Jó olvasást!

ORNELLAAA IS THE BEST
-Semmi kedvem ehhez-sóhajtottam, miközben fejemet az ülés fejtámlájának döntöttem. Látószerveim elé kellemes sötét ereszkedett, ahogyan lehunytam szemhéjaimat hátha így enyhíthetem hasogató fejfájásomat, amely már órák óta jelen van és ahelyett, hogy eltűnt volna inkább erősödött.
Louis halkan sóhajtott mellettem, kicsatolta magát így teljes testével felém fordult, kezét a combomra simítva. Lustán hajtottam oldalra a fejem és halványan elmosolyodtam, amint megpillantottam őt.
-Tudom, de már nem egy alkalmat hagytál ki. Csodálom, hogy az a jól fésült barom még nem hívta fel az apádat-fintorodott el, egy pillantást vetve a házra, ami előtt éppen parkolt.
-Evan nem tenne ilyet-ráztam meg a fejemet, bízva abban, hogy a pszichológusom valóban jó fej és nem csak egy álca, amelyet akkor ölt magára, amikor engem fogad. -Még ő hívott fel, hogy érdeklődjön és átteheti-e az időpontot hétfőről keddre.
Louis szaporán pislogva nézett rám anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám. Állkapcsa idegesen megfeszült.
-Hívott? Mégis mikor és miért érdeklődött? Mit akar tőled ez a seggfej?-puffogott, majd fejét rázva visszafordult a kormány felé.-Nem tetszik, hogy csak úgy hívogat téged..
Szemeimet forgatva hajoltam közelebb hozzá -már amennyire a biztonsági öv engedte,- és nyomtam egy puszit az arcára, mire elégedetlenül felmorrant.
-Ha azt hiszed, hogy ez elég..-motyogta, akarata ellenére pedig ajkai egy halvány mosolyra húzodtak. -Ez nem elég nekem.
Kuncogva csatoltam ki magam és egy merész ötlettől vezérelve az ölébe ültem. Arca két oldalára simítva tenyereimet, halvány mosollyal az arcomon néztem bele azokba a csodás kék szemekbe. A két szempár, amelyben már olyan sokszor elvesztem mostanában egyre többször csillogott. Közhely ide vagy oda én a világot láttam benne. Mert Louis Tomlinson az én világom volt. Néztem, ahogyan szabad kezét, amely éppen nem a fenekemen pihent, lassan felemeli és óvatosan eltűrt egy kósza göndör tincset a fülem mögé. Ujjaival finoman végig simított a bal orcámon, mire automatikusan kirázott a hideg. Reakcióm láttán elmosolyodott és talán abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb ember minden elcseszettségem ellenére. Mert amikor ő mosolygott még a pokol is jobb hely lett.
-Szeretlek-suttogta arcomat simogatva, mielőtt még megcsókolt volna.

Margaret, Evan asszisztense nyitott ajtót kedves mosollyal az arcán. Ez volt a második alkalom, hogy találkoztam a harmincas éveiben járó nővel, akit már az első pillanatban nagyon szimpatikusnak találtam.
-Őrülök, hogy újra találkozunk kedvesem. Kérsz egy kis teát esetleg? Nem rég főztem!-nézett rám barátságos barna szemeivel, miközben kezével a konyha irányába mutatott.
-Nagyon szépen köszönöm Margaret, de most nem, talán később-feleltem, végig simítva szürke kötött pulcsija anyagán. Az anyag különösen jól passzolt festett fekete hosszú hajához, amelyet most lófarokba kötött magasan a feje tetején. Tipikusan az a személy volt, aki nem szeretett színeket hordani, legalábbis öltözködéséről lerí, hogy inkább a sötétebb színeket kedveli. Fekete térdig érő csizmát viselt, sötétkék farmerrel, amely igazán kiemelte karcsú lábait. Szép arcát egyetlen pattanás, sem pedig bőrhiba nem csúfította. Tiszta arcbőr, smink nélkül, emiatt borzalmasan irigyeltem őt.
-Evan?-érdeklődtem.
Margaret elhúzta sötét rózsaszínre festett vékony ajkait, lopott pillantást vetve az emelet irányába.
