Jó olvasást!

A fű nyírkos volt. A cipőm teljesen átázott, hideg volt, fáztam még pulóveren keresztül is, de mégsem. Louis fogása a karomon kellemes meleget idézett elő az egész testemben, hol ott lassan szétfagytam. Fura volt, mert még sosem fáztam, és volt melegem egyszerre.
Hirtelen elbotlottam valamiben, valószínűleg egy kőben, mert éreztem keménységét a puha cipőmön át. Elvesztettem az egyensúlyom, és aprót sikkantva dőltem előre, amikor Louis, aki eddig mellettem állt és vezetett, most elengedte az eddig fogott kezem, és hiper gyorsasággal ragadta meg a derekam, megakadályozva, hogy közelebbről szemügyre vegyem a fűves talajt.
-Basszus Anie!-szorította meg a derekam, és megfordított magával szemben.-Jól vagy?
Mérgesen, és vakon lesöpörtem kezeit a vállamról.
-Nem! Nem látok semmit, és majdnem meghaltam az előbb is!-dobbantottam dühösen a jobb lábammal.
-Az kicsit túlzás, hogy majdnem meghaltál...-motyogta.
-Louis! Vedd. Le. Ezt. A. Rohadt. Kendőt.-mondtam halkan egyenként hangsúlyozva minden szót.
-Csak még egy kicsit bírd ki. Jó?
-Ugyan minek? Miért olyan fontos ez a rohadt kendő?-tártam szét a karom.
-Mert olyan helyre hoztalak, aminek örülni fogsz. És azt akarom, hogy meglepetés legyen..-motyogta halkan, mire megenyhült a szívem.
Sóhajtva néztem remélhetőleg rá.
-Rendben. De akkor normálisan vezess, ha lehet!-nyújtottam ki felé a karom. Louis aranyos nevetést hallatott, majd a kezemet figyelmen kívül hagyva, átkarolta a derekam és magához húzva vezetni kezdett.
-Most már jobb?-kérdezte halkan.
Illatától, és közelségétől megremegett a gyomrom, a szívem pedig nem akart csillapodni. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne hányjam el magam, mert az ijesztő és bizarr lett volna egyszerre, de másodpercek múlva, a friss, eső illatú levegő, a bogarak zúgása a közelben hamar észhez térítettek.
-I-igen.-mondtam remegő hangon.
Nem láttam, de tudtam, hogy mosolyog. Állandóan mosolygott, amikor zavarba hozott.

Száz évnyi sétálás után, Louis kivezetett a fűből. Egy kavicsokkal szegélyezett úton voltunk, ami nagyon ismerősnek tűnt.
-Hol vagyunk?-kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
-Pillanatokon belül, megtudod. De most lépj egy hatalmasat!-utasított, én meg tettem amire kért. Lábaim elhagyták a kavicsos talajt, amit most felváltott valami kemény. Mielőtt tovább mehettem volna, Louis elengedte a derekam, és mögém lépett.
-Kész vagy?-suttogta a fülembe. Lehelletétől libabőrös lettem.
Bólintottam.
-Akkor jó.-mondta halkan. Következő pillanatban a kendővel kezdett szöszmötőlni a fejemnél, ahová kövötte az anyagot, ami két másodperc alatt a lehullott a szemem elől.
A szemem kissé nehezen fogadta be a látványt, de ahogy ismét hozzászokott a fényhez, mindent rendesen kitudtam venni.
Tágra nyílt szemekkel, kissé meghatódva néztem körbe az ismerős helyen. A tónál voltunk. A mi tavunknál, ahová évekkel ezelőtt mindig bújtunk a problémáj elől.
A lemenő napsugarai szinte lilává változtatták a vizet. A szél fújt, a bogarak zümmögtek, a fák ágjai halkan susogtak, mintha csak beszélgetnének. Minden annyira csendes, nyugodt volt.
Könnyes tekintettel bámultam az előttem álló stéget, miközben megannyi emlék pergett le a szemeim előtt.
