Jó olvasást!

-Kincsem, nyugodj meg kérlek! Nincs baj szívem itt vagyok..itt vagyok!-Louis karjait szorosan körém fonva ölelt, miközben előre-hátra hintázott velem az ölében, füleimbe nyugtató szavakat suttogva az éjszaka közepén.
Arcomról a könnyek megállíthatatlannak tűnő patakként folytak végig felhevült bőrömön. A szívem eszeveszettül kalapált mellkasomban, mely fájdalmasan szorult össze keserves zokogásom során. Ujjaimmal görcsösen szorongattam barátom pólóját, amit sikeresen összekönnyeztem, ahogyan arcomat az anyagba fúrva sírtam.
-Semmi baj szívem, csak rosszat álmodtál..-motyogta Louis, miközben apró puszikat nyomott izzadságtól nedves hajamba.-Semmi baj Kincsem, itt vagyok!
Szemeimet szorosan összehúzva zokogtam fel minden egyes emlékfoszlányra, melyek újra és újra eszembe jutottak. Az oxigén nehezen jutott be orromon keresztül a tüdőmbe náthám miatt, ami már három napja jelen van szervezetemben, így kénytelen voltam számon át lélegezni.
Fáradt voltam. Fájt mindenem, és szenvedtem. Szenvedtem az emlékeim miatt kora hajnalban a saját házamban,a saját szobámban.
Az izzadság összetapasztotta hajamat a tarkómon, és ahogy a szellő megcsapta a bőröm fázni kezdtem. A görcsös sírás miatt, úgy éreztem ott helyben megfulladok, és soha többet nem kelek majd fel. Egyedül Louis karjai voltak azok, amelyek biztonságot nyújtottak nekem, ha pedig ő nem lett volna mellettem, biztosan elveszek, és összetörők.
-Kérlek Kincsem nyugodj meg, semmi baj! Kérlek, szívem, kérlek!-hangja esedező volt, és rossz volt hallanom. Fájdalmat okoztam neki. Louis nem érdemli meg.
Az időérzékem elveszett, és már csak azt vettem észre, hogy a végtagjaim zsibbadni kezdenek, a mellkasomban lévő fájdalom egyre nagyobb lesz, és borzalmasan szédülök.
-Bassza meg! Liam! Liam a kurva életbe! Valaki segítsen már!
Kétségbeesett hangjától újra rám tör a sírás, de ehelyett valami ismeretlen hang jön ki a torkomból megijesztve engem, valamint Louis-t.
Látásom homályos, és már tudtam, hogy újra összetörtem. Ismét a legalján voltam. Pánikrohamom van.
-Anie, figyelj a hangomra! Nagyon figyelj a hangomra, és maradj velem!-simogatja az arcom.-Megtudod tenni? Velem maradsz Kincsem?
Erőtelenül bólintok, miközben próbálok a felszínen maradni. A következő pillanatban valami erősen csattan a szobámban, majd meghallom a bátyám ijedt hangját.
-Itt meg mi a franc történt?!-kiáltja. Hangosan felzokogok a mellkasomban lévő fájdalom hatására, minek következtében Louis szorosabban öleli magához testemet.
Olyan volt, mintha a lelkem elakarta volna hagyni a testem. Kiakart szakadni, és ürességet hagyni maga után.
A fájdalom elviselhetetlen, és már nem bírtam sokáig tartani magam.
-Elfog ájulni! Ne hagyd, hogy...
Mintha a dolgok egybe folytak volna, nem hallottam tisztán semmit, nem értékeltem a külvilágból semmit, csupán töredékeket, de mégsem tudtam mi történik körülöttem.

***

-Kórházba kell vinni!
Kiabálás, rettenetes kiabálás. Üvöltözés. Miért kiabálnak?! Sziréna hangja hasít a füleimbe. A bátyám hangja...Louis hangja...

***

-Kérlek kincsem maradj velem! Maradj erős kicsim!-a szerelmem hangja kétségbeesettségtől, és a félelemtől terhes. Szólni akarok neki, de nem tudom kinyitni a szám, és biztosan egy hang sem jönne ki a torkomon.
Veled akarok maradni Louis...
De nem hallod! Nem hall senki! És fáj! Borzalmasan fáj mindenem! Nem segít senki?
***

-Miért sikít?! Basszák meg miért sikít!?
-Mr. Payne kérem nyugodjon meg!
-Kurvára ne mondja meg, hogy mit csináljak!
***
Léptek hangos zaja, a távolban egy autó motorja hangosan felmorajlik, és valaki erősen megszorítja a kezem.
-Miss Payne hall engem?-kérdezi egy ismeretlen hang.
Nem tudok válaszolni túlságosan nehéz.

