{Amelia}

Ő? De... Nem lehet itt... Ő nem... Ez nem lehet... 

- Szóval?- kérdezi újra- Képes lenne kioltani egy nő életét?

- Hát ha ő a királynő...- válaszol a férfi aki szorítja a torkomhoz azt a valamit- Tönkre teszi az életünket!

- A királynő?- a hangja megremeg és rám emeli gyönyörű szemeit- És az mennyivel lesz jobb magának? Mehet a cellába és ott is maradhat. Mert megölte a királynőt!- még mindig az arcomat nézi, de nem tudok semmit sem felfedezni a szemeiben. De hát... Mi... Ő... És én... Miért nem ismer fel? Ennyire nem változtam... Ardon... Miért nem mutatsz semmi sem felém?

- Igaza van!- szólal fel egy másik férfi a tömegből- A királynő semmi rosszat nem tett ellenünk! A király teszi ilyenné a királyságot. Most is őt küldte maga helyett... És a hercegnőt... Egy kislányt. A király egy szörnyeteg!- kiált fel és a levegőbe üt. A férfi aki engem tart követi a társát és a levegőbe emeli az öklét. Én a földre zuhanok, de megérzek két kart a derekamon. Kiránt az üvöltöző ember tömegből és egy szűkös utcára ránt be. Maga felé fordít az ismeretlen és ekkor igenis ismerőssé vál. Ő az.

- Felség! Ha jól értettem az...- szólal meg elbizonytalanodva- Jól van?

- I-I-Igen.- dadogok. Itt van. Élet nagyságban. De az nem lehet. Ő meghalt.  Lehetetlen, hogy...

- Akkor jó.- mondja és bólint egyet.

- Szia.- mondom barátságosabban. Még ha álmodok is kihasználom minden percét.

- Őőőő... Ismerem magát?- kikerekednek a szemeim. Ez egy rémálom. Biztos az...

- Ardon... Én  vagyok...- nem tudtam befejezni ugyanis közbe vágott.

- Honnan tudja a nevem?. kérdezi és megpróbál egyet hátra lépni. Fél tőlem.

- Nem emlékszel...- a hangom elakad és a szemem megtelik könnyel. Ez nem a valóság... Ez egy nagