Jó olvasást!

Louis szemszöge

Amennyire lassan csak tudtam, lemásztam az ablakpárkányról, nehogy az ölemben fekvő lány egy pillanatra is, de felébredjen. Anie testét szorosabban öleltem magamhoz, miközben lábaimat egyesével a padlóra helyeztem. Az életemet jelentő lány teste ernyedten pihent karjaim közt, mellkasa lassú ütemet felvéve sülyedt és emelkedett, minden levegővétele során. Fejét fedetlen vállamnak támasztotta, vizes haja minden másodpercben libabőrt váltott ki belőlem akárhányszor felhevült bőrömhöz ért, mégis szorosabban öleltem magamhoz őt. Esőáztatta ruháitól sikeresen megszabadítottam, hogy saját pólóm valamint melegítő nadrágom melegét élvezhesse, miután úgy elázott hozzám vezető útja során. Utáltam magam, amiért neki kellett utánam jönnie pedig ha tehettem volna, összeveszésünket követő első napon már térden csúszva esedeztem volna bocsánatkéréséért. De ahelyett inkább otthon ültem, játszottam a megbántottat, miközben a múlt dolgain rágódtam szüntelenül, elveszve a rossz emlékekben. Újra-újra felelevenítve az elmúlt két év történéseit, ezzel teljesen kikészítve önmagam. Gyűlöltem magam, mert megfeledkeztem az én Kincsemről. Az én egyetlen Kincsemről, akinek ugyanúgy borzalmas évek vannak a háta mögött, és most emiatt szenved. Otthagytam őt, amikor támogatásra lett volna szüksége. Amikor segítséget kellett volna nyújtanom, és vigasztalanom őt, meggyőzve arról, hogy egyszer minden rendben lesz, csak elég erősnek kell hozzá lennie. Nem segítettem, nem voltam mellette a napokban, emiatt pedig még mélyebbre löktem a depresszió sötét alagútjába. Pedig az én gyönyörűmnek segítségre van szüksége. A támogatásomra van szüksége, hiszen látom rajta, hogy közelségem jó hatással van rá és nem szívesen válik el tőlem. Segítenem kell őt, mert a gyógyuláshoz vezető út cseppet sem egyszerű. Az ember nem lesz jobban egyik napról a másikra, mert ilyen nem létezik. Tudom, milyen ha az embernek pánikrohamai vannak. Ismerem a szorító érzést a mellkasban, amikor úgy érzem nem kapok levegőt, mert mázsás súly telepedik rám. Amikor úgy érzem a gondolataim megölnek, és csak sírni szeretnék egy sarokban. Amikor úgy érzem, hogy soha nem lesz már jobb. Tudom milyen, amikor a múltam üldöz, és úgy érzem nem szabadulok tőle. Tudom milyen, ha minden éjszaka rémálmom van, és egyetlen egy személy szerepel benne. Mindezt már átéltem két évvel ezelőtt. A napjaim borzalmasan teltek, és amikor már azt hittem nem lesz jobb, muszáj volt segítséget kérnem. Nem tagadtam meg többé a családom, sem pedig a szakember segítségét, akit külön nekem rendelt ki a kezelő orvosom. Szedtem a gyógyszereket, beszélgetni kezdtem a pszichológusommal, és azt vettem észre, hogy egyre könnyebb beszélnem. Újra tudtam nevetni, újra társasági emberré váltam, dolgoztam, és beszálltam a fiam nevelésébe. Újra élő emberré váltam, és rohadt büszke voltam magamra, amikor a barátaim, valamint a családom szemében öröm könnyeket láttam. Bár a múltam még mai napig visszaköszön, és néha megnehezíti az életem egy-egy fájdalmas emlék, mégis úgy érzem könnyebb lett minden. Mert eleresztettem Őt. Ezért kell segítenem Anie-nek. Mert szüksége van rám, és nem akarom elveszíteni soha.
Lassan araszolok az ágyam irányába. Csupán a bútor körvanalait tudom kivenni az aprócska világosságban, amit az utca sarkon lévő lámpa, sárgás fénye biztosít, ha már villanyt egyáltalán nem kapcsoltam. A franciaágy jobb oldalához érve lehajolok, hogy a karjaimban alvó szépséget végre a puha matracra fektethessen. Apró mosoly szökik az arcomra, amikor Anie nyöszörögve fúrja arcát a mellkasomba, jobb tenyerét szívemre fekteti, majd egy hatalmasat szusszanva újra álomba merül. Ez a lány egyetlen érintésével olyan reakciókat tud belőlem kiváltani, amiknek létezéséről eddig egyáltalán nem is tudtam. Sosem éreztem még olyat egy nőnemű lény közelében, mint amikor vele vagyok.  Megmagyarázhatatlan.
Ismét megkísérelem őt a matracomra rakni, immár lassabban mozogva. Számat beharapva helyezem el őt  lepedővel borított ágyamon, kezeit óvatosan lefejtem magamról és teste mellé helyezem. Összegyűrt lepedőmet az ágy sarkából felvéve helyezem rá, és amennyire csak tudom betakarom nehogy megfázzon. Szemeimet behunyva sóhajtok egy hatalmasat, miközben fáradtan hajamba túrok. A napok óta tartó kialvatlanság nem tett jót szervezetemnek. Gondolataim még kuszábbak, mint voltak, fejem szüntelenül lüktetett és hiába akartam, mégsem tudtam aludni. A koffeinmennyiség, amit az elmúlt órákban magamba döntöttem annak reményében, hogy miharabb kitudom tisztítani zavaros elmém, teljesen kikészített. A fekete folyadék miatt a szívem hevesen vágtázott mellkasomba, gyomrom tajtékzott akár a tenger. De ahogy lenéztem az ágyamban fekvő lányra, bensőmbe azonnal nyugodtság költözött. Puszta jelenléte elég volt, hogy rájöjjek ez így nem jó. Muszáj ép ésszel gondolkodnom. Nem veszhetek el a sötétben, ahonnan hosszas küzdelmek árán tudtam csak kikecmeregni. Fontos volt nekem ez a lány. Fontos voltam Anie-nek. Muszáj jól lennem miatta, hogy ameddig csak tudok mellette legyek. Mert ezt akarom. Mellette lenni hosszú, hosszú időn keresztül.
Lehajolva egy apró puszit nyomtam Anie forró homlokára, majd sóhajtva felegyenesedtem és egyenesen az ajtó felé sétáltam.
A folyosón az összes villany égett, tudomásomra hozva, hogy a lakásban tartózkodó két idősebb felnőtt közül egy biztosan nem alszik.
-Miért nem alszol?-kérdezte édesanyám, amikor beléptem a tágas konyhába. Anya hálóingben támaszkodott a konyhaszigetnek, kezében egy fehér bögrével, melyen nevének kezdőbetűje szolgált egyszerű díszítés gyanánt. Nap közben viselt ruháját fehér, két részes pizsamájára cserélte. Haja kócos, copfban lifegett feje tetején.
-Mert nem tudok.-feleltem, miközben kivettem a hűtőszekrényből a két literes ásványvizet. Egyáltalán nem törődve sem az illemmel, sem pedig a higiéniával, húztam egy hatalmasat az üvegből. Anya fejét ingatva kortyolt bele még mindig közölgő teájába, amit biztosan úgy ízesített, ahogyan szereti időtlen idők óta.
-Szép mamusz.-biccentettem. A bolyhos lábbeli két zsiráfot ábrázolt. Az állatnak műnyag mozgó szemei voltak, hatalmas fülei, és igen széles mosolya. Egy félős gyereket biztosan kiüldözött volna a világból.
Anya megeresztett felém egy mosolyt, miközben bögréjét háta mögé helyezte közvetlen a márvány borítású pultra. Kezeit összekulcsolta maga előtt, mosolya lehervadt arcáról, helyét szomorkás, aggódó kifejezés vette át.
-Mi történt?
Az édesanyákat nehéz átverni. Hiába huszonötéves az ember, hiába felnőtt az anyák akkor is elvárják, hogy elmondjunk nekik minden olyan dolgot, amik hatással vannak az életünkre. Anyát nem verhettem át. Nem mondhattam azt, hogy semmi, mert látta, sőt nyomon követte, hogy mi történt velem az elmúlt öt napban. Nem mondtam neki semmit, de tudta, hogy baj van.
-Csak összevesztünk.-válaszoltam, miközben beletúrtam a hajamba. Hátamat a szürke hűtőnek támasztottam, fejemet hátra hajtottam és a plafont bámultam.
-Ennyire?
-Semmi komoly anya. Tényleg.-mosolyogtam rá halványan, így próbálva meggyőzni őt az igazamról.
-Ha nem lett volna komoly, akkor ez a kislány nem rohant volna idáig szakadó esőben.-mutatott az emelet irányába szigorúan.-Ha nem lett volna komoly, akkor nem zárkóztál volna be a szobádba, mint valami hisztis tinédzser. Nem lettél volna olyan, mint egy kísértet őt teljes napon keresztül.
