Még egy előadás és Eren visszavisz a birtokra. Vajon Rivaille és Solt itthon van már? Minden rendben volt? Most pont az Ő előadása jönne.

- Ki tart ma előadást?

Nézzek a lányokra. Titkon annyira örülnék, ha már itt lenne.

- Ha Solt még mindig nincs akkor passz.

Mondta Annie miközben az álmodozó Historia felé mutogatott.

- Föld hívja Historia Júliát!

Szóltam kicsit hangosabban oda mire csak kapkodta a fejét, mi pedig jót nevettünk. Kira előttünk ült nagyban üzenetet írt persze kínaiul. Hát én ezt nem tudnám megtanulni. Tökéletesen biztosan nem, el nem tudnának adni, de profi sem vagyok.

Mikor Solt belépett a terembe kihagyott a szívem. Totál sértetlennek látszott. Szokott mosolya és végtelen elbűvölő kisugárzása most is levesz a lábaimról. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és széles mosollyal keresem a tekintetét, ami láthatóan jól esett neki. Viszont amikor észrevette Kira-t, pont úgy nézett mint Riaville akkor a Cselédben.

- Fiatal ember, mi még nem találkoztunk. Kérem mutatkozzon be!

Még soha sem hallottam ilyen fenyegetően hangon beszélni. Az a kis hang, ami az első találkozásnál figyelmeztetni akart, most újra megkongatja a harangot. Solt Blake- ben igenis van sötétség és igenis jobb távol maradni tőle. Behunyom egy pillanatra a szemeim. Igen tudom. Lehet ez mind igaz, de Ő az aki mellettem áll mióta itt élek. Ő az aki mindig meleg mosoly kíséretében támogat. És még valami.

Kira felemelte fejét először meglepve, majd gúnyosan nézett. Sokra tartja magát, csak tudnám. Miért?

- Kira L. Liu. Hon Kong-ból jöttem, de ne aggódjon nem időzöm sokáig.

- Az valóban nem lenne hátrány.

Mind értetlenek voltunk az előbbi miatt. Soha nem történt még hasonló. Solt a táblához emelte a kezét feltűnt, hogy olyan mintha fájdalmai lennének. Valami baj történt, felpattantam a helyemről. A lányok aggódva néztek, mély levegőt vettem.

- Professzor! Ma nekem kellene előadást tartanom, ha emlékszik még.

Mintha érezte volna, vagy csak ennyire kiismert már. Nem tudom. Kedvesen mosolygott rám.

- Miss Robin mi is a téma?

- Az emberi egyenlőség.

- Kérem.

Színpadias mozdulattal intett a pódium felé. Kimentem a laptoppal és gyors elindítottam a vetítőt. 45 perc alatt meg is voltam. Solt elismerően értékelt és el is engedett minket hamarabb. Persze én bent maradtam. A kétségbeesés teljesen bekebelezett.

- Mi történt? Alig bírod megemelni a karod. Mi a fenne volt az előbbi? Sosem vagy ilyen.

Bombáztam az aggodalmas kérdéseimmel a végére elcsitultam. Most először nem szívlelte a dolgot. Felismerem ezt a mosolyt, mert ilyet kap az akit semmibe vesz. Ez pedig jobban fájt mint bármi más, velem sosem volt ilyen. Szóra nyitottam az ajkaim, de elcsitított mielőtt szólhattam volna. Megfogta az állam és a hüvelykujja az ajkamon pihent meg. Olyan követhetetlenné vált.

- Christa ne értem, hanem a vőlegényedért aggódj. Viszont nagyra értékelem, hogy kimentettél az előadás alól.

Olyan fagyos és kimért volt, mint Charlotte-val szokott lenni. Már el is fordult volna, de megfogtam a kezét. Olyan hideg volt, mint a jég. A padlóról rászegeztem a tekintettem és tudom, hogy szemrehányó voltam. Most, hogy újra a szemembe nézz, igazán megengedem neki, hogy belém lásson.

- Az eljegyzés miatt?

Kérdezem tőle és picit megrándulnak az ajkai, de választ nem kapok. Elhúzódna, de erősen a csuklója köré fonom az ujjaim. Alig láttam a könnyeimtől.

- Te, aki belém látsz a kezdetek óta. Miért nem, akkor értékeltél mikor pontosan tudtad, hogy megörülök érted? Csak nem szánalmasabb voltam, mint a kedves Charlotte Magnolia.