Emlékszem, még Zayn és Harry találtak rá erre az elhagyatott tóra. Senki sem használta évek óta, senki sem járt ezen a területen addig, ameddig a két fiú meg nem találta a tavat séta közben. Attól a nyári naptól kezdve, a fiúk állandóan ide jöttek velem együtt. Ha elakartunk bújni, és ha nem akartuk, hogy valaki megtaláljon mindig ide jöttünk. Egésznap itt voltunk távol a világ összes bajától. Hallgattam a fiúk terveit, hallgattam a csodálatos gitározásukat, hangjukat és ilyenkor voltam a világ legboldogabb embere, mert része lehettem ennek az egésznek.
Minden annyira nyugodt volt, de nem mindig. Előfordult, hogy a srácok elhozták ide is a sérelmüket. Olyankor ittak, vagy veszekedtek. Kiadták magukból a dolgokat, utána pedig minden ment a maga módján, nyugalomban, ahogyan annak lennie kellett. Szerettem itt lenni. Az életem összes pillanatára emlékeszem, amit itt töltöttem.
-Anie, mi a baj? Miért sírsz?-Louis kétségbeesett arca, és kérdése szakított ki az álmodozásomból.
Észre sem vettem, hogy sírok.
-Nincs semmi baj.-mondom, miközben letörlöm a könnyeimet.
-De hát sírsz!-jött közelebb hozzám.
Elnevettem magam, továbbra is könnyezve.
-Semmi baj Lou. Tényleg! Csak..-csuklott el a hangom.-Csak hiányzott. El is feledkeztem róla, hogy van itt ez az egész.-mutattam körbe.
-Biztos?-éríntette meg a vállam.
-Igen. Köszönöm.-néztem rá meghatódva.
-Örülsz neki?-csillantak fel gyönyörű kék szemei. Hevesen bólogatni kezdtem.
-Köszönöm.-suttogtam. Felé léptem és átöleltem vékony derekát. Fejemet a mellkasára fektettem, mélyen beszívtam az illatát, és behunyt szemekkel álltam. Karjait erősen körém fonta, arcát a nyakhajlatomba temette, majd édesen beleszuszogott, amitől kirázott ismételten a hideg. Nem tudom meddig állhattunk így, de Louis lassan elengedett. Komoly arckifejezéssel nézett rám, szemei viszont szinte ragyogtak. Haját összeborzolta a szél, és egy pillanatra újra megjelent előttem, az a tizenhét éves fiú, aki babázott, játszott, aludt, foglalkozott velem. A mindig vidám, ragyogó kék szemű, mosolygós fiúcska, aki csak akkor volt komoly, ha a helyzet megkívánta, vagy hs nagy baj történt. De akkor nagyon az volt. És most itt állt előttem. Ugyan az a kék szem, ugyan az az arc csak más. Férfiasabb. Eltűnt a mosolyránc a szája szélén, ami jelezné, hogy szeret nevetni. Szemei most is fáradtságot tükröznek. Louis Tomlinson itt van, de mégsem teljesen. Látszik, hogy van valami az életében, ami ennyire megváltoztatja, ami ennyire tönkreteszi.
Bánatosan mosolyogva felemelem a kezem, és simítok végig borostától érdes arcán. Szemeit lehunyja az éríntésemtől bőrén, arcát a tenyeremnek dönti.
-Olyan más vagy..-suttogom. Tényleg az volt. Ő is. És az érzéseim is felé, amiket nem értettem.
-És az olyan nagy baj?-nyitotta ki kék szemeit. Száját szomorú mosolyra húzta.
-Nem. Csak más vagy. És tudom, hogy van valami oka..
Az előttem álló srác hirtelen megfeszült érintésem alatt. Levegőt élesen szívta be, miközben egyet hátra lépett, és hajába túrva megfordult a stég vége felé. Elindult, én pedig követtem őt.

*
-Mikor voltatok itt utoljára?-kérdeztem a mellettem ülő fiút, miközben pulóverem kapucniját a fejem tetejére húztam, hogy védjem magam a széltől, ami feltámadóban volt.
Louis egy botot forgatva kezei között megvonta vállát.
-Nem tudom. Talán azelőtt, mielőtt itt hagytál minket.-mondta, majd elhajítva a vízbe a botot felém fordult. -Azóta egyikünknek sem volt kedve lejönni ide. Nélküled nem volt ugyanolyan semmi..-mondta szomorúan.
-Nélkületek sem..-motyogtam az ölemben pihenő ujjaimat vizslatva.-Mindennap reménykedtem, hogy eljöttök értem, vagy kerestek..de nem.-csóváltam meg a fejem.
