Jó olvasást!

-Louis..
-Ne!
-Kérlek..
-Most rohadtul ne szólj hozzám Anie-mordult rám idegesen, miközben kapkodó mozdulatokkal túrt bele már így is kócos hajába.
Lábaival szüntelenül dobogott a parkettán, az íróasztalomnál ülve tisztes távolságból figyelve engem. Sugárzott belőle a düh, a harag és a mérhetetlen csalódottság érzése.
-Lou..-szólítottam meg, miközben nagy nehezen rávettem magam, hogy kikászálódjak a saját ágyamból és óvatos léptekkel induljak meg felé. Fájdalmas szúrást éreztem a mellkasomban, amikor Louis hirtelen felpattant a gurulós székről ahol eddig helyet foglalt és hátrált érintésem elől.
-Ne csináld ezt velem-engedtem le a jobb karom sírástól reszkető testem mellé. Szemeimmel könyörögtem az előttem álló férfinak, hogy szóljon hozzám, bocsásson meg, de a düh, ami benne tombolt nem hagyta őt elsiklani a dolgok felett.
-Hogy kérheted ezt tőlem?!-csattant fel hirtelen, amitől összerezzentem és hátráltam egy lépést. Louis szikrákat szóró szemekkel nézett az arcomba. Vonásai eltorzultak, arca vörös színt öltött, íriszei a kék legsötétebb árnyalatában pompáztak.-Hogy a francban kérheted ezt tőlem? Tudod te egyáltalán, hogy milyen rohadt mérges vagyok rád?!-rázta a fejét hihetetlenkedve, szemöldökeit a plafonig emelve.
Szorosan lehunytam a szemeim, és zokogva ráztam meg a fejem.
-É..én..én nem akartam ezt..
Louis felhorkant.
-Mit nem akartál Anie?! Hazudni nekem? Átverni? Azt mondani, hogy minden rendben veled, amikor kurvára nem? Mit nem akartál, huh?!-kelt ki magából. A következő pillanatban rácsapott az íróasztalomra, amin a dolgaim hangosan zörrentek meg Louis tenyerének hatására.
-A kurva életbe is Anie! Én bíztam benned ismét! Rádhagytam ezt az egy dolgot, mert azt gondoltam, hogy most már belátod, észreveszed magadon, hogy segítségre van szükséged. Bízalmat szavaztam neked már másodjára és nem jártam a nyakadra most sem, mert a kurva életbe is azt hittem, hogy jól akarsz lenni! Végre elfogadod a segítséget, amit amúgy tálcán nyújtanak feléd. Azt hittem, hogy mindent elmondasz nekem, hogy bízol bennem és nem titkolózol, mindent olyan jól csinálsz, ahogy gondolom. Erre?!-kiáltotta, majd valamit elém dobott, amely zörögve ért földet a tartalmával együtt. Mezítelen lábfejem előtt a már jól ismert sárga, műanyag üvegcse hevert, benne megannyi fehér pirulákkal. A fehér pirulákkal, amiket szednem kellett volna. A fehér pirulák, amelyek gyógyulást ígértek, de én nem kértem belőle. -Átvertél!
Zokogásomat cseppet sem leplezve sírtam, karjaimat szorosan magam körl fonva, mintha megvédhetném magam a külső behatásoktól. Utáltam magam. Gyűlöltem a gyengeségem, a butaságom, saját magam, úgy ahogy voltam. Megbántottam ismét azt az embert, akit a világon mindennél jobban szerettem. Átvertem, hazudtam neki és úgy gondoltam erre nincs bocsánat.
-A saját barátnőm képes azt mondani nekem telefonon keresztül, hogy minden rendben vele csak fáradt. Annyiban hagytam, gondoltam majd kipihened magad, mert szokásoddá vált a későn fekvés, és szoktál ilyen lenni. Nem is agyaltam ezen, nem is gondoltam erre, mert minek? Ha bajod van úgy is elmondod nekem. Aha, hogy én milyen naív voltam-nevetett fel gúnyosan. Hangjában tisztán hallható volt a csalódottság, valamint a bánat, mégis erősen próbálta leplezni ezeket, pusztán a cinizmus és a szarkazmus tökéletes elegyével, amellyel engem támadott. -A bátyád mondta el, hogy éjjel megint rosszul lettél. Elájultál a karjaiban, úgy, mint múltkor az enyémben..-suttogta halkan.
Könnyeim fátylán át láttam, ahogyan arca fájdalmas grimaszba fordul. Fejét az ablakom irányába fordított, kezeit szorosan ökölbe szorította teste mellett. Látszott rajta, hogy nem szívesen gondolt vissza azokra a percekre, amiket eszméletlenül töltöttem a karjaiban a sötétség kitartó szólítása elől menekülve, ami engem, csak is engem akart.
-Kiakadtam. Kiakadtam magamra, amiért egyedül hagytalak és nem vigyáztam rád, amikor esélyem volt rá. Kiakadtam Liam-re, amiért csak pár órája szólt nekem. És kurvára ki vagyok rád akadva-fordult felém. Arcizmai idegesen rándultak meg, ahogyan összetört alakomat figyelte. -Fontos vagy nekem érted? A világ legfontosabb embere vagy, és kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rád! Óvni akarlak mindentől, mindenkitől. Nem akarom, hogy bármid is fájjon, vagy csak egy percre is, de rosszul érezd magad, amikor mi jól! Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad és azt sem, hogy rosszul légy. Muszáj elmondanod nekem, ha valami baj van! Segíteni akarunk Anie, segíteni akarok-bökte magát mellkason, majd kezeit tehetetlenül leengedte maga mellé, fejét csóválva. Torkából szomorú sóhaj szakadt ki, ahogyan gyógyszereim felé biccentett.-Azok segítenének neked ha hagynád. Miért Anie? Miért csinálod ezt magaddal? Ez neked jó?
Fáradtnak éreztem magam, és minden tagom sajgott. Gyenge voltam, fájt a mellkasom a sírástól, ami egész végig ostromolta a testem, a beszéd pedig egyszerűen nehezemre esett.
-Sajnálom..sajnálom...annyira..-hangom elfúlt az újabb hullámtól, amely végig szaladt rajtam fájdalmasan szorítva össze a mellkasom. Kétségbeesetten ráztam a fejemet, tekintetemet Louis arcára vezetve, aki egész végig engem figyelt és várta a magyarázatom, ami sosem érkezett meg, de talán nem is volt. A butaságot néha lehetetlenség ésszerű mondatokkal elintézni. Tudtam, hogy megbántottam a férfit, aki a mindenem. Tudtam, hogy ismét csalódott, közben pedig rettenetesen féltem. Féltem, hogy elveszítem őt, mert megunja ezt az egészet, ezt az egész dolgot, ami velem és a megroncsolt lelkemmel jár. Kiszáll az életemből és soha többet nem tér vissza.
-Ne menj el..-sírtam, miközben botladozva indultam meg felé. Louis tágra nyílt szemekkel figyelt, és kapott el, amikor az egyensúlyom egyszer csak elhagyott. Derekamat szorosan ölelve tartott, és nézett le rám, szemeit vadul járatva az arcomon. Remegő kezekkel simítottam tenyereimet a mellkasára, pólóját szorosan megmarkolva.-N-ne hagyj el..n-ne cs-cs-csináld ezt velem...
-Kincsem..-suttogta meggyötörten, és aggódva vette kezei közé az arcom. A düh elpárolgott, helyét aggódalom vette át. -Miről beszélsz?
Szorosabban fogtam a pólóját, mint aki attól fél, ha elengedem azonnal megszökik.
-Elfogsz hagyni..elfogsz menni..elfogsz menni és nem jössz vissza..!-zokogtam fel ismét, fejemet annyira rázva, hogy szinte megszédültem. Louis azonnal magához ölelt, és kapott fel a karjaiba, mint valami öt éves kislányt. Leült az ágyam szélére, testemet ölelve. -Elmész újra....én..én..nem..nem akarom! Nem akarom, nem akarom!
Előre-hátra hintázott velem, hátamat simogatva, apró puszikat nyomva az arcomra, a hajamra, a vállamra, ott ahol csak ért. Eközben én fejemet a nyakába préselve ültem, és zokogtam, őt kérlelve, hogy ne menjen el. Pólóját továbbra sem engedtem, és Louis biztosan nem fog nekem örülni ha kinyújtom a kedvenc Vans felsőjét. De ha ez kell ahhoz, hogy velem maradjon?

