egy viszonylag nagy faépület minden bizonnyal garázsként szolgálhatott, és tele volt autóval. Jelenleg csak négy állt bent - az egyik Felixé volt, Harry felismerte -, de sokkal több is befért volna. Louis beállt az egyik szabad helyre, és miután leállította az autót, mindketten kiszálltak az belőle. A takaró még mindig Harry köré volt tekerve, és a kiürült termoszt a kezében szorongatva kapkodta a lábát a bejárat felé, hogy a még mindig zuhogó eső ne áztassa el a vállán lógó anyagot.

Louis előtte ment, és előzékenyen kinyitotta az ajtót Harrynek. A férfi belépett, és bár még mindig gyűlölte a házat és annak a gondolatát, hogy itt kellett lennie, úgy dobta le a cipőjét, mintha hazaért volna.

- Azt add csak ide nyugodtan! - nyújtotta a kezét Louis, és elvette a termoszt, majd beljebb lépett a lakásba. Harry a válláról levette a takarót, és a dzsekit, de amikor a vizes pólójában kirázta a hideg, inkább újra maga köré csavarta a gyapjút. Ezután belépett a következő szobába, és látta, ahogy Louis immár üres kézzel abból a helyiségből lépett ki, aminek korábban résnyire volt nyitva az ajtaja.

Louis röviden végignézett rajta, majd a fejével a lépcső felé intett, és elindult felfelé. Harry követte.

- Az a szoba, amiben ébredtél, a tied lesz, amíg itt vagy - tájékoztatta Harryt halkan, miközben a folyosóra értek, de Louis egy ajtóval hamarabb megtorpant, így ő is megállt. A férfi a szoba felé intett. - Ez a fürdő, itt le tudsz tusolni. Illetve, mielőtt elhoztunk volna magunkkal ide, beugrottunk a lakásodra, és pár ruhát összedobáltunk neked. Itt van nálam a táska, gyere!

Harry kicsit meglepődött a dolgon és kényelmetlenül érezte magát, hogy ez a család azalatt, amíg ő ki volt ütve, betört a lakásába, és elhozott onnan dolgokat. Persze, ez messze nem a legrosszabb dolog, amit aznap éjszaka tettek, de mégis furcsán érintette őt. Végül anélkül, hogy ezt bármivel kimutatta volna, szó nélkül bólintott, Louis pedig intett, hogy kövesse, majd beléptek a Harry szobájával szemközti ajtón. Louis otthonosan mozgott, és egyből az ágya mellé sétált, amíg a másik férfi az ízlésesen válogatott bútorokkal teli helyiséget figyelte. Louis szobáját jóindulattal sem lehetett rendesnek nevezni, de káosz sem volt, csak az a laza hanyagság jellemezte, ami otthonossá tette az egész helyet. Jó érzés volt belépni a szobába, mert - amennyire Harry ez idő alatt kiismerte - meglehetősen tükrözte Louis-t és a személyiségét.

Harry végül átvette a sporttáskát és egy törülközőt, amit Louis nyújtott felé, majd a fürdőszobába vonult.

Ott levette magáról a csuromvíz inget és a szintén átázott nadrágját. Végül meztelenül a tükör elé állt, és közelebbről megnézte az arcát. A halántékán enyhén látszott még az ütés nyoma, amit - akkor már rájött - Louis mért rá a sötétben, illetve elég szembetűnő volt a felduzzadt, kivörösödött szeme is. Megdörzsölte párszor, majd nagy sóhajtás mellett megnyitotta a vizet, és a zuhanytálcára állt.

Nem siette el a fürdést, a haját a kikészített samponnal - aminek egyébként meglepően jó illata volt - többször is alaposan átmosta. A meleg víz jólesett a bőrének, és csak akkor szállt ki végül a zuhanykabinból, amikor már annyira elálmosodott a kimerültségtől és a hőmérséklettől, hogy majdnem állva elaludt.

Magára vett egy kényelmes pólót és egy alsót, ami szerencsére pont a táska tetején volt, így nem kellett áttúrnia az egészet, azt inkább meghagyta másnapra. A korábban levetett ruhákat pedig a takaróval együtt felkarolta, és átvitte a saját szobájába. Ott, amit tudott, azt kiteregette szék háttámlára, vagy szekrényen lógó vállfára, majd teljesen elfáradva, kezében a meleg takaróval az ágyhoz sétált.

Bebújt az ágynemű alá, ami kikészítve várta őt, de igazán csak akkor engedte el magát és lazította el az izmait, amikor ledőlt, a gyapjú takarót - aminek egyik oldala még nyirkos volt az esőtől, de olyan meleget árasztott, mint semmi más - újra a vállára terítette, és egészen az orráig felhúzta. Ezután az oldalára fordult, és apróra gömbölyödött. A takarók alatti meleg és a póz olyan biztonsággal töltötte el, hogy pillanatok alatt elaludt. Ezek után észre sem vette, amikor Louis benyitott, hogy leellenőrizze, hogy minden rendben volt-e, majd finom kunkorral a szája sarkában visszacsukta az ajtót.