{Amelia}

Az apám csak húzott és csak húzott lefele. Igazából én már semmit sem láttam de az apám céltudatosan ment előre. Hirtelen balra kanyarodott és bedobott egy terembe. Ahogy felnéztem rá a szemében csak a láng nyelveket láttam ami mintha fújtogatna.

- Szóval!- a hangja olyan nyugodt mint amennyire a szeme dühös- Ki is az az Ardon?

- Te...- nem hagyta hogy befejeztem ugyanis egy kötéllel hátra kötötte a kezem és a számat betömte.

- Igen. Tudok róla. Vagy mondjam inkább hogy rólatok... Ááá nem! Az túl rosszul hangzik. Egyenesen borzalmasan. Egy hercegnő egy istallóssal. Istenem! Így neveltelek? Hm?- kérdezi és érzem hogy szakítja el a ruhám így a hátam teljesen szabad- Kérdeztem valamit?- kiabál és rávag egyet a hátamra. Azonnal kifolynak a könnyeim és ha tehetném sikítanék. Az ajtó kirobban a helyéről és Paris sétál be rajta. Egy tőrt tisztított ami csupa vér volt. Ugye nem? Ugye nem az történt amire gondolok?

- A fiú... Az az Ardon- mondja és rám néz. A szeme megvetést sugároz- Eltakarítva- fejezi be a mondatát mire én elkezdek kapálozni és sikítani. Már amennyire tudok. Nem lehet az. Nem halhat meg! Nem! Mi lesz most? És ha van gyermekünk akkor vele mi lesz?

- Helyes! Innentől a tiéd! Holnap a születésnapon szeretném ha már meg lenne nevelve. Ott fogjuk bejelenteni hogy jegyesek vagytok.

- Rendben Daniel.- Paris a nevén hívta apámat. A kisbabám... A kisbabánk. Érzem hogy ott van. De most mi lesz vele... Istenem!  A könnyeim patakokban folytak amikor az a féreg aki a vőlegényem lesz felemelte a fejem és a szemembe nézve ezt mondta:

- Ne sírj! Jobb dolgod lesz! Nem foglak bántani. Csak kicsit előrébb hozom a nászéjszakát...- suttogja a fülembe. Erre jobban elkezdtem sírni. Ezt nem teheti. Nem! Kioldotta a számat- Azt szeretném ha csak akkor szólnál és beszélnél ha én mondom. Világos?

- Ne... Kérlek ne tedd!- a hangom alig hallható és a könnyeim fujtogattak.

- De! Megfogom tenni!- mondja magabiztosan- És ha holnap negszöksz vagy bármi olyat teszel ami ellenem vagy az apád ellen van nagyobb büntetést fogsz kapni. Világos?- nem válaszoltam ezért elkezdte a kínzást. Először csak a nyakamat csókolgatta amitől már most elfogott az undor. Egyre lejjebb haladt így elkezdtem kapálozni mire nemes egyszerűséggel lefogta a kezem és rámült.

Másnap reggel egy ágyba keltem és igazából fogalmam sincs hogy mikor és hogy kerültem oda. Mindenem fájt megmoccani sem tudtam. Aztán eszembe jutott a tegnapi büntetésem. Megtette. Istenem! Már amennyire tudtam felültem és körbe néztem. Ez az én szobám. Kopogást hallok mire kikiáltok hogy szabad. Ekkor kinyílt az ajtó és az apám lépett be rajta mellette pedig az a gerinctelen féreg.

- Jó reggelt Drágám! Az új szobalányod hamarosan hozza a ruhád és megcsinálja a hajad. Rendben?- lassan bólintok. Vajon a kisbabával mi lehet? Célunk van még? Bár szerintem igen... Ők ketten kimentek majd újra nyílt az ajtó és belépett rajta az a Camilla nevű lány. Aki előtt lebuktunk.

- Jó reggelt felség!- szól nyájas hangon- Meghoztam a ruháját. A haját is egy pillanat alatt megcsinálom. És az arcát is rendbe teszem. Kissé nyúzott... Én is az lennék ha így kéne készülnöm egy esküvőre.

A ruhám az egyik kedvenc darabom lett:

A hajam is meseszép:

Camilla tényleg értett ahhoz amit csinál de ezt semmi kincsért nem vallottam volna be. Az anyám is bejött a szobámba igazából nem is tudom mikor de egy doboz volt a kezében. Ismerem ezt a dobozt. Ez a hercegnői korona. Az én koronám:

Lassan a fejemre helyezte majd magához ölelt.

- Camilla menj ki!- parancsol rá.

- Felséges királynőm nem tehetem. A király azt adta parancsba hogy nem hallgathatok önre...

