Jó olvasást!

Csupán háromszor fordultam körbe az egész alakos tükröm előtt, hogy  minden szögből alaposan végig mérhessemmagam  bálra választott ruhámban. A színével, és maga a ruha fazonjával semmi bajom nem volt, hiszen a halvány rózsaszín az egyik kedvenc színem. Nem volt túl csicsás, pont, hogy éppen megfelelő helyeken helyezkedett el rajta néhány gyöngy. Nem volt az a habos-babos, hercegnő ruha, mégis elegáns,elegendő tüll mennyiséggel. Csodálatos ruha, amiről minden korombeli lány álmodott. Minden velem egykorúnak az volt az álma, hogy egyszer felvegyen egy ilyen ruhát, majd elmenjen a bálba a partnerével, aki egy igazi szőke herceg és táncolják végig az egész estét. Hangosan nevetgélnek, flörtölnek egymással, képeket készítenek. Az est végén a fiú hazaviszi a lányt, búcsúzóul megcsókolja végül pedig összejönnek, másnap pedig boldogan jelennek meg az iskolában egy párként. Hát nem lenne csodaszép?
Nem.
Utáltam a tömeget. Nem szerettem az embereket, ebből kifolyólag az osztálytársaim, valamint iskolatársaim közelségét sem viseltem el. Kapcsolatunk felületesnek sem volt mondható, hiszen egyetlen egy szót nem váltottam velük, és köszönöm, de aki úgy néz rám, mint egy utolsó féregre az ne várjon tőlem mást a kommunikáció teljesen megtagadásán kívül. Érthetetlen volt számomra az irányomba táplált ellenszenvük, a lenéző, sajnálkozó pillantásaik, a susmorgások a hátam mögött. Csak tudnám, miért érdemeltem én ezt ki?
Másik ok, amiért ez az est számomra egyáltalán nem mondható  csodálatosnak az, hogy én nem ismerkedem. Ha eszembe jutna bálozni, akkor csak is azzal tenném, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Vele táncolnék egész este, őt csókolnám, szemeimet le sem venném csodálatos kék szemeiről és profiljáról. De mivel Louis felnőtt, ő már nem teheti be a lábát az iskolai rendezvényekre. Kár, mert szívesen elnéztem volna őt nyakkendő-ing-szmoking párosításban. De ami késik, az nem múlik.
Ajkaim automatikusan konyultak le, ahogy tekintetem végig vezettem magamon. Borzalmas látványt nyújtottam szanaszét álló, barna hajammal, sápadt arcommal. Olyan voltam, mint egy kísértet, akinek a tetstét jól felfújták, hogy aztán a túlvilágon is csúfot üzhessenek belőle. Szomorúan böktem meg a pocakom, amely az egészségtelen étel bevitelnek köszönhetően, már-már kínosan látszódott a ruhaanyaga alatt. Nem éreztem jól magam.
Nem tetszett a látvány.
És nem éreztem jól magam! Könnyeimet letörölve az arcomról fordítottam hátat a tükörnek, majd a szekrényem elé sétálva, azonnal lerángattam magamról a ruhám. Mintha égetett volna az anyag. De nem. Túlságosan fájt látni a testem.

Az éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy tüdőm szinte lángolt, sóvárgott az oxigénért, amelyet nem kapott a szervezetem. A szívem kiakart ugrani a helyéről, Louis pólójának az anyagát a testemhez tapasztotta a jéghideg verejték, amely végig csorgott a bőrömön.
Rémálmom emléke továbbra is élénken villódzott az agyamban, mint valami parazita, úgy fészkelték be magukat a gondolataimba. Az események, amelyek megtörténtek velem újra és újra lejátszódtak az álmomban, elmém által sikeresen átváltoztatott, borzalmasabb kreációkban, ami még a valóságnál is rosszabb volt. A víz patakokban folyt rólam, úgy éreztem nem kapok levegőt, és már megint ott vagyok, mint hetekkel ezelőtt. A félhomályban tisztán látszott kezeim remegése, amint lenéztem elfehéredett végtagjaimra. Zihálásom tisztán kivehető volt a csendben és talán a másik szobában is hallhatták.