-Távoltartási végzést kaptunk.-sóhajtotta.-Nem kereshettünk. Tudod, hogy Liam-nek és nekem is van rendőrségi ügyünk-célzott az egyik balhéjukra, ahol csak engem akartak védeni egy gyerektől, de a fiú anyja feljelentette őket. Louis és Liam kicsit túlzásba vitték a védelmet, úgyanis a gyereket aki engem megrúgott, megrángatták és komolyan megfenyegették. -letartóztattak volna, ha csak úgy elhozunk. Tudom, hogy azt hiszed, nem akartunk visszahozni, de ez nem így van. Szenvedtünk a hiányodtól, és próbálkoztunk, de megvoltunk lőve, azzal a hülye papírdarabbal!-fintorgott.
-Mindegy. Nem lényeges. Csak az, hogy újra itt vagyok veletek.-mosolyogtam rá.
-Így van.-biccentett, és átkarolva a vállam, magához húzott. Belepuszilt a hajamba, aztán a hátamat simogatva néztük tovább a csendes vizet.
A Nap teljesen eltűnt, a tücskök ciripelni kezdtek, a levegő csúnyán lehűlt, de minket nem zavart.
Fejemet a vállára hajtva néztem előre. Louis egy ideig a gondolataiba meredve ült, de egy idő után  száját rágva nézett le rám.
-Anie..-szólalt meg Lou, mire felemeltem a fejem, és mosolyogva néztem rá, jelezve, hogy figyelek. De mosolyom azonnal lehervadt, amint megláttam gondterhelt arcát, ahogy  rám néz, miközben megvakarja a tarkóját.
-Mondjad.
-Csak bocsánatot szeretnék kérni...a..a múltkori..tudod..-hebegte.
A felismerés csak úgy belém csap, mint egy villámcsapás. A csókról beszélt.
A mellkasom összeszorult, a szívem tájékán tompa nyomást éreztem.
Néztem őt. Ő is engem, száját vékony vonallá préselve, látszott rajta, hogy megbánta amit múltkor tett.
A Nap elbújt, a szél erősebben fújt, az égen pedig mennydörgés szaladt végig.
-Me-menjünk..-motyogtam, és felállva leporoltam a hátsómat.
-Anie..-kezdte, de nem hagytam, hogy folytassa.
Elindultam a stégen, anélkül, hogy visszanéztem volna.
-Vigyél haza Louis.-mondtam kellőképpen hangosan, hogy ő is meghallja a mondandóm.
*
Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Próbált velem beszélgetni, de én nem válaszoltam neki. Könnyeim égették a szemeimet, a mellkasom szúrt, és ismét ott voltam, mint hetekkel ezelőtt. Ismét Louis miatt. Az, hogy megint bocsánatot kért a csók, miatt, ezzel feltépve a sebeimet, jobban fájt, mint a múltkori eset. Azt hittem, hogy azért vitt el a tóhoz, mert tudja mekkora örömet okozhat azzal nekem. De valójában, csak a szánalom vezérelte, hiszen tudta, hogy mennyire megbántott a múltkor.
Leállította a motort. Csend uralkodott a kocsiban, aztán sóhajtva nézett felém.
-Anie..-hangja halk volt, mint egy suttogás. Nem bírtam tovább, néhány könnycsepp végig folyt az arcomon.
-K-köszönöm, h-hogy elvittél oda. Szia..-motyogtam, és könnyeimet letörölve nyitottam ki az autó ajtaját, majd kiléptem az időközben eleredt esőbe.
-Anie!-szólt utánam, de nem foglalkoztam vele. Sírtam, és csak azzal foglalkoztam, hogy minél előbb beérjek a házunkba. A következő pillanatban ajtó csapódást, lépteket hallottam mögöttem.-Várj már!
Sietősre fogtam a lépteimet, és már néhény lépés választott el a házunktól, amikor Louis elkapta a karom ezzel magához rántva.
-Engedj el!-kértem felnézve rá. Az eső végig folyt rajtam, eláztatva az összes ruhámat, ami rajtam volt.
-Előbb, mond el, mi a baj!-kérte lefogva mindkét kezem, hogy szorosan tartson. Hajából a víz az arcára folyt, szemei jobbra-balra cikáztak rajtam.