Szemeimet lehunyva próbáltam összeszedni a gondolataim a hirtelen beállt csöndben. Anyu türelmesen állt, és várt, miközben tekintetét, mellyel lyukat égetett az arcom közepébe, egy percre sem vette le rólam.
-Nos?-számonkérő hangnemétől automatikusan eszembe jutott gyerekoromból egy emlék. Hét évesen a lakásban fociztam, amikor egy ügyetlen rúgásból adódóan a nagyitól kapott virágos váza leesett az asztalról és összetört. Anyu akkor is így szólt, szúrós nézését mai napig nem tudom elfelejteni. Bár, nem az volt az egyetlen eset amikor rosszat tettem, mégis ez maradt meg bennem a legjobban. Talán azért, mert a csúnya váza..enyhén szólva is piszok ronda volt. Akárhányszor ránéztem a hideg futkosott a hátamon. Nem volt kár érte.
-Rosszul esett, hogy azt mondta egyáltalán nem fontos nekem. Úgy gondolja, hogy én egy buta kislánynak tartom, akit sajnálok és emiatt lógok vele.-rajzoltam idézőjelet a levegőbe, arcomon gúnyosnak tűnő, mégis fájdalmas grimasszal. Torkomban hatalmas gombóc képződött, mellkasom fájdalmason összeszorult barátnőm felém célzott szavai hatására. -Amikor számonkértem, hogy tényleg így ismer..azt felelte, hogy már egyáltalán nem tudja ki vagyok.
Édesanyám aprót biccentve hozta tudomásomra, hogy figyel és hallgatja további mondandóm.
-De Anya..Ez rohadtul nem így van! Ő a legfontosabb személy a számomra, és egyáltalán nem úgy gondolok rá, mint egy kislányra. Ő a legokosabb, legérettebb, legszebb, legőszintébb, legédesebb lány, akit valaha ismertem. Aggódom érte, hogy mi van vele, vagy mi lesz vele. Nem akarom, hogy szenvedjen, mert valami idióta seggfej tönkretette őt! Nem akarom, hogy bármitől is féljen. Azt akarom, hogy rendben legyen. Boldog legyen. Bassza meg!-kiáltottam hirtelen, és, mint valami eszelős néztem anyára, aki ajkait szorosan egymásnak préselve várta következő lépésemet.-Azt akarom, hogy miattam legyen boldog.Én akarom boldoggá tenni. Azt akarom, hogy minden egyes kibaszott percben mosolyogjon. Én akarom megmosolyogtatni, mert annál szebb nincs a világon mikor mosolyog. Imádom a mosolyát anya! Imádom amikor nevet! Szeretem, amikor megölel. Amikor megcsókol. Esküszöm, nála jobban nem csókol senki. És nem is akarok mást csókolni a rohadt életbe! Én őt akarom. Imádom őt, ahogy van. Szeretem a haját, az arcát, azokat a gyönyörű szemeit, az alakját, az orrát. Szeretem, hogy mindig mindenről beszélhetek vele, mert az olyan jó. Megnyugszom, amikor a közelében vagyok, és olyankor magasról leszarok mindent, mert ő a mindenem. Ő jobb emberré tesz engem. Segít nekem már a puszta jelenlétével, egyszerűen elég nekem az, hogy mellettem van. Vele minden olyan egyszerű, vele minden annyira tökéletes, és eltudom képzelni vele a hátralévő életem. Elfelejtem a rosszat, ami velem történt. Elfelejtem a problémáim, mert ő minden negatív dolgot kiírt az életemből. Az, hogy a depresszió határán látom őt, tönkretesz engem. Fáj látom, hogy szenved. Anie nem érdemel fájdalmat, nem érdemel büntetést, semmi rosszat. Ő csak is a jót érdemli. Szeretném, ha végre meggyógyulna, mert akkor tudom, hogy minden rendben vele és boldog. Én csak féltem..annyira rohadtul féltem őt anyu. Mert..mert..-akadtam meg egy pillanatra. Úgy éreztem, hogy nem találom a megfelelő szavakat. Vagy ha meg is találtam, egyszerűen nem merem kimondani.
-Mert?-szólalt meg anyu hirtelen, mire felé kaptam a fejem. Ajkain sejtelmes, mindentudó mosoly ült.
-Mert..én..én..-dadogtam szomorúan, fejemet ingatva.
-Mert szereted őt.-fejezte be édesanyám.
-Mert szeretem őt..-suttogtam magam elé. Hihetetlenkedve megcsóváltam a fejem. Mégegyszer. Újra, mint aki nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett vele. Végül már csak nevettem. Örömömben nevettem, és egyáltalán nem érdekelt, hogy éjszaka közepe van. Mert boldog voltam..