Jó olvasást!

Azt mondta sajnálja.
Azt mondta helyre akarja hozni, mert őszintén megbánta amit tett.
Azt mondta, szakemberhez jár és a helyzete egyre jobb.
Hosszú hónapok után újra előttem állt, miközben vörös rúzzsal színezett ajkait remegve vette fogai közé. Arca, sápadt, megviselt, viszont már nem olyan beesett, mint amikor utoljára láttam. Barna, göndör haját, vörösre festette, hatalmas barna szemei könnyben áztak. Csontos ujjai között, virágos csészénk egyikét tartotta, melyből a tea ide-oda lötyögött.
Bármennyire változott meg külsőleg, én nem csak a felszínt láttam, hanem őt magát is. A nőt, aki éveken keresztül semmibe vett, megalázott és nem tekintet rám úgy, mint gyerekére. A nőt, aki miatt az életem a pokol legbelső bugyraiba lett száműzve, köszönhetően neki.
Láttam, ahogyan Geoff aggódalmasan temeti arcát tenyerei közé, miközben fejét rázza. Fájt neki.
De még nekem mennyire..
A személy, akit anyámnak kellett volna neveznem tétova lépést tett bátyám valamint az én irányomba, szája szólásra nyílt. Liam keze erősen megfeszült derekam körül, de mielőtt még anyánk hazug szavai kibukhattak volna színes ajkai közül, én kitéptem magam testvérem öleléséből, majd egynesen az emeletre rohantam.

Tizenegy óra lehetett, amikor hallottam apa autóját felbőgni. Vakító fényszórói pár pillanat erejéig bevilágítottak a szobámba, végül kikanyarodott az utcánkból.
Elment.
Talán most örökre, egy rövid időre vagy kitudja. De én nem akartam vele beszélni. Nem akartam látni, nem akartam, hogy a közelemben legyen. Fájt őt látni.
Borzalmasan fájt. A fejemben már rég elterveztem, hogyha viszont látom őt jól beolvasok neki és bosszútállok  azért, amiért velem tett. De vagyok én olyan rossz ember, mint ő? Akarok olyan rossz ember lenni, mint ők? Hiába szerettem volna, egyszerűen nem ment. Nem voltak szavaim hozzá. Anya nem érdemelt egy szót sem.
'Louis'-villant fel a képernyőm az este folyamán már tizedjére jelezve, hogy barátom aggódalmaskodik, ugyanis ígért hívásomat nem tartottam be.
Fájó izületekkel markoltam meg a mobilt, majd hajítottam az ágyam végébe. Lehunyt szemekkel pihengettem, miközben fejemet a hideg falnak támasztottam. Jólesett.
Aztán remegő ujjakkal nyújtózkodtam az éjjeli szekrényemre helyezett százas zsebkendő csomag irányába.
-Ne már-motyogtam halkan, a puha papírt az orromra szorítva, melyet azonnal átitatott vérem.
Fejem szokásos lüktetésbe kezdett, míg tenyerem izzadni, és talán még sosem őrültem, annak, hogy elfelejtettem felkapcsolni a szobám fűtését, így legalább a falak hidegek maradtak.
Talán percekeig ültem, vagy óráig. Nem emlékeztem, teljesen elment az időérzékem, viszont továbbra is az orromra szorítottam a zsebkendőket, amelyek rohamos tempóban fogytak.
-Úristen!-hallottam Liam hangját. Ijedten ült le mellém, izzadságtól nyirkos tenyerét arcomra simította, miközben sápadt arccal, aggódalmas szemekkel vizslatott.-Mi a franc? Mi történt? Mi történik veled?
Kábán megráztam a fejem, miközben éreztem, hogy a könnyeim ellepik az arcom.
-Nem tudom..n-nem tudom-suttogtam kétségbeesetten döntve homlokomat a vállának.
Liam szorosan ölelt magához, remegő ajkait halántékomhoz nyomva, ujjaival óvatosan simogatva a karom.
-N-ne engedd, h-hogy elvigyen...
-Többé nem. Többé nem engedem, hogy elmenj..Ígérem.
*
-Elfogyott-közöltem tárgyilagosan, vállamat hanyagul megvonva, majd bizonyítékom gyanánt felemeltem az üres sárga üvegcsét.
Dr. Stevens értetlenül ráncolva homlokát nézett le a kezében tartott kórlapokra. Kettőt lapozott a csatos mappában, mielőtt szemüvegét megigazítva orrán biccentett az asztalánál ülő asszisztensnőjének, aki hevesen kattingatni kezdett az egerével.
Sóhajtva dörzsöltem meg az arcom, miközben fáradtságtól könnyes szemekkel néztem ki az az ablakon, a havas-esős, komor hétfő délutáni időbe.
Fél kettő múlott, én pedig aznap nem mentem iskolába. Lottie és Dlyan felváltva hívogattak, de egyiküknek sem válaszoltam. Lassan megszűntem létezni a napokban, ismét léteztem, de nem éltem.
Anya látogatását követő reggelen, Louis már korán a csengőnkön lógótt egészen addig, míg Liam be nem engedte. Ismét megijesztettem őt a viselkedésemmel, hiszen éles váltás lehetett neki, hogy az egyik percben még jó kedvem vam, majd a másikban már kétségbeesetten haza akarok jönni, miután kapok egy üzenetet apától.
-Beszélj hozzám gyönyörűm-kérte akkor, tenyerei közé véve könnyes arcomat.-megijesztesz.
Nem mondtam neki semmit. Végül mérgesen elment, elege lett, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó beszélni.
-Miss Payne-szólított Dr. Stevens, mire azonnal felé kaptam a fejem.
Az idős orvos komoly tekintettel nézett rám, világos kék szemeivel arcomat fürkészve.
-Tessék?
-Ön pontosan két héttel ezelőtt járt nálunk és most ismét azt kéri, hogy adjunk egy újabb adag nyugtatót.
-Igen-bólintottam.-mint már mondtam, elfogyott. Nekem szükségem van rá, ezt ön is tökéletesen tudja.
-Miss Payne..ön túl sokat szed. Ennek az adagnak legalább még egy hónapra elégnek kellene lennie. Ha így folytatja..
-Kérem..
-Miss Payne én nem..
-Szükségem van rá-suttogtam.-kérem. Nem volt pánikrohamom amióta szedem..jobb..jobban érzem magam tőle..
Stevens neheztelően néz rám, homloka ráncokba szalad, ujjai erősen szorítják mappáját.
-Túladagolhatja magát. A felírt mennyiséget kell szednie, se többet. Ezt érti? Ez a nyugtató a legerősebbek közé tartozik és nem játék.
-Tudom.
Ismét sóhajtott, arcizmai ellazultak.
-Lisa, kérem nyomtassa ki a receptet..

Remegő lábakkal sétálok a parkolóban, sálamat szorosan a szám elé húzva, miközben szemeimmel az előttem lévő, ismerős, sötét terepjárót nézem, mint kitűzött cél.
Zsebembe süllyesztem a receptet, amellyel később meglátogatom a legközelebbi gyógyszertárat.
-Hé-érinti meg a combom, mire könnyes arcomat felé fordítom.-semmi baj, oké? Minden rendben van Anie.
Remegő alsó ajkamat a fogaim közé veszem, miközben igyekszem letörölni a könnyeim.
-Hazaviszlek, jó?
-M..még..még ne...nem akarok még hazamenni.
-Akkor hová szeretnél menni?
-El. Csak, vigyél valahová Harry..kérlek...

Bébi az ikszfaktor egyik zsűrije leeesz 😍❤