***

-Kérem, segítsen rajta! Kérem..-Louis hangja zokogásba torkollik, és hallom, ahogyan hangosan sír.
-Lépjen hátra Mr. Tomlinson kérem.-mondja az utálatos hang.

***
A szemeim résnyire kinyílnak, de csak összemosódott alakokat látok a fejem felett.
-Louis...-nyöszörgök hangosan és valamelyik arctalan felé nyúlnék a karommal, de túl nehéznek bizonyul a mozgás. A szavak nehézkesen jönnek ki a számon. A beszéd, egy kisebb fizikai fájdalom. Valami nedves végig folyik az arcomon, miközben beszélek.-Lou...ho..hol...vagy?!-sírom. Szemeim szinte küzdenek azért, hogy nyitva maradhassanak a kínzás ellen, mely testemben ment végig.
-Itt vagyok Kincsem..itt vagyok.-puha ajkait érzem a homlokomon, mire behunyom a szemeim, és élvezem érintését a lángoló bőrömön.
-Fáj...-zokogok fel hangosan, és félek, hogy a mellkasom kiszakad a helyéről.
Louis alakja eltűnik mellőlem, helyét egy újabb ismeretlek alak veszi át, és már nem is tűnik olyan fontosnak, hogy lássak.
-Ez egy kicsit fájni fog Miss Payne.-hangja szinte visszhangot vert a füleimben. A következő pillanatban csípős fájdalmat az éreztem a jobb kezemben, majd végleg elsötétült minden.

