Jó olvasást!

-Ismered az igazi édesapád?
-Igen.
-Hogy hívják?
-Geoff.
-Én úgy értem..-szól, mire szavába vágok anélkül, hogy egy pillantást is vetnék felé.
-Az én apám Geoff Payne. Nekem nincs másik apám, mert csak egy van, és az Geoff. Az ő lánya vagyok-mondtam erősen megnyomva minden szót, miközben a fehér plafont bámultam és hallgattam az eső monoton zaját, amely kintről szűrődött be az ablakon. Kezeimet a hasamon pihentettem összekulcsolva, lábaimat behajlítva húztam fel, és igyekeztem csillapítani heves légvételeim. Az Evan-nel folytatott beszélgetéseim mostanában elég kimerítőek, és nehezek. Immáron kérdez, minden egyes alkalommal, akárhányszor megfordulok a rendelőjében. Kérdései eléggé tolakodóak. Tudni akar mindent a családomról, rólam, barátaimról és a gondolataimról. Csak, hogy nem osztom meg őket ilyen könnyen.
Hallom, ahogy Evan sóhajt egyet és valószínűleg beletúrt hajába, amit most kivételesen nem zselézett oldalra. Olyan kócos volt, mint Louis. Viszont Louis-nak jól áll ez a fajta hanyagság, ellentétben a pszichológusommal, aki eléggé furán festett. Nem viselt inget, helyette egy sima fehér pólót, valamint egy fekete melegítő alsót. Szemei fáradtságot tükröztek, arca nyúzott és szürke volt. Jobb kezében egy piros bögrét szorongatott, amelyet két perccel ezelőtt Eleanor hozott fel neki. A gőzölgő italba másodpercenként kortyolt bele, kihasználva az alkalmat, amikor nem ő beszél.
-Anie, úgy látszik nem értetted a kérdésem-sóhajtja.
Lassan fordítom felé a fejem, szemöldökeimet a magasba emelve.
-Miért is?
Bögréje mögül néz rám, szemeit az arcomon tartva.
-Azt kérdezted ismerem-e az apám. Válaszoltam, hogy igen, mert tulajdonképpen vele lakom-ülök fel lassan.
Aprót biccentve helyezi le maga mellé italát tartalmazó bögréjét, majd kezeit összekulcsolva ölében fordul felém.
-Én a vérszerinti édesapádra gondoltam. Tudtommal, nem Geoff a vérszerinti szülőd. -magyarázza, mintha nem érteném. Csak az a baj, hogy értettem. Bár ne értettem volna.
Szemeim égni kezdenek, majd lassú, forró könnyek szánkáznak végig az arcomon, ahogyan felállok, és anélkül, hogy Evan-ra néznék veszem fel a kanapé mellé rakott táskám.
-Anie..-szól, de némán leintem, ismét beléfojtva a szavakat. Kabátomat magamhoz szorítva oldalazok el mellette, hogy minnél előbb az ajtón kívül tudhassam magam.
-Viszlát Evan-motyogom fojtott hangon, arcomon fájdalmas mosollyal.
Az utolsó amit látok, ahogyan gondterhelten beletúr a hajába és bűnbánó arccal utánam néz.

