Jó olvasást!

Halkan dúdoltam. Egy ismerős, mégis ismeretlen dallamot, aminek szövegére egyáltalán nem emlékeztem. Nem tudtam, hogy honnan szedtem, vagy hogy hol hallottam..de megnyugtató volt, és könnyed. Abban a pillanatban pedig nyugalomra volt szükségem, amit a dallam csak kis mértékben árasztott magából.
Könnyeim lassan odafagytak az arcomra, ujjaim, amellyel a véremmel pöttyözött zsebkendőt szorítottam orromra, elgémberedtek és már megmondani sem tudtam volna, hogy mikor mozgattam őket utoljára. Mellkasomban a fájdalom egyre nagyobb lett, már-már elviselhetetlen, amikor szerelmemre gondoltam, aki ma egyáltalán nem jelentkezett. Tegnap óta nem jelentkezett, én pedig már az őrület szélén egyensúlyoztam. A pánik lassan elhatalmasodni látszott felettem, de most nem hagyhattam, hogy átvegye az irányítást. Én akartam győzni, most az egyszer én akartam győzni, és küzdeni. Hangosabban dúdoltam.
Csak dúdoltam, miközben könnyeztem, az orrom pedig vérzett.
A szívem is vérzett, de én csak dúdoltam a dallamot.

Aztán sírni kezdtem, mert nem bírtam tovább. Az eddig engem ölelő fiú pedig, azonnal a karjaiba kapott, amikor a fájdalom elhatalmasodott felettem.
-Semmi baj, Anie. Semmi baj, semmi baj-ölelt mellkasához, miközben erős karjait körém fonva tartott a felszínen.
-Louis..
-Tudom édesem. Tudom. Tudom, de meg kell nyugodnod.
-Lou..

Harry addig ölelt, amíg el nem aludtam.
*
Johannah csendben üldögélt az étkező asztalnál, miközben némán, pislogás nélkül nézett ki a terasz ajtón. Ujjai között fekete tokkal ellátott fehér telefonját szorongatta, melynek néha-néha feloldotta zárját így tökéletes rálátásom lehetett a családi képre, amely háttérképeként szolgált.
Nem bírtam otthon maradni. Úgy két nap elteltével túl soknak éreztem a négy falat, amely körülvett és lassan megfojtott. Nem üldögélhettem otthon, amikor a barátomról semmit sem tudtam és ő sem akarta, hogy tudjunk róla. És szükségem volt egy fajta támogatásra, amit az előttem ülő asszonytól kaphattam most meg. Bár a családom minden pillanatban mellettem volt és ők is ugyanúgy aggódtak, mint én...mégsem rájuk volt most szükségem.
-Kicsikém...-szólt halkan Jay, sírástól vörös szemeit fáradtan megdörzsölve.
Némán fordítottam irányába fejemet, mire magára erőltetve egy mosolyt, lassan átnyúlt az asztalon és megszorította remegő ujjaimat.-tudom..hogy..most nehéz..de..de muszáj megkérdeznem, hogy mi történt aznap, mielőtt hazajöttetek volna..
A számomra érthetetlen helyzet? Amit, ha akarnék se tudnék megérteni magamtól?
-A parkolóban voltunk-kezdtem rekedten, szinte egy ismeretlen ember hangján. Nagy levegőt véve néztem fel, egyenesen Johannah engem pásztázó kék szemeibe. Az asszony kedvesen rám mosolygott, aprót biccentett felém biztatásként.-a bevásárló központ előtt..Be..beszélgettünk..meg..ilyenek..
Jay játékosan forgatta meg szemeit, mire szégyenlősen lehajtottam a fejem.
-I..igen..És..és sírást hallottam. Először azt hittem Freddie volt...de ő nem lehetett, mert elaludt, amikor beraktuk a kocsiba-nagyot nyeltem.-aztán felnéztem..egy..egy síró, szőke hajú nőt láttam, meg egy férfit.
Jay szemöldökei összeszaladtak.
-Hogy néztek ki?
-Ki..kicsodák?
-A nő és a férfi. Hogy néztek ki?
Ajkaimat megnyalva, igyekeztem nem elsírni magam ismét. Próbáltam felidézni az idegenek kinézetét, az arcukra koncentrálni, és nem pedig arra, hogy azok voltak az utolsó pillanatok, amikor Louis karjait érezhettem magam körül. Amikor még biztonságban voltam, mert a mentőövem mellettem volt és tartott, mint ahogy szokott.
-A férfi magas volt, szakállas, rövid fekete, mégis őszes hajú. A nő kék szemekkel, világos szőke hajjal  borzasztóan csinos volt. Vékony, magas de azt nem tudom megmondani hány éves..Csak olyan fiatalos volt és...Jay?-álltam meg hirtelen. Összeráncolt szemöldökkel néztem az előttem ülő asszonyra, kinek szemei rémülten kerekedtek el. Aztán felállt, és amikor reszkető kezekkel túrt bele szanaszét álló hajába tudtam, hogy baj van.
-Jay?! Jay, mi a baj?!
De Johannah, nem válaszolt, mert kirohant a helyiségből jobb tenyerét a szíve feletti részre szorítva. Én pedig még mindig a nagy semmiben tapogatóztam. És már kezdett elegem lenni..
*
A harmadik nap, amikor Louis nem jelentkezett kész káosz voltam. Jelenésem lett volna Evannél de inkább lemondtam, Lottie pedig kapva az alkalmon kirángatott otthonról, hogy menjünk el sétálni.
Beleegyeztem. És éppen egy út kereszteződésnél tartottunk, amikor a túl oldalon megpillantottunk egy ismerős alakot.
-Mit bámul a ribanc?!-horkant fel Lottie kicsit sem kedvesen.
Aztán felnéztem.
Eleanor gúnyosan vigyorogva bámult engem, majd fejét rázva elindult bevásárló szatyrait illegetve kezeiben...