-Te tényleg nem tudod??
-Nem! Nem mondasz semmit! Mit tettem, vagy mit mondtam?-kérdezte ijedten.
-Megcsókoltál!-kiáltottam zokogva.
-Bocsánatot kértem.
Idegesen kiszakítottam kezeimet a szorításából, és minden mindegy alapon kimondtam, ami a szívemet nyomta.
-Épp ez a baj! Miért csókoltál meg ha megbántad az egészet?! Hm? Arra nem is gondoltál, hogy rosszul esik nekem?! Elhitetted velem, hogy minden oké, aztán megcsókolsz eléred, hogy jól érezzem magam, utána azt mondod, hogy sajnálod! Miért tetted ezt?-sírtam. Mennydörgés szaladt át az égen, és az eső is jobban esett, olyan volt, mintha az időjárás megegyezett volna a hangulatommal.
Louis elkerekedett szemekkel bámult, teljesen elázott, viszont szemei ugyanolyan tökéletesen ragyogtak, tökéletes arcában.
Nem szólt.
Keserűen elmosolyodtam, és egy nagyot hátrébb lépve, indultam volna házunk felé. Már készültem megfordulni, amikor Louis szó nélkül megindult. Átszelte a közöttünk lévő távolságot, és derekamat szorosan megfogva magához rántott.
A szívem hevesen kezdett el verni, ahogy az övé. A mellkasunk egyszerre emelkedett és süllyedt rendszertelenül.
Jobb kezével megsimogatta esőtől,  könnyektől vízes arcomat, és halványan elmosolyodott.
-Ezért nem kérek bocsánatot.-suttogta, aztán száját a számra tapasztotta. Szemeimet lehunytam, és átadtam az érzéseimnek magam.
Csókja forró, és gyengéd volt. Szája lassan térképezte fel az enyémet, mint ha attól félne, hogy összetörök. Kezeimet a nyakába vezettem, és jólesően beletúrtam a hajába, mire erősebben húzott magához. Az eső végig fojt rajtunk, ezzel lehűtve minket sikertelenül. Louis, nyelvével végig nyalta alsó ajkamon bebocsájtást kérve, amit szám elnyílásával megadtam neki. Nyelvével bebarangolta a számat, miközben jobb kezét felvezette az arcomhoz. Olyan volt, mintha egy álomba lettem volna, és azt kívántam, hogy ez soha ne érjen véget. A testemen egyszerre futott végig a remegés és a melegség. Szinte áramütést éreztem minden porcikámban, ahogy egyre jobban elmélyítettük a csókunkat. Az ég továbbra is dörgött, az eső teljesen eláztatott minket, de ez akkor nem zavart.
Hosszú idő után, aztán elszakadtunk egymástól levegő hiányában. Louis homlokát az enyémnek támasztva, arcomat két keze közé fogta, és úgy nézett rám, ajkán halvány mosollyal.
-I-itt maradsz v-velem?-suttogtam remegve.
Megpuszilva a homlokom elengedte az arcom, és átölelt.
-Igen.-puszilt bele vízes hajamba.-Azt hittem, már meg sem kérdezed.
Szorosan lehunyva a szemeim elmosolyodtam, fejemet a nyakába fúrva hagytam, hogy öleljen az esőben.

*
-Miért tanulsz, fél tizenegykor?-ölelte át a derekam.
Louis úgy döntött, hogy az éjszakát nálam tölti. Mivel semmi ruhája nem volt, amiben aludhatott volna, Liam szekrényéből vettem ki neki egy pólót, egy boxert és egy melegítőalsót. Talán nem kéne megemlítenem ezt a dolgot apának, és Liam-nek sem. Mielőtt elmentek, szerintem nem igazán arra gondoltak a "hívd át bármelyik barátodat" címszó alatt, hogy hívjam át az egyik fiút és aludjon velem. Na mindegy.. mellesleg a bátyám cuccai sokkal jobban állnak Louis-on, mint a gazdáján.
Apropó. Apa és Liam gépe tízkor szállt le. Csupán egy SMS- kaptam tölük, amiben leírták, hogy épségben meglrkeztek, és holnap, amint felkeltek azonnal felhívnak. Kicsit fura volt nélkülük itthon lenni, és rettenetesen hiányoztak, pedig alig egy napja hagytak itt. Louis viszont betölti valamelyest ezt az űrt, és mellette nem vagyok magányos, sem szomorú. Teljesnek mondhatom magam, sőt talán még boldognak is.