-Történt valami?-szemöldökeimet aggódalmasan felhúzva.
Az előttem álló nő kelletlen sóhajt hallatva dörzsölte meg az arcát.
-Mr C..akarom mondani Evan, ma nincs valami jó passzban.
-Hogy-hogy? Mi baj van?
-Reggel kapott egy hívást..fogalmam sincs kihívta, de éppen elegendő ok volt arra, hogy tudjam biztosan amiatt lett rossz kedve. Egész délelőtt dúlt-fúlt a szobájában, azután bevonult a dolgozó szobájába és közölte velem, hogy ne engedjek fel senkit. Miss Calder-itt kelletlenül elhúzta a száját, mire nekem muszáj volt oldalra hajolnom, hogy köhögjek egyet palástolva ezzel kikívánkozó nevetésem. - próbált vele beszélni, de Evan összeveszett vele. A kisasszony úgy egy órája távozott.
Normál esetben természetesen örültem volna, amiért Evan kiosztotta a számomra rettenetesen unszimpatikus lányt..de most valamiért nem ment. A tudat, hogy a mindig kedves, őszinte, nyugodt fiúnak valami problémája volt, kicsit elkeserített. A jó emberek sose szenvedjenek.
-Köszönöm Margaret, hogy elmondtad-biccentettem a kedves nőnek, aki biztató mosollyal az arcán megsimogatta a vállam, majd ruganyos lépteivel a konyhába vonult gondolom, hogy végre elfogyassza az elkészített teáját.
Az emeletre érve vettem egy mély levegőt, mielőtt még Evan dolgozó szobája felé vettem volna az irányt. Valamiért eluralkodik felettem egy számomra még ismeretlen érzés, amikor eszembe jut, hogy pontosan hova és miért jövök. Nem egy szimpla baráti találkozóra jöttem, ahol aztán mindent ki lehetett pletykálni. Beszélnem nem kellet, de nem az időjárásról, nem arról, hogy az iskola ribancának új áldozata van és nem is a kapcsolatomról. Az életem azon részéről, amelyet nem szívesen tárok fel, amelyet legszívesebben örökre elfelejtenék. A rémálomról, amiben három teljes évig éltem. Azt várták, hogy elmondjam, felfedjem a titkaim..csak, hogy nem ment. Akárhányszor elkezdtem volna, minden alkalommal úgy éreztem megfulladok és meghalok.
Evan dolgozó szobájának barnára lakkozott ajtaja furcsa módon résnyire nyitva volt. Általában, legalábbis amikor itt jártam, a helység ajtaja mindig be volt csukva és kopogás árán nyílt ki.
Összeráncolt szemöldökkel nyúltam az aranyozott kilincs után, hogy szélesebbre tárjam az ajtót.
Szemeim azonnal elkerekedtek, ahogy megláttam a mindig makulátlan, mindig rendezett szobában jelen lévő káoszt. Könyves polcok tartalma mind a fapadlón végezték csúnyán elhajítva, az irattartókból az összes fontos írat a földön hevert. Tollak, ceruzák, mappák, üres papírok és egy telefon, amelynek képernyője pókhálószerűen tört be. Az Evan íróasztalán helyet foglaló képkeret egy fehér bögre maradványai mellett feküdt.
-Evan?-szóltam halkan, miután megpillantottam a kanapén üldögélő férfit. Csupán egy fekete melegítő nadrágot viselt, lábfejét szürke zokniba bújtatta. Arcát a tenyerébe temetve ült, vállai szüntelenül remegtek. Szívem fájdalmasan szorult össze, amint meghallottam keserves szipogását. Határozottan becsuktam magam után az ajtót, majd megindultam a férfi felé, aki egy pillanatra sem emelte fel a fejét.
-Evan..mi..mi a baj?-kérdeztem elcsukló hangon, tenyeremmel finoman simogatva sírástól remegő, meztelen hátát.