***
Arcom automatikusan fintorba torzult, miután megéreztem a semmivel össze nem téveszthető klór, valamint fertőtlenítő szagot.
Szemeimet nagy nehezen, de kinyitottam, majd szaporán pislogva realizáltam a helyzetem, miszerint újra kórházban voltam, csak most sokkal sterilebb szobában, már ami a tisztaságot illeti. A pupilláim előtt apró fekete pöttyöcskék táncoltak gunyorosan, a fejem tompán lüktetett, a torkom pedig rettenetesen száraz volt.
-Na végre...-suttogta valaki mellettem, mire hirtelen az oldalamra kaptam a fejem.
Geoff egy kényelmetlennek tűnő széken üldögélt, majd egy egyszerű mozdulattal felállt, és az ágyam mellé sétált ügyelve az infúziós állványra. Halványan elmosolyodtam apa látványára, ahogyan megfogta a kezem, melybe csöveket vezettek a kiszáradásom elkerülése végett. Aprócska puszikat nyomott a kézfejemre, miközben szemeit, melyekben könnyek csillogtak egy pillanatra sem vette le az arcomról. Geoff arca borzalmasan megviseltnek tűnt, biztosan egy percet sem pihent, pedig egy éjszakás műszakot végzett emberre bőven ráfér a pihenő.
-Apa..ne sírj..-kértem rekedt hangon, miközben igyekeztem följebb ülni az ágyban.
-Ne mozogj angyalom, nem akarom, hogy rosszul légy!-fogta meg a vállam, majd egy határozott, mégis óvatos mozdulattal visszanyomott a párnára. Kérésemet figyelembe véve törölte le arcán végig folyó könnyeit, és dörzsölte meg szemeit.
Sóhajtva hunytam be a szemeim, amint megéreztem apa tenyerét a homlokomon, ahogyan simogatja a lüktető koponyám.
-Úgy aggódtam érted kislányom..-suttogta.-Megijesztettél.
Zsibbadt bal kezemet felemeltem, hogy megfogjam Geoff kezét. Amennyire csak tudtam, megszorítottam, és megsimogattam ujjaimmal bütykeit.
-Sajnálom..de már itt vagyok..-motyogtam, és megeresztettem egy halvány mosolyt. Aztán, mint akit fejbe vágtak, kíváncsiságtól összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá.
-Hol van Liam és Louis?!
Apa, mint aki már várta ezt a kérdést, arcán fáradt mosollyal, fejét ingatva állt félre, hogy ne zavarja a látóteremet széles alakjával.
Szívem azonnal hevesen dobogni kezdett, amit az EKG-hangosan jelezve adott tudomásunkra, amikor megpillantottam az ablak előtt lévő széles kanapén a számomra két legfontosabb alakot. Louis, fejét hátra vetve, tátott szájjal aludt, mellkasához szorítva egy fehér díszpárnát, míg Liam térdeit felhúzva, magzatpózban feküdt, fejét a barátom ölébe döntve. Bensőmben melegség áradt szét önkéntelenül is, ha arra gondoltam, hogy ők ketten félre tették egymás iránti ellenszenvüket csak azért, hogy mellettem lehessenek.
-Egész délelőtt itt voltak, és egyik sem volt hajlandó haza menni.-magyarázta Geoff szemeit a fiúkon tartva.
-Hány óra van?-érdeklődtem óra hiányában, amit a falon sem találtam meg szemeimmel.
-Fél három múlt.-pillantott le apa arany órájára, majd újra rám nézett.-Sokáig nem keltél fel Anie...oh! Elfelejtettem.-kapott fejéhez, aztán felpattant az ágyamról.-Szólnom kell Doktor Stevens-nek, hogy végre felébredtél. Addig felkeltem neked ezt a két jó madarat, hogy ne légy egyedül.-mondta, aztán kezével finoman megspaskolta a karom, és elindult a fiúk irányába.
Mosolyogva figyeltem, ahogy apa leguggol eléjük és lökdösi meg Liam térdét, aki morogva csapkodni kezd saját arca körül.
-Hagyj...-morogta, és pozíciót váltott. Arcával Louis hasa felé fordult. Karjaival pedig felnyúlt, és magához ölelte a barátom törzsét. De mielőtt elaludhatott volna, szemei azonnal kipattantak, amint realizálta a helyzetet.
-Basszus!-kiáltotta, majd ülésbe próbálta küzdeni magát, de a lendülete akkora volt, hogy lefordult a kanapéról, valamint Louis öléből. Geoff fejét rázva nevetett, miközben felállt.
-Ideje lesz felkelni fiam!-nézett le fiára, aki fintorogva dörzsölte a hátát.
-Kösz apa...-sziszegte a bátyám, mire halkan elnevettem magam.
Liam szemei azonnal kikerekedtek, és azonnal felpattant a fehér cementlapról.
-Anie!-kiáltotta megkönnyebbülten. Liam enyémhez hasonló barna szemei fáradtságtól csillogtak.
-Szia.-suttogtam, amennyire az infúzió engedte karjaimat kinyújtottam, és magamhoz öleltem bátyám biztonságot nyújtó alakját.
-Annyira megijesztettél...-suttogta a fülembe. -Ugye ilyet öbbet nem csinálsz velem?
Némán megráztam a fejem, és csak öleltem. Olyan rég öleltem már meg, és annyira hiányzott, hogy szemeimbe könnyek szöktek, amikor elengedett.
-Hogy vagy?-kérdezte szomorúan mosolyogva.
Megvontam a vállam, és letöröltem a könnyeim.
-Nem tudom.-feleltem.
Összeráncolt szemöldökkel nézett le rám, és már nyitotta volna ki a száját, hogy válaszoljon, amikor a háta mögül ismerős morgásra lettem figyelmes. Liam szemforgatva állt oldalra, hogy jobban láthassam Louis-t, ahogyan feláll, és kinyújtózik. Fehér pólója felcsúszik, minek következtében kivillan tökéletesen lapos hasa, a szám pedig még jobban kiszárad. Szomorúan konstantálom, hogy már pedig Louis és Liam az éjszaka közepén jöttek be velem a kórházba, ugyanis mindkettőn az alváshoz viselt ruhájuk volt.
-Kincsem.-hallottam meg gyönyörű hangját.
Louis aggódva, mégis mosolyogva közelítette meg ágyon fekvő alakomat. És nem tudom miért..őszintén fogalmam sincs miért, de elsírtam magam. Mint valami öt éves, aki várja, hogy az anyukája az ölébe vegye, nyújtottam ki a karjaimat felé.
-Sajnálom...-nyöszörögtem arcomat a mellkasába fúrva. Erős karjait körém fonva tartotta rázkódó testemet. Az EKG hangosan pittyegett, de igazából az sem érdekelt, ha meghalok abban a pillanatban. A lényeg, hogy Louis karjai között ért volna a csendes halál...