Csak annyit tudtam, hogy Isaac-nek hívják, viszont nem láttam őt képeken, és a valóságban sem találkoztam vele. Nem kérdeztem róla, nem kutakodtam utána, mert nem érdekelt. Egy ember volt, akit nem ismertem egyáltalán és őszintén nem tudom azt sem, hogy az életemet megköszönhetem-e egy ismeretlennek. Szokás az ilyen? Szerintem nem. Alap, hogy az ismeretlenekkel nem osztunk meg semmit, nem beszélgetünk és legfőképpen nem köszönjük meg neki, hogy köze van hozzánk. Elhagyott, mielőtt megszülethettem volna, és soha nem jött már vissza. És így jobb is volt. Mert akkor soha nem ismerhettem volna meg Geoff-ot, és talán soha nem találkozhattam volna a bátyjámmal. Nekem Geoff volt az apám. Az igazi, és az egyetlen.
*
Folyamatosan rezgő mobilomat anélkül kapcsolom ki, hogy megnézném ki zaklat. Tudtam, hogy Liam már harmadszorra próbál meg hívni, apa még csak üzenetet hagyott, hogyha tudom minnél előbb hívjam őt vissza, mert aggódik értem. Louis, Lottie-t hívta kétszer, aki csak azután nyomta ki, miután utasítottam őt. Nem volt kedvem beszélgetni velük, és úgy igazán senkivel. Fáradt, zaklatott idegállapotom nem volt alkalmas semmire.
Plázában ültem, Lottie valamint Perrie társaságában, akik az asztal másik feléről vizslatták az arcomat.
-Szívem, ha szeretnéd hazamegyünk és majd máskor eljövünk vásárolni amikor neked is jó!-tette kezemre kezét Perrie, és szorította meg ujjaimat a sajátjaival, ajkain együttérző mosollyal. Perrie maga volt a boldogság. Szemüvegét immár hivatalosan is lecserélte kontaktlencséire, így ragyogó kék szemei végre nem voltak takarásban. Színes kapucnis pulcsit viselt, szaggatott farmernadrággal és fájdalmasan magas, fekete tűsarkú csizmáival. Esküszöm, néha rosszul érzem magam a társaságában. A legszebb és leggyönyörűbb lány mellett labdába sem rúghatok azzal a botrányos törpe kinézetemmel.
-Nem..nem..jól vagyok-mosolyok rájuk nagy nehezen, miközben megigazítom magamon a rózsaszín pulcsim anyagát, majd az asztalra rakott dobozos kólámért nyúlok.
-Anie, nekünk nem kell hazudnod, megértjük!-sóhajtja Lottie szemeimbe nézve.-Az a fontos, hogy jól légy, máskor is eljöhetünk.
-De hát a bál..
Lottie fintorogva legyint, miközben fél kezével hófehér hajába túr.
-Kit érdekel az a szarság? Semmi kedvem azokkal a barmokkal egy fedél alatt lenni. Brr-rázkódott meg látványosan, mire halkan felkuncogtam fejemet ingatva.
Perrie, szaporán pislogva, elkerekedett szemekkel nézett ránk felváltva, mint aki nem hallotta jól barátnőnk előbbi mondatát.
-Veled meg mi van?-fordult felé Lottie értetlenül ráncolva homlokát.
-Végzős bál. Tánc. Ruhák. Helyes pasik zakóban, és te így vélekedsz róla?!-döbbent meg szőke hajú barátnőnk.
Vállamat megvonva emeltem rá tekintetem, miközben körmeimmel a piros italos doboz oldalát kopogtattam új elfoglaltság gyanánt.
-Engem nem igazán hoz lázba az egész-feleltem.-Soha nem voltam az a lány, aki imádja a lányos dolgokat. Táncolni nem tudok, és amúgy is lekéstem a párválasztásról. Ha helyes pasit akarok, akkor mondom Louis-nak, hogy Szombat estére vegyen fel egy fekete zakót nyakkendővel. Hidd el, az a látvány mindenért kárpótol!-kacsintottam rá. Lottie undorodó grimaszától automatikusan nevetni kezdtem.
-Fúj..-fintorgott.
-Mi van? Ne már! Most komolyan Anie?
-Én sem vagyok oda ezért az egészért. A ruha még oké, mert én imádok kiköltözni, de, hogy táncoljak valami béna gyerekkel, valami béna zenére, miközben próbálom nem elhányni magam, azt nem. Bármit, csak azt nem!
Ez volt az a pont, amikor Perrie szerintem átgondolta az életét. Közölte velünk, hogy nem gondolta rólunk mennyire antiszociális banda vagyunk. Szerinte az iskolában az egyetlen jó dolog a végzős bál, hiszen egy lánynak ez egy fordulópont az életében. Egy mérföldkő, egy fontos esemény, amit kötelező átélnünk, mert ha megfosztjuk magunkat ettől az élménytől, akkor mi nem élünk igazán.
-Te egy barom vagy-fogta a fejét Lottie.
-Ti meg idióták!-csapott az asztalra, mire hirtelen összerezzentem. -Én imádtam a mi bálunkat..-meredt a távolba ábrándos mosollyal az ajkain.
-Mikor volt már az Pezz? Az őskorban?-vigyorgott Lottie gonoszul, én pedig igyekeztem visszatartani a nevetést, mert Perrie arckifejezése minden pénzt megért volna a szórakoztatóiparban. Lassan fordult Lottie felé, és egy jól irányzott mozdulattal oldalba könyökölte. Fehée hajú barátnőm fájdalmas grimasszal az arcán csúszott arrébb a székével, óvva magát Perrie következő csapásától.
-Ez fájt..
Perrie orrát felhúzva, kezeit mellkasa előtt keresztezve nézett oldalra, ahol éppen egy harmincas éveiben lévő nő próbálta szétválasztani iker fiait, akik összekaptak egy traktoros játékon. Szegény nő. Nem irigyeltem őt így hét óra tájékán, egyedül két gyerekkel egy zsúfolt plázában.
-Megérdemelted, és emlékeztetnélek, hogy csak két évvel vagyok fiatalabb mint Zayn és Liam!
-Nyanya..-dünnyögte Lottie.
Szemöldökeimet felhúzva vigyorodtam el, felülkerekedve rossz
kedvemen.
-Ohhooho! Már megint Zayn. Nem úgy volt, hogy már nincs Zayn?
Perrie szemeit összehúzva pattant fel az asztaltól, és figyelmen kívül hagyva kérdésemet vágta kezeit csípőjére, miközben szigorú tekintettel nézett végig rajtunk.
-Tudjátok mit?-kezdte.-Nem fogom hagyni, hogy kihagyjátok a bálotokat. Úgyhogy, most szépen eltakarodunk ruhát venni és rohadtul nem érdekel, hogy fáradtak vagytok! Ha kell én magam rángatlak végig az összes üzleten titeket, de olyan nincs, hogy nem jöttök. Addig nem megyünk haza, ameddig nincs egy kibaszott tüll a kezetekben! Értve vagyok?-pirított ránk hangját felemelve, ezzel sikeresen kicsalva a körülöttünk lévő emberekből néhány érdekes pillantást, de szemlátomást ez Pezz-t egyáltalán nem is érdekelte.
Ez volt a pont, amikor Lottie-val fájdalmasan néztünk össze, már előre félve.
*
Louis:Vedd fel azt a kicseszett telefont Anie!