-Azért tanulok, mert egésznap nem volt időm.-sóhajtottam, miközben becsuktam az irodalom könyvem, és kinyitottam helyette az utálatos matekot.
-De-csukta be Louis a könyvet, átnyúlva a vállam felett, aztán a derekamat átölelve hátulról, belepuszilt a nyakamba, amitől kirázott a hideg, és nevetve felhúztam a vállam.-este van, és nem tudsz felkelni holnap. Aludnod kéne.
-Nem. Tanulnom kell.-próbáltam felkelni az ágyamból, hogy újabb könyveket hozzak, de Lou még szorosabban húzott magához, ezzel teljesen lefogva.
-Aludnod kell.
Sóhajtva megfordultam, így szembe kerültem vele. Hátát az ágy támlájának támasztotta, lábait hanyagul szétvetve feküdt, és mosolygott rám. Haja kócosan meredezett minden merre. Szemei alatt az elmaradhatatlan kis táskák, látószervei gyönyörűen csillógtak.
Liam fehér pólója tökéletesen állt rajta. Mellkasából kikandikált néhány szőr szál, meg a tetoválása széle.
Ez a tökéletes ember itt ül előttem. És csak velem van. Hihetetlen.
-Gyere ide.-mondta, és megpaskolgatta a maga melletti helyet.
-Akkor előbb elpakolok.-mosolyogtam rá. Felkászálódtam a cuccaimmal együtt az íróasztalomhoz sétáltam, hogy minden tancuccomat elpakoljam a holnapi óráim szerint. Utáltam megcsinálni ezt mindennap, de ha muszáj volt, akkor ellene nem nagyon tudtam mit csinálni.
-Nem vagy éhes?-fordultam Louis felé, aki felnézett telefonjából  szemöldök ráncolva.
-Anie, lassan éjfél.-mutatta fel telefonján az órát.
Megvontam a vállam.
-Én éhes vagyok.
Elmosolyodott, aztán felállt és elém sétált.
Derekamat átölelve nézett le rám, és egyre közelebb hajolt, amikor a telefonja hirtelen megszólalt.
-Menj csak le, mindjárt megyek utánad.-puszilta meg a homlokom, aztán az ágyamhoz sétálva felkapta a telefont.
Mielőtt fogadta volna a hívást, gyorsan kiosontam a szobámból. Felkapcsoltam a folyóson a villanyt, beleértve a nappaliban, az előszobában, valamint a konyhában is. Nincs mese. Utálom a sötétséget.
Miközben a szendvicseimet csináltam, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy Louis vajon kivel beszélgethet? Jó, semmi közöm hozzá, de szért mégis..zavart, hogy nem tudtam. Jesszusom, féltékeny vagyok!
-Nem anya..basszus! Nem tudom oké? Csináljatok vele valamit..-Louis jelent meg a konyhában mezítláb. Füléhez szorított telefonjába beszélt. Felé nyújtottam a tányéron lévő szendvicset, amit mosolyogva elfogadott, aztán folytatta az anyukájával folytatott beszélgetést.-Mi az, hogy nem használ semmi?! Ellenőrizd, hogy minden rendben! Mi? Nem. Mondom nem!
Beleharapva a szendvicsembe néztem őt.
-Oké. Jó. Mond neki, hogy szeretem és, hogy holnap már velem lesz.-mondta elnyomva egy ásítást.
Összeráncolt szemöldökkel hallgattam az utolsó mondatát. Mégis kiről beszél??
-Hé, kincsem itt vagy?-lengette meg tenyerét,immáron közvetlen előttem állva.
-Semmi.-ráztam meg a fejem, és folytattam a szendvicsem elfogyasztását.
-Anya hívott.-mondta.
-Tudom.-vontam meg a vállam.
-Freddie miatt.
Pislogva meredtem rá.
-T-tényleg?-dadogtam elszégyellve magam. Te úr Isten, féltékeny voltam egy kisfiúra!
-Tenyleg.-puszilta meg a homlokom, aztán beleharapott a saját szendvicsébe.-Nem tudják mi baja van. Egész délután sírt.