Azt vettem észre, hogy már nem sírok, csupán a mellkasom szúr erősen, a torkomból nyöszörgésszerű hangok távoznak, ahogyan a testemet elhagyja a sírás. Továbbra is Louis karjaiban feküdtem teljesen kimerülve. Szemeimet alig bírtam nyitva tartani, az álmosság ólom súllyal nehezedett a szemhéjaimra. Elfogyott az összes energiám, beszélni és mozogni is nehezemre esett.
Hallottam Louis csodálatos hangját, ahogy valamit énekel nekem, amit eddig egyszer sem hallottam, de biztosra vettem, hogy ezt ő írta. Louis csodálatosan írt, Louis csodálatosan énekelt. Louis csodálatos volt.
Éreztem, érintéseit a karomon és a hátamon egyaránt. Szája finoman érintette a homlokom, szinte a bőrömön éreztem a szavak jelentését, amelyek olyan nehezen vettem ki a csodálatos dalból. Résnyire nyitott szemekkel pillantottam fel rá. Rám mosolygott, ujjaival óvatosan megtörölte az arcom, ami olyan nedves volt a könnyeimtől.
-Édesem, aludj csak! Itt vagyok Anie, és vigyázok rád-suttogta.
Szólni akartam neki, elmondani neki, amit érzek még mielőtt itt hagyna engem. Magamhoz akartam ölelni, de túl fáradt voltam.
Ringatott, énekelt, és tartott. Addig tartott, míg el nem aludtam magam mögött hagyva az összes elcseszett dolgot, az összes szarságot.

*
-Alszik?
-Igen.
-Féltem.
-Mert én nem?! Minden egyes rohadt nap félek, hogy mi lesz vele..
-Jobban lesz Louis. Muszáj jobban lennie...Lou?
-Igen?
-Miért sírsz?
-Mert félek, hogy elveszítem őt is.