-Nekem elmondhatod..-kérleltem halkan, és egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy azt mondjam neki nyugodj meg, mert tapasztalatból tudtam, az ember nem nyugszik meg egyik percről a másikra, főleg akkor, amikor igazán komoly oka van a sírásra. Így hát csak ültem az összetört férfi mellett hátát továbbra is együttérzően simogatva. Szemeim végig siklottak a szobában uralkodó káoszon, míg meg nem álltak a földön heverő képkeret mellett, amelyet Evan mindig szeretetteljes pillantásokkal illetett akárhányszor az íróasztala sarkába nézett. A felismerés arcon csapott, mint egy hatalmas pofon a következő pillanatban pedig már én is a könnyeimet törölgettem.

A konyhában ültünk a hosszú konyhapultnál, mindkettőnk előtt egy-egy gőzölgő bögre teával, amelyet Margaret kedvesen egy szó nélkül elénk tett.
Úgy gondoltam, Evan nem érezné jól magát a komor dolgozó szobájában főleg ilyen állapotban. A káoszt magunk mögött hagyva leinvitáltam őt a konyhába. Nem szólt semmit, nem ellenkezett csak követett. Margaret egy pokrócot terített Evan csupasz hátára miután felszolgálta a teát aztán egy szomorú mosoly kíséretében kettesben hagyott minket.
Ujjaimat tördelve néztem az előttem ülő férfire, aki most olyan elveszettnek tűnt. Szemei pirosak voltak a rengeteg sírástól, arca sápadt, mint aki már napok óta nem aludt semmit. Kissé furcsa látvány volt borostája nélkül, így még törékenyebbnek tűnt. Haja hosszab volt a kelleténél néhány tincs szemébe hullott, de nem vette a fáradtságot, hogy eltűrje önnan őket.
-Azt mondta nem jön haza-szólalt meg egy kis idő után. Hangja rekedt és távolinak hatott.
Szótlanul néztem őt és vártam, hogy folytassa, amit elkezdett.
-Már több, mint három hete nem találkoztunk és borzalmasan hiányzik nekem. Jelenleg Californiában tartózkodik, elvállalt valami fotózást egy cégnél, ami állítólag sokkal többet fizet neki-a kezei közt lévő bögre tartalmát bámulta, szemei könnyektől csillogtak és legszívesebben átöleltem volna annyira sajnáltam abban a pillanatban.-Hetekkel ezelőtt úgy volt, hogy hazajön, végre együtt leszünk..de nem. Közbe jött a munka, és mint mindig most is azt választotta helyettem. Ez volt a harmadik alkalom, hogy lemondta..-törölte meg a szemét.
Reszketeg sóhajt hallatott fejét pedig a narancssárgás fügönnyel díszített ablak irányába fordította.
-California nagyon messze van Wolverhampton-hoz képest és amúgy sem tudnám meglátogatni, hiszen az én munkám itt van. Ezt el is mondtam neki, ő pedig a fejemhez vágta, hogy nem is szeretem igazán. Mert ha szeretném, mindent megtennék érte. De kérdezem én..Anie, az nem elég, hogy várok rá? -nézett végre rám. Alsó ajka reszketett a sírástól, hangja elcsuklott.
Bólintottam, ujjaimmal olyan erősen markolva a fehér teáscsészét, hogy félő volt összeroppan a fogásom alatt.
-Várom, hogy visszajöjjön. Hogy végre velem legyen, elfeledjünk mindent és bepótoljuk azt a sok időt, amit távol töltünk egymástól.
Carl, Evan barátja modelként és fényképészként dolgozott a világ legbefolyásosabb divatügynökségeinél. Rengeteget utazott és sokat volt távol, a munkája miatt. Távkapcsolatuk ellenére borzalmasan szerelmesek voltak egymásba, legalábbis nekem az jött le abból, amit Evan előszeretettel mesélt nekem. Éreztem, hogy nem csak ennyi van a dolgok mögött. Evan nem borulhatott ki csak ez miatt ennyire..
-Két napig nem beszéltünk, ezért ma megelégeltem ezt az egészet és úgy gondoltam tisztáznunk kell ezt az egészet-nagyot nyelt.-Felhívtam, kértem, sőt könyörögtem neki, hogy valahogy oldja meg és jöjjön haza hozzám.. azt mondta..azt mondta, ekkora lehetőséget nem fog eldobni miattam. Nem érek én annyit neki..-hangja elhalkult és újra könnyekben tört ki.