Nem akartam senkinek sem szólni. Nem akartam felébreszteni Liam-et és apát sem, akik éppen eleget idegeskedtek az állapotom miatt. De úgy éreztem, hogyha nem szólok valakinek és jelzem, nem vagyok jól, akkor bármelyik pillanatban a göndör legalján találhatom magam. Hogy tehetett valaki így tönkre?-kérdeztem magamtól, amikor lassan, remegő lábakkal kikászálódtam az ágyamból és indultam meg a szobaajtóm irányába. Látásom homályosodni kezdett, borzalmasan szédültem. Nem! Nem! Nem! Nem lehetek rosszul!
Nem akarom ezt! Nem akarom!
Ki kell jutnom a szobámból, nem maradhatok a gondolataimmal, mert azok túlságosan fájnak! Nem akarom látni az arcát, elakarom felejteni! Mindent, amit velem tett, minden emlékemet, amely csakis vele kapcsolatos. Elakarom felejteni az ördögöt.
Nyöszörögve emelem fel a kezem, és erőtlenül bár, de lenyomom a kilincset így elém tárul a néma, sötés csendes folyosó. A végtagjaim zsibbadni kezdenek, és tudom, ez már a vég. Mindenem fáj, a fülem zúg, és nem fogom bírni sokáig. Nagy erőfeszítésembe kerül,hogy lábaimat mozgásra bírjam, de még nagyobba, hogy talpon is maradjak megtartva a már ingatag egyensúlyom.
Nem hallok mást, mint ütemtelenül gyors szívverésem. Odakapom a kezem, mintha megtudnám akadályozni, hogy esetleg kiugorjon a helyéről. Nagyon melegem van..rettenetes melegem van, nagyon szédülök. Pár lépés választ el Liam ajtajától, a célomtól, az egyetlen segítségemtől.
Nagyon fáj. Minden egyes lélegzetvételem fáj, és minden egyes mozdulatom olyan, mintha kést szúrkodnának a bőrömbe.
-Liam..-suttogom, miközben az ajtónak támaszkodóm, és kopogni kezdek. -Liam kérlek..
Nem érkezik válasz, félek, hogy alszik és nem is hall. Nem is fog felébredni én pedig elveszek a sötétben, amely olyan gyorsan hívogat.
Szorít a mellkasom. Én pedig hangosan sírok fel a fájdalomtól, amely a bensőmben megy végig. Túl fáradt vagyok, túl nehéz minden, és túl fájdalmas. A folyosó forogni kezd körülöttem, a fülemben pedig meghallom az ő gonosz, gúnyos hangját.
"Ugye nem hitted, hogy elszökhetsz előlem?"-de igen. Azt reméltem. Mert Louis itt van. Louis itt van. Louis segít, és megvéd. Az angyalom. De az angyalom nem volt itt, Louis nem volt itt és nem bírtam tovább. Éreztem, ahogyan az ajtó megmozdul a tenyerem alatt.
-Mi a franc?!-hallottam tompán a bátyám hangját. Ijedten nézett le rám, amint lábaim összecsuklottak alattam és estem a karjai közé.
-Segíts..-kértem elhaló hangon.-Nem jó..nem jó..
Szorosan tartott, nem engedett el.
-Mi nem jó Anie?! Beszélj hozzám húgi, kérlek! Hallod?
Fájt. Csak a fájdalom maradt.
-Nem jó..
-Lélegezz Anie! Csak lélegezz!
-Nem jó...
Liam kétségbeesetten simítja tenyerét az arcomra.
-Maradj velem..hallod? Ne csináld ezt! Erős vagy oké?! Apa! Apa, gyere kérlek! Anie..rosszul van! Ne csináld ezt velem...kérlek..kérlek!
Nem vagyok erős. Megint lehúz a sötét. Mindig ő nyer. Én soha.
Nem jó. Semmi nem jó.
*
Mint egy élőhalott, úgy sétáltam másnap az iskola folyosóin. Csak sétáltam, de igazából fel sem fogtam igazán, hogy pontosan hol is vagyok. Léteztem egyáltalán? Lélegeztem egyáltalán?
-Szívem, mi történt veled?!-kérdezte Lottie aggódalmasan vizslatva szemeivel, miközben óvatosan végig simított a rózsaszín pulcsi fedte karomon. Fájdalom villant a szemeibe, ahogyan elhúztam a karom és ölembe ejtettem a másik mellé.