Az eddig elfojtott zokogás feltölt belőlem. Elengedtem a kezét, hogy el megtöröljem az arcom. Minden gát átszakadt és visszafordíthatatlanná tette az egészet. Azelőtt soha nem láttam ilyen meglepettnek mint most. Nem számított folytattam, még sírós hangon is.

- Bármit megtettem volna. Csak egyetlen olyan pillantásodért, mint amit a múltkor adtál a Cselédben vagy pont itt. Olyan sok idő kellett, hogy egy kicsit reálisabban lássam az ismeretségünket. Nem vagyok tudatlan kislány, felfogtam. Számodra nem lehetek olyan fontos, mint amennyire te vagy nekem! Rivaille után megingatsz egyetlen kijelentéseddel mindent, amit sikerült elfogadnom. Miért kell játszanod az érzéseimmel?

Nem érkezett válasz, csak nézett. Időnként szóra nyitotta az ajkait, de végül neki dőlt az asztalának és a tekintetét lesütötte. Mindent elmondtam, amit akartam. Nem volt miről beszélni. Elindultam, mikor hátulról átölelt. A szíve hevesen vert és én értetlen öleltem a kezeit. Hangtalanul potyogtak a könnyeim. Elmondta amit gondolt és utána elengedett. Istenem, ez a férfi egyszer visszafordíthatatlanul megállítja a szívemet. Eren idegesen állt az egyetem nagy kapuja alatt.

- Bocsánat. Volt egy kis dogom.

Eren értetlenül nézte a kisírt szemeimet és persze nem is haragudott. Egyszerűen lehangolóan sóhajtott.

-Rivaille visszatért, de most inkább ne támad le egyből.

A kocsiban inkább hátra ültem a lányok közé.

- Jó volt az előadás.

Bökött meg Annie és nem faggatott.

- Bizony Christa egyre jobb vagy.

Bújt belém Historia.

- Ha így bújod a végén féltékeny leszek "bella"(gyönyörű).

Eren féltékeny vicce, kicsit feldobott. Azonban amit Solt mondott, magához láncolta a lelkem és ez hosszútávon képtelenség lesz elrejteni. Nem értem, egyszerűen nem tudok rajta elmenni. Bárcsak kapnék hozzá egy útmutatót. Sokkalta megkönnyítené az életem. Csak most tűnt fel, hogy engem soha sem engedett a világ felé mutatott arca mögé. Én nem is ismerem milyen igazából. Rivaille jól mondta. Lehet szóhoz sem jutnék, ha látnám milyen a valódi természete. Ettől eltekintve, Isten bocsássa meg amiért én szeretem.

Fél óra múlva megérkeztünk a birtokra mind hárman a saját szobánkba mentünk, Eren pedig elvonult jelenteni Rivaille-nak. A nekem szánt szoba fehér és pasztellszínekkel volt berendezve. Szép volt olyan nekem szánt kis világ ahova elbújhatok ha akarok. Bár ágy nem volt csupán egy kanapé ami mögött egy hatalmas ablak volt az egész szoba úszott a délutáni meleg napfényben. Lágy zenét kapcsoltam be és hagytam, hogy a testem átjárja. Ez a várakozás az agyamra megy. Talán megnézhetném a lányok szobáját. Először Annie szobája utána pedig kifaggatjuk Historiát, hogy együtt vannak-e Eren-nel.

- Annie?

Kopogtam be, a fürdőben volt. Rivaille kitett magáért még ha közvetetten is. A szobában világos fa és kék színek vannak. Hangulatos berendezések. Fura lesz itt lakni. Historia ajtajánál finoman kopogtam.

- Gyere!

Beléptem épp a prezentációját csinálta. Rivaille alapos volt azon az egy alkalommal mikor nálunk volt. Itt is faszínek voltak és menta zölddel. Leültem mellé a kis puffra.

- Mesélsz majd.

- Majd ha hármasban leszünk, de nagyon kellemes volt. Igazán figyelmes. A részleteket később.

- Eren azt mondta ne zavarjam Rivaille-t. Most mit kellene csinálnom?

- Ezt te érzed.

Ölelt meg és folytatta a pötyögtetést. Kifele menet láttam, hogy Armin megérkezett és Eren-nel beszélgetnek. Intettem és Rivaille szobája felé mentem. Az ajtóban egy pillanatra megtorpantam. Végül beléptem a szobába persze láttam, hogy a belső szobában van. A foteljában ült az íróasztalon könyökölt, whisky-t iszogatott a kellemes, édes dohány füst megtöltötte a szobát. Gondterhelten ráncolta a homlokát, észre sem vett. Finoman kopogtam. Felkapta a tekintetét és rám szegezte.., eléggé keveredtek az érzései. Örült nekem mégis valami kis harag játszott a tekintetében.