Székemet hátra lökve sétáltam mellé és szorosan magamhoz öleltem. Karjait kétségbeesetten fonta körém, miközben hangosan zokogott a karjaim között. Igyekeztem erős maradni és nem sírni, de nem jött össze. Ha arra gondoltam, mi lenne ha most én lennék Evan helyében...valószínűleg én már rég meghaltam volna.
Louis elvesztése jelentené a véget számomra.
***
-Szia Margaret! Köszönöm a teát!-integettem mosolyogva az ajtóból.
Hat óra lévén ideje volt már mennem.
Miután Evan nagy nehezen megnyugodott felkísértem őt a szobájába és addig el nem mozdultam mellőle míg el nem aludt. Nem számított, hogy a mai kezelésem elmaradt csupán az ő kiborulása miatt. Evan nem csak az orvosom volt hanem egy barát. A barátoknak pedig segíteniük kell egymást.
-Szívesen drágám! Vigyázz magadra és jó éjszakát!-kedves aszisztens fáradt arccal intett, majd eltűnt az emeleten.
Sóhajtva csuktam be magam után a bejárati ajtót, miközben sálamat gondosan a nyakam köré tekertem és felhúztam a kabátom cipzárját. Szerencsére a havazás elállt, egyel kevesebb tényező, ami idegesíthetne..gondoltam én..
Aztán felemeltem a fejem és a mosoly rögtön lehervadt az arcomról, amint megláttam Eleanor-t.
A lány, akit teljes szívemmel gyűlöltem, most Louis mellett ácsorgott kezét a barátom karján tartva, aki fejét rázva nevetett valamin. A féltékenység jól ismert érzése mart a mellkasomba, ahogy Eleanor-t néztem. Kinézete most sem hagyott semmi kifogásolni valót maga után. És annyira gyűlöltem!
-Megzavartam valamit?-kérdeztem szemöldökeimet kíváncsian felhúzva.
Eleanor felöltötte arcára álságos mosolyát és elhúzodott a barátomtól, viszont kezét most sem vette le a karjáról.
-Szia Kincsem!-üdvözölt Louis jó kedvűen és felém lépett, hogy megcsókoljon. Fejemet oldalra hajtottam így szája az arcomat súrolta, mire értetlen tekintettel nézett le rám.-Baj van?
-Nincs, mehetünk vagy még beszélgetnél?-kérdeztem ellenségesen méregetve a barna hajú lányt, aki tökéletes körmeit vizsgálta kitartóan.
-Eleanor éppen azt mesélte, hogy elromlott az autója és olyan nehéz jó szakembert találni a városban..
-Borzasztó-biccentett a lány szomorúan. Tekintetét Louis-ra emelte, és elmosolyodott.-De Louis volt olyan kedves és felajánlotta, hogy segít. Annyira jószívű barátod van Anie!-sóhajtott fel rám nézve.
-Igen..ő és az a nagy szíve..-sziszegtem.
-Ugyan, semmiség!
-Meghálálom, amint tudom. Viszont most mennem kell, örülök, hogy találkoztunk Lou..remélem összefutunk még! Sziasztok.-még utoljára megsimogatta Louis vállát, majd egy intés kiséretében átszaladt az utcán.
A tenyerem bizsergett és legszívesebben utána mentem volna, és jól megtéptem volna. Ez komolyan a barátommal flörtölt?!
-Mehetünk kicsim?-ölelt át Louis.
-Lekötelezel, Lou-vigyorogtam rá gúnyosan és leráztam magamról a derekam köré font karját, majd beszálltam a fekete járműbe.
*
Óvatosan csuktam be magam után Freddie szobájának az ajtaját. A kisfiú hosszas játékot követően kifáradt, így könnyedén letudtam fürdetni és elaltatni.
Louis még vacsora előtt ugrott el érte. Freddie egész héten nála lesz, ugyanis a fiúk ezen a héten már nem mentek be dolgozni.
Halkan dúdolva sétáltam végig a sötét folyosón egészen Louis szobájáig, miközben elnyomtam egy ásítást. Kilenc óra múlt, de én borzalmasan fáradtnak éreztem magam, mint akit jól kicsavartak egy gyümölcs centrifugával.