Louis: Te most szórakozol velem?! Tudod, hogy mennyire aggódom? Baszki, csak vedd fel azt a szart!

Louis: VEDD MÁR FEL!

Ezek voltak a még szalonképes üzenetek, abból a harmincnégy SMS-ből, amit Louis hagyott a telefonomon. A többit már meg sem mertem nézni, és nem is volt kedvem hozzá. Annyit írtam neki, hogy holnap beszélünk, ma nincs kedvem hozzá. Azonnal jött a válasz, miszerint ennyivel nem rendezhetem le, amikor ő átaggódta miattam az egész délutánt. Csak annyit írtam, hogy tudom, többet nem bírtam.
Perrie egyenesen hazahozott engem, miután zárásra pont befejeztük a "ruhát a bálra" tortúránkat. A lábunk leszakadt a végére, mire Lottie és én is találtunk valami elfogadható ruhát, pont a legutolsó boltban ahová bementünk. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire elegem volt már Perrie folyamatos kiabálásából, amiért ennyire válogatósak és lusták vagyunk. Minden alkalommal végig kellett hallgatnunk a bál fontosságáról tartott rögtönzött beszédét, amit már Lottie és én is kívülről fújtunk. Örültem, hogy végre hazatérhettem. Már magamban háromszor elképzeltem, hogyan fogok bebújni az ágyamba és aludni végig az egész éjszakát elfelejtve a ma délutáni borzalmakat. De ahogyan befordultam a házunkhoz, azt kívántam bárcsak még a plázában lennék Perrie-vel, bárcsak bezártak volna az egyik butikba. A kocsi felhajtónkon Liam szürke terepjárója mellett ott parkolt, Louis fekete Rover-ja. És, már tudtam előre, hogy ez nem lesz könnyű menet. Mégis nagy levegőt vettem, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. De mi lehetne annál rosszabb, amikor apád, a barátod valamint a tulajdon bátyád ellened van? Szerintem semmi.
-Elmagyaráznád, hogy mi a fasznak neked az a rohadt telefon?!-harsant fel a bátyám hangja, amint beléptem a nappaliba közvetlenül azután, hogy  megszabadítottam magam a kabátomtól.
Apa, Liam és Louis mind a helyiségben voltak. Apu fejét ingatta a foteljében ülve, míg Liam és Louis a kanapé két oldalán álltak, arcukon kedvesnek nem mondható kifejezéssel. Egy fél pillanat erejéig Louis-ra néztem, de azonnal meg is bántam.
-Konkrétan, majdnem szívrohamot kaptam, amikor az a seggfej Evan felhívott, hogy leléptél és nem tudja, hogy hova-ingatta a fejét dühösen, kezével a kanapé karfáját szorítva.
-Elárulnád, hogy hol a rohadt életbe voltatok?-kiabálta Liam.
Szemöldökeit felhúzva várta a válaszom. De azt nem kapott. Aztán folytatta, folytatta és csak folytatta, hangerejét kieresztve. A végén vöröslött már a feje. Apa csak néha szólt bele, amúgy hallgatott, mint Louis. Louis csak nézett, arckifejezése nem árult már el semmit.
Nem bírtam ott állni. Elegem volt és fáradt voltam. Az egész testem nehéz volt, inkább úgy döntöttem ott hagyom őket.
A maradék energiám elég volt ahhoz, hogy felsiessek a lépcsőn, majd beessek ruhástól az ágyamban. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy levessem a bakancsom. A papír szatyorba rakott estélyimet az íróasztalomra helyeztem.
Arcomra szorított tenyerekkel feküdtem, és próbáltam nem agyalni. Elég volt egy időre az agyalásból, és a gondolkodásból. Az elmém lassan elfárad, és félek nem bírja már tovább, újra a gödör legaljára fogok kerülni.
Csak feküdtem. Feküdtem nem tudom meddig, de jól esett. Később arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó és valaki lassú léptekkel bejön a szobámba. Azonnal megéreztem az ismerős illatot, mégsem fordultam felé. Hagytam, hogy mellém feküdjön, karjával szorosan mellkasa felé fordítva.
-Ne haragudj Kincsem-suttogta, ajkait a homlokomra nyomva. Válaszul csak megszorítottam pólóját, miközben szemeimet szorosan összeszorítottam megelőzve könnyeim kicsordulását. Már eleget sírtam.
-Nem haragszom...-suttogtam erőtlenül.
Kezével finoman simogatta a hátamat, fejemet a mellkasára helyeztem és hallgattam szívdobbanásait.
-Jól vagy Kincsem?
-Igen.
-Ne hazudj nem vagy.
-Nem, nem vagyok..