- Szia.

Súgtam. Lassan elindultam felé, nem szólt hozzám egyetlen árva szót sem. Csak nézett mintha fontolgatná mit és hogyan mondjon. Végül az asztalánál megálltam, mert felemelte a kezét majd mindent lerakott elnyomva a csikket. Istenem. Pont olyan most, mint Solt.

- Christa van fogalmad róla, hogy milyen mérges vagyok?

Állt fel majd hátra lépett a hátát az ablaknak döntve, a jeges acélkék szemeivel méregetve. Csalódottság méregként terjedt szét bennem.

- Mintha lenne okod rá.

Fontam magam elé a kezem, kicsit bánatosan és sértve hisz nem erre a reakcióra számítottam. Legyen hallgatlak Rivaille.

- Mivel is vívtam ki a haragodat?

- Dacolsz. Miért kell dacolnod velem? Nem értetted meg mivel jár velem lenned. Egyáltalán hol voltál olyan későn?

Tehát most féltékenykedik? Ez fantasztikus. Mekkora szerencse, hogy Eren nem jött a teremhez. Solt pedig biztosan nem mondja el. Sóhajtva hunyom le a szemeim.

„Abban a pillanatban, mikor Rivaille kedvese lettél. Akkor tudatosult bennem mennyire szeretlek és mit hagytam veszni. De olyat nem veszíthetek el, ami soha nem volt az enyém. Igaz? Ebben a percben pedig te vagy az, kis Vörösbegyem, aki hiú reményeket ad át nekem ezüst tálcán. "

Solt, hogy te milyen szépen használod a szavakat. Most is én érzek bűntudatot, mert fontos vagy nekem.

- Igen, dacolok mert ez vagyok én. Futni voltam, muszáj volt elterelnem a figyelmem rólad. Egyszer sem hívtál vagy írtál.

Mondtam szemre hányóan, amin csak a szemöldökét ráncolta.

- Mikor Isabel hívott megmondtam, hogy gyertek ide. Miért volt szükséges felpofoznod a húgom?

A hangja elég számon kérő volt, nehogy én magyarázkodjak már.

- Ha elmondta, hogy felpofoztam akkor kérdezd csak meg az okát, akár előttem is megteheted!

Emeltem fel a hangom.

- A biztonságod lett volna az első nem az önérzeted! Meg is halhattál volna! Annie és Historia is veszélyben voltak. Ismerd be ha hibázol! Szerencsém, hogy Jaeger-t kivételesen nem vittem és vigyázott rátok.

Nem kicsit emelte fel a hangját.

- Igen hálás is vagyok, azért mert a távolból közvetetten óvtál! De tényleg nem fért bele egy rohadt telefon!? Mikor én meg kurvára aggódtam érted! Azt látom, hogy Solt alig tudja mozdítani, emeli a karját. Mégis mit gondolsz mi jutott eszembe!?

Ordítottam, ahogy csak kifért a torkomból. Nem szólt hozzám én se hozzá csak néztük egymást. Remegtem a düh, harag, feszültség és sóvárgó vágy, mert itt vagyunk egy hét után egy légtérbe. A lényembe pedig már benne él és vágyik arra amit tett vele eddig. Ő pedig, kínozza a lelkem. Sóhajtott és elindult felém lassú léptekkel. Már megint. Már megint olyan mint egy vadász. Miért kell mindig a vad szerepét kapnom. Mögém állt, de nem ért hozzám csak megállt ott egy helyben.

- Azt hiszed nem hiányoztál?

Simított végig a felkaromon, amitől kellemesen megborzongtam

- Hogy könnyű teljesen a munkára az üzletre figyelnem mikor folyton csak rád gondolok?

Átölelt, éreztem a testében lévő feszültséget, a fülemhez hajolt és bele súgott.

- Tényleg futni voltál akkor este?

Kínomban nem tudtam, hogy bőgjek vagy nevessek. Így csak ellöktem szembe fordulva vele az asztalba kapaszkodva. Nem akartam, hogy lássa a reszkető kezeim. A mellkasom így is vadul emelkedett fel és alá.

- Százszor is megkérdezhetsz. Akkor is ez az igazság! Ha én nem vádollak hűtlenséggel te, hogy jössz hozzá! Magadból indulsz ki?!

Mire az asztalon csattantam. A kezeim erősen lefogta. Önkénytelenül is fészkelődtem, menekülni akartam. Menekülni? Kérdezem magamban. De hova? Hozzá? A nyakamba hajolva csókolgatni kezdte a bőröm. Most nem megy. Ha ilyen. Ha így bánik velem. Így nem tudok most vele lenni. Eren talán mégsem akart rosszat azzal, hogy most hagyjam egyedül.

- Eresz! Rivaille eresz!

Nem találom a hangom, éreztem az egyre növekvő erekcióját. Hisztérikusan üvöltöttem fel.

- Nem vagyok a Kegyelted!

Elengedte a kezeim, éreztem ahogy engem nézz. Dühösen néztem fel rá.

- Döntsd már el, hogy mid vagyok, Rivaille!

Sírtam az arcom közre fogta, hogy a szemeibe nézzek. Annyira bánt ez az egész, rohadtul. Olyan álszent vagyok. Azt hiszi csak miatta sírok. Pedig ez nem így van. Mikhail miatt sírok, azért amit tett velem. Rivaille miatt sírok, mert beakarta válltani az ígéretét. Solt miatt sírok, mert végleg szakadék hasadt közénk. Rivaille tekintetében láttam, hogy csak most tudatosult mit akart tenni.

- Sajnálom. Igazad van a jegyesem vagy. Bassza meg, legszívesebben mindenhova magammal vinnélek. Egy percre se hagynálak el. Szeretlek. Annyira féltelek, hogy másra nem tudok gondolni. Nem veszíthetlek el. Solt is miattam sérült meg.

A mellkasomra hajolt, éreztem ahogy a meleg könnycseppek átáztatják a ruhám. Szorosan átöleltem. A hiány vagy a veszekedés miatt keletkezett adrenalin miatt, de kívántam. Egy kicsit felejteni kívántam. Ezt a Rivaille-t igen. Nagyon is akartam, mert most emberi.

- Szeretlek. Ez túl sok volt most egyszerre. Annyira vártam már, hogy vissza gyertek.

Finoman simogattam a hátát, felültem és vártam a csókját. Segélykérők és elveszettek voltunk. Legomboltam a fekete ingét és a nadrágját. A felgyűrte a ruhám a bugyim pedig könnyedén letépte. Újra megcsókolt és belém hatolt.

- Várj, ne mozogj!

Egy hét volt csupán és mégis kicsit feszített a mérete.

- Sajnálom.

Ölelt finoman át és a ruhám szétnyitva kényeztette a melleim, mire végre ellazultam.

- Rendben.

Fontam köré a lábaim, finoman mozgott bennem.

- Nem lehetsz másé, annyira szeretlek.

Zihált az ajkaim közzé. A vége után még percekig ott lihegtünk az asztalon. Felakart egyenesedni de nem engedtem.

- Kérlek ne, ölelj még így egy kicsit.

Bújtam, gyengéden emelt fel és át vitt a kanapéra magunkra húzva a pokrócot.

- Tetszik a szoba?

Kérdezte újra lágy hangon. Végre olyan, mint mikor a másik házban voltunk. Ilyenkor nem bánom a döntésem.

- Köszönöm. A többieké is szép. Rivaille én nem akarok veszekedni veled, de nincs mindig igazad.

- Hagyjuk, ha nem félnék az elveszítésedtől nem lennék ilyen. Hidd el.

Puszilgatott, de ettől még mindig duzzogtam.

- Így szeretem, mikor ilyen vagy. Elmeséled később mi volt?

- Ha ragaszkodsz hozzá akkor igen.

A sóhajtásból ítélve nem akarja. Kintről beszélgetés hallatszott. Rivaille-ra néztem. A fülembe suttogott "Ne mozdulj" Bújt el a vállamba.

- Mégis kivel beszél Eren?

Suttogtam csak ép választ nem kaptam.

- Nincs baja és most amúgy is van bent valaki.

Hallottuk Eren hangját.

- Nem érdekel Eren! Látnom kell a bátyám.

Az ajtó kicsapódott és egy magas fekete hajú és szemű elég csinos lány nézet velem farkas szemet. Le se tagadhatnák egymást, ugyan olyan sápadt bőre van. És az előbb halottak alapján a stílusa is ugyanolyan mint az engem ölelő férfinek.

- Szia, Christa Robin.

Emeltem meg a kezem, a szerelmem csak tovább bújt micsoda látvány lehetünk csapzottan.