Louis az ágyon feküdt. Érkezésemre telefonját azonnal maga mellé dobta, kezeit a tarkójának támasztva figyelte, ahogyan kihalászom a cuccaim közül az alváshoz valamint tisztálkodáshoz szükségeseket. Áldom magam, amiért reggel volt annyi lélekjelenlétem, hogy elpakoljak néhány ruhadarabot és a fontos kellékeimet beleértve az iskolatáskámat is. Louis-ra egy pillanatnyi figyelmet sem szentelve vonultam be a tágas fürdőszobába, magam mögött hagyva értetlen tekintetét.
Legközelebb muszáj lesz írnom magamnak egy lábjegyzetet, arra az esetre ha Louis-nál alszom: "Mindig zárd be az ajtót."
Szerencsére csak a pólómtól szabadítottam meg magam, amikor nyílt az ajtó és maga Louis Tomlinson csörtetett be a helyiségbe.
-Kimennél?
Louis szemeit végig járatta testemen és csak azután lökte el magát az ajtófélfától, hogy elém sétálhasson.
-Két órája hozzám sem szólsz, úgy, hogy semmit sem csináltam. Mégis mit tettem?-értetlenkedett.
-Igazad van semmit sem tettél-vigyorodtam el, gúnyosan megveregetve a vállát-Most menj ki!-mutattam idegesen az ajtó felé.
Louis sóhajtva nézett a plafonra, majd ismét rám.
-Eleanor a bajod?
Nem válaszoltam.
-Ne már!-röhögött fel hihetetlenkedve.-Te most komolyan féltékeny vagy??
Szikrázó szemekkel emeltem fel a fejem és böktem bele a mellkasába.
-Hagytad, hogy flörtöljön veled! Hagytad, hogy taperoljon azokkal a kibaszott karmaival!Nem szóltál semmit, mert elvarázsolt azzal az álságos pasifogó vigyorával! És még megkérdezed, hogy féltékeny vagyok-e??-csaptam meg mellkasát egymás után többször.
-Áu! Áá! Anie..Anie..maradj! Maradj már el!-fogta le kezeivel mindkét csuklóm ezzel hatástalanítva a bombát. A bomba jelenesetben én voltam és már nagyon közel álltam ahhoz, hogy robbanjak.
-Miről beszélsz? Nem is flörtölt velem!
-Na tessék-ciccegtem.-mondom, annyira elvarázsolt.
Szemtelenül elnevette magát, fejét hátra hajtva, mint aki remekül szórakozik. Duzzogva szabadítottam ki magam a szorításából és löktem meg, mire nevetve hátra tántorodott, kezeit megadóan feje mellé emelve.
-Menj ki, fürdeni szeretnék-motyogtam hátat fordítva neki.
-Nem.
-Louis..-kezdtem, de elkapta a derekam és megfordított magával szemben.
Fejét csóválva, ajkain hihetetlenkedő mosollyal nézett le rám, miközben tenyereivel mezítelen derekem ölelte.
-Borzalmas vagy-kuncogott.
-Nem, csak ellenben veled én látom, hogy annak a nőnek mi a célja-morogtam.
-És mi a célja?
-Te. Kurvára téged akar, hát nem látod?-sóhajtottam szomorúan.
Louis értetlenül ráncolta a szemöldökeit.
-Hogy látnám, ha én csak téged akarlak?
Elnémültam. Szégyenlősen néztem fel rá, ajkaim akaratom ellenére kunkorodtak felfele. Gyomrom pedig egy hatalmasat bukfencezett.
-Ne nézz így rám! Felőlem flörtölhet velem addig, amíg csak akar engem nem érdekel-vont vállat nemtörődöm stílusban.-Engem csak te érdekelsz gyönyörűm.
-Szeretlek-mosolyogtam rá, karjaimat a nyaka köré fonva, miközben apró puszikat nyomtam a szájára.-Nagyon nagyon nagyon!
Nevetve simogatta meg az arcom.
-Ne azt hidd, hogy ennyivel megúszod. Az a maximum, hogy ma este veled fürödhetek. Oh, mellesleg imádom ezt a melltartót!-vigyorodott el.
A következő pillanatban pedig fájdalmasan jajdult fel, miután rácsaptam kíváncsiskodó ujjaira..