-Biztos miattad.-mosolyogtam rá.-Hiszen az apukája vagy, lehet nem úgy, de az vagy.
Louis megint megfeszült, ahogy felhoztam ezt a témát. Nem tudom miért, de annyira mélyen éríntette ez az egész. Érthető, hiszen a rokonai gyerekét nevelte. De mégis..
-Biztosan..-mosolygott rám idegesen. Arrébb tolta tányérját.-Nem megyünk fel?-kérdezte az emelet irányába mutatva.
-De. Persze.-ugrottam le a pultról. Megfogtam a két tányérat, és a mosogatóba helyeztem. Louis felé nyújtottam a kezem, amit készségesen elfogadott, majd a villany lekapcsolása után, az emelet irányába kezdtem húzni.
-Valakinek lekéne kapcsolnia itt is a villanyt.-torpant meg a folyosó közepén.
-Ez nem én leszek.-vigyorogtam rá.
-Hihetetlen ez a lány..-motyogta, azzal elengedte a kezem, hogy lekapcsolja a villanyt. Pár máaodpercig sötétben álltam, és már az is elegendő volt, hogy kellően frászt kapjak.
Két kar ölelte át a derekam, mire összerezzentem.
-Hé. Csak én vagyok!-fordított meg magával szembe.
-Tudom, csak megijedtem.-motyogtam, fejemet a mellkasára hajtva.
Halkan kuncogni kezdett, aztán belepuszilt a hajamba.
-Ameddig én itt vagyok? Soha!
Mosolyogva néztem fel rá, majd lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam őt. Puha ajkai azonnal reagáltak támadásomra. Száját erősen paszírozta az enyémhez, nyelvével végig szántott alsó ajkamon bejutást kérve. A forróság végig futott rajtam, ahogy nyelvével elkezdte finoman maszírozni az enyémet. Kezeimmel erősen túrtam a hajába, kicsikarva belőle egy mélyről jövő morgást.
-Istenem...-szakadt el tőlem egy pillanatra, aztán újra megcsókolt immár erőszakosabban. Kezei a derekamról a fenekemre csúsztak és belemarkolt. Szájába nyögtem, mire elengedett.-Ha nem..ha nem fejezzük ezt be..-motyogta homlokát az enyémnek döntve.-akkor csúnya dolgok fognak történni...annál..annál a falnál..-mutatott a mögöttem lévő, sárgára festett falra, közvetlenül Liam szobája mellett.
-Re-rendben..-dadogtam.
-Gyere.-mondta megfogva a kezem, és egyenesen a szobám irányába húzott.
Ameddig Louis befeküdt az ágyamba, addig gyorsan felraktam töltőre a telefonom. Az idő negyed egy volt. Hát, holnap tényleg nehezen fog menni ez a felkelés dolog. Lekapcsoltam a villanyt, aztán elindultam az ágyamhoz.
-Itt vagyok.-suttogtam Louis-nak.
Mosolyogva felemelte a takarót, jelezve feküdjek mellé.
-Elhelyezkedtél?-kérdezte, miután megtaláltam a számonra legkényelmesebb helyet. Vagyis a mellettem fekvő fiú mellkasán.
-Igen.-néztem fel rá.
Komoly kifejezéssel az arcán, megsimogatta az én arcomat.
-Ez annyira hihetetlen.-suttogta. Nem kérdeztem vissza, hiszen tudtam mire érti. Nekem is az volt.-Nem gondoltam volns, hogy valaha így fogsz a karjaim közt feküdni.
-De hát régen is aludtam veled.-emelkedtem fel, hogy arcával egy szintbe lehessek.
-Igen-nevetett fel, aztán megsimogatta az arcom.-de akkor csinálhattam ezt?-hajolt le, hogy egy puszit nyomhasson a számra.
-Nem.-ingattam a fejem.-Érdekes lett volna.
-Az. De most már nem. Most annyiszor csinálom, ahányszor akarom.-mondta komolyan.-De most már aludjunk, mert holnap reggel olyan leszel, mint a mosott szar.
Átnyúlva rajtam, lekapcsolta az éjjeli lámpám, majd átkarolva engem szorosan magához húzott.
-Jó éjt baba.-puszilt szájon.
-Jó éjt.-suttogtam, a következő pillanatban elnyomott az álom, az ölelő karjai között. A legbiztonságosabb helyen..