- Amiről nem tud az nem fáj neki!- kiáltja el magát az anyám. Camilla mindenét behúzva ment ki az ajtón- Kislányom!- mondja most már nekem- Én már nem sokáig leszek veled. Mielőtt megkérdezed miért... Azért mert halál lánya vagyok. Halálos ítéletet kaptam...- láttam ahogy könnybe lábad a szeme még sem tettem semmit ugyanis sokkolódtam- Hallottam ahogy sikítasz.... Istenem! Leküldtem Firen-t aki fel is hozott onnan.... Majd elindultam én lefelé de az apád jött velem szembe... Nekem támadt hogy semmi jogom nem lett volna ahhoz hogy kiszedjelek onnan... Én pedig ellenkeztem... Ezért felség árulásért elítéltek... Úgy fogják beállítani mintha beteg lettem volna. De kicsim én nem bánom hiszen így nem tehetett több mindent az az állat. Kicsim! Kicsi lányom! Én nagyon szeretek téged!- a könnyei ahogy az enyém is már patakokban folytak.

- Anya! Nem halhatsz meg! Nem! Itt kell lenned mellettem! Én megszökök innen! Anya gyere velem! Ardon is jönni fog!- a fiú neve hallatára anya felkapta a fejét és elmosolyodott de a mosolya szinte azonnal le is hervadt.

- Kicsim! Én tudtam erről a fiúról. A dadusodtól... De azt tudnod kell hogy...- nem tudta befejezni ugyanis apa kivágta az ajtót és megragadta anyát majd kidobta a szobából. Rám emelte jég kék szemeit amik az undort sugározták.

- Készen állsz? Elbúcsúztál anyádtól? Rendben. Akkor menjünk.- felém tartotta a kezét én pedig engedelmesen belekaroltam. Végig sétáltunk az egész palotán mire kiértünk a levegőre. Minden szem rám szegeződött de én csak egy barna szempárt kerestem. De nem láttam sehol. Vajon hol lehet? Azt ígérte eljön... Az apám egy csókot nyomott a homlokamra és átadott a bátyámnak. Meghallottam a zenét így tudtam hogy az első táncom következik. A helyes tartással keringőztem a bátyámnal akinek a szeme csak a sajnalatot tükrözte.

- Mi a baj?- töröm meg én a csendet.

- Amelia! Vallj be nekem valamit! Odaadtad magad neki?- kérdezi teljesen komolyan.

- Ardonnak?- kérdezem és a fiú gondolatára elmosolyodtam. A bátyám a kérdésre csak bólintott- Igen. De annak az embernek nem.

- És az lehetséges hogy te várandós vagy?- most én bólintok- Mire emlékszel a tegnapból?

- Hát arra hogy amikor visszajöttem Atyánk elkezdett levinni az alagsorba. Ott kiabált velem majd bejött Paris. Mondott valamit amire nem emlékszem és után apa ott hagyott minket. Aztán... Aztán...- mesélem nagy vonalakban életem legrosszabb napját.

- Jó. Nem kell befejezni. Amelia! Tegnap miután kiszedtelek onnan elvittelek a palota doktorához. És a doktor azt mondta hogy te már régebb óta várandós vagy... Ezzel nem is lenne semmi baj. Bár azért ez házasság előtt van ráadásul az apja egy istállós...- nem értettem hogy Firen miért beszél össze vissza. De meg kell keresnem Ardont. Tudnia kell hogy kisbabánk lesz.

- Hol van?- vágok a bátyám szavába.

- Amelia...

- Hol van?- kérdezem erőteljesebben.

- Tegnap... Paris herceg...- lehunyta a szemeit és hosszan kifújta a levegőt- megölte...- a mai nap nem is tudom hanyadjára sokkolódtam. Megölték? Tessék? Nem! Az nem lehet! Kiszabadítottam magam a bátyám karjai közül és futottam futottam a rétünkre ahol sajnos nem volt ott. Tehát igaz. Meghalt. Minden egyes nap ilyenkor itt ül a fűben és énekel. De most nem. Vagyis nincs már velem. Itt hagyott. A könnyeim olyan fátyolt tettek a szemem elé ami miatt alig láttam. Oda rohanok a közös fánkhoz és csak nézem a jelet amit alig 4 napja vésett a fába.

- Ardon!- üvöltök torkom szakadtából- Szerelmem!- már nem számít semmi. Ő nincs itt. Nincs mellettem hogy megvigasztaljon. Hogy megcsókoljon. Hogy magához szorítson. Helyette van egy kis reménysugaram. A szerelmünk gyümölcse. A kisbabánk. Vajon Mi lesz most? Vele? Velem? Ardonnal?

- Ne aggódj szerelmem!- suttogom a fának. A könnyeim meg mindig ömlenek de már nem érdekel. Paris meg fog fizetni azért amit tett- A kisbabánk tudni fogja hogy ki az apja. Mert az TE vagy!- emelem ki a te szót- Szeretlek Szerelmem! Nagyon! Nagyon!