-Anie..-suttogta halkan, ijedt arckifejezést véve fel.
Dylan összeráncolt szemöldökkel méregetett, ajkait rágcsálva.
-Történt valami? Louis, vagy..vagy Liam? Mi a baj?-kérdezgetett tovább fehér hajú barátnőm, felállva székéről. Megkerülte az asztalt, mellém sétált, hogy aztán leguggolhasson elém, aprócska kezeivel a combomra simítva. Összerezzentem.
Ajkaimba haraptam, így próbálva megakadályozni kikívánkozó sírásom, és szigorúan bámultam egy pontot a teremben lévő, interaktív táblán.
-Jól vagyok-szóltaltam meg rekedt, még számomra is ismeretlen hangon.
Éreztem, ahogy Lottie megfeszül szavaim hallatára.
-Nem igaz, miért mondod ezt, amikor nyilvánvaló, hogy nincs rendben semmi?-szólalt meg Dylan bosszúsan, fejét csalódottan ingatva. -Miért hazudsz? Miért nem tudod egyszerűen csak elmondani?
-Mert..mert nem olyan egyszerű, mint ahogyan te azt gondolod-feleltem.
-Mert félsz.
-Mindenki fél valamitől, nem?
-Te a gondolataidtól félsz-szólt a barátnőm. Fejemet óvatosan felé fordítottam. Immár nem guggolt, hanem a padom mellett állt. Nagyot sóhajtva túrt bele hosszú, fehér hajába és nézett a szemeimbe.-És az emberektől, még tölünk is Anie. Ez pedig nem jó.
-Te nem értheted-csóváltam a fejem könnyes szemekkel. Nem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem a könnyeim. Meg sem próbáltam elrejteni, hogy fáj valamim. Hogy fáj a lelkem.
-Mert nem adsz esélyt rá, hogy megértsük. Nem mondasz semmit, pedig nem vagyunk hülyék! Látjuk, hogy nem érzed jól magad. Ez fáj nekünk is, mert a barátaid vagyunk.
-Nem tudok róla beszélni Lotts..-szipogom.-Nem megy..én..én nem..hiába próbálkozom..ez..ez nem..megy.
Látom, hogy az ő szemei is könnyesek. Nem akarom, hogy sírjon, mégis megsírattam a legjobb barátnőm. Nem szól semmit, csak reszketegen felsóhajt, visszalép mellém és szorosan a karjaiba von.
-Én itt vagyok.
-Tudom..-suttogom, fejemet a vállába fúrva.
-És én is-hallom meg Dylan hangját, a következő pillanatban pedig megérzem tenyerét a hátamon.
-Köszönöm.
-Ne köszöszönd Anie. Alap, hogy melletted vagyunk. És addig várunk rád, ameddig te szeretnél.
Köszönöm.

Egyedül sétálok ki az iskolából, egyenesen a parkolóban lévő fekete Range Rover felé. Lépteim lassúak, és látszik, hogy nem igyekszem sehová. Fejemet leszegve tartom, és lábaimat bámulom járás közben, egészen addig, még el nem érem az autó utas felőli oldalát.
Halkan sóhajtva nyitom ki az ajtót, majd táskámat a hátsó ülésre hajítva ülök be a sofőr mellé, aki fél oldalas mosollyal, összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
-Mit nézel?-kérdezem értetlenül, sálamat megigazítva a nyakamban. A fehér anyag idegesítően ért a számhoz, akárhányszor megszólaltam.
Harry fejét rázva indította be az autót, és a gázra lépve kanyarodott ki az iskola parkolójából. Lassan négy napja nem láttam őt. Gemma-hoz utazott, aki éppen Londonban tartózkodott, úgyhogy a hétvégét a nővérénél tartotta. Kissé fáradtnak tűnt, mégis fittnek, és energikusnak látszott.
-Mi történt a kezeddel?-biccentett fehér fáslival ellátott jobbom irányába.
Fejemet az ablaknak támasztottam, és az ismerős utcákat bámulva válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna.
-Tesi.
-Mi volt tesin?
-Danielle kissé félreértelmezhette valamikor a kézi labda szabályait-feleltem megigazítva a kötést a kezemen, amelyet az iskola nővér rögtönzött közvetlenül  tesi óra után a gyengélkedőben, ahová Lottie kísért fel.-Elég rendesen megrángatott..
Harry elkerekedett szemekkel pillantott rám, aztán vissza az útra, arcán továbbra is döbbent kifejezéssel.
-Azta, ti lányok igazán közveszélyesek vagytok.
Vállat vontam.
-Legalább visszaadtad neki? Megtépted a ribancot?
-Tudod, hogy nem az én stílusom az erőszak-nagyot nyeltem, aztán kényszeredetten elmosolyodtam.-Mellesleg, Lottie elintézte.
Harry felnevetett, és bekanyarodott az utcánkba.
-Á, a Tomlinsonok!-kuncogott, aztán komolyan, bár szája széle meg-megrándult, ahogyan rám nézett.-Ezt nem említsd Louis-nak. A végén arra fog vetemedni, hogy neki essen egy lánynak, csupán azért, mert lefogott tesi órán.
Az agyamban átfutott a gondolat, ahogyan Louis méregtől izzó szemekkel neki ront Danielle-nek, pontosan úgy, ahogyan Calum-mal tette pár nappal ezelőtt. Bármennyire utálom azt a lányt, mégsem engedhetem, hogy a barátom beverjen neki egyet. Az már tényleg túl menne minden határon.
Harry a házunk elé érve nem állította le a motort, biztosan sietett valahova, én pedig nem is szerettem volna feltartani őt, hiszen már így is nagy dolog, hogy a bátyám valamint Louis helyett ő jött el értem az iskolába. Táskámért hátra nyúltam, majd az ölembe helyezve azt, halvány mosollyal az arcomon fordultam a mellettem ülő fiú felé. Harry gödröcskéi hirtelen tűntek el, homloka aggodalmas ráncba futott, ahogyan engem nézett.
-Jól vagy Anie?
-Miért kérdezi ezt mindenki?-kérdeztem fáradtan sóhajtva, szemeimmel a műszerfalat bámulva.
-Mert szeretünk-biccentette oldalra a fejét.-és tudni akarjuk mi van veled. Nos?
Nem feleltem, csak felé hajoltam és arcon pusziltam.
-Köszönöm, hogy hazahoztál-mondtam, majd válaszát meg sem várva nyitottam ki a Rover ajtaját és siettem be a házunkba.

Csendben ültem a szobámban és csak egy pontot bámultam a falamon, miközben füleimben a kedvenc dalaim sora szólt. A mobilomat repülőgépes üzemmódba helyeztem. Nem akartam, hogy bárki hívást kezdeményezzen az irányomba. Nem akartam beszélni senkivel, csak egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Néha belátom, hogy nem mindig jó, ha az ember gondolkozik. Főleg ha az ember szomorú és csalódott.
Ezekből a gondolatokból származik a legtöbb öngyilkossági kísérlet. Évekig szenvedtem, mégis büszke vagyok magamra, amiért egyszer sem fordult meg a fejemben a halál gondolata. Sosem merengtem azon, mi lenne ha meghalnék, és azon sem, hogy miért lenne jobb ha meghalnék? Vannak akik szeretnek, vannak olyanok, akiknek fontos vagyok és nem szeretnének elveszíteni engem. Egyetlen dolog tartotta bennem a lelket három éven keresztül az pedig nem volt más, mint a családom. A családom az egyetlen reménységem, akik életben tartottak.
Szemeimet lehunyva hajtottam hátra a fejem, és élveztem a hideg fal érintését a hátamnak nyomódni. A gyomrom, valamint a mellkasom egésznap fájt. Fáradtnak és gyengének éreztem magam, mégsem pihentem le.
A következő pillanatban az ajtóm hirtelen kitárult, és egy igazán mérges Louis-val találtam szembe magam. Felkattintotta a villanyom, világossággal árasztva el, az amúgy félhomályban úszó szobámat. Füleseimet kirántottam a fülemből, és feljebb csúszva a matracomon néztem a barátomra, aki becsukta maga útán az ajtóm, majd sétált beljebb.
-Szia..-köszöntem.-Hogy-hogy itt vagy..?
Hihetetlenkedve kapta rám a tekintetét, szemei hatalmasra tágultak, és szinte éreztem a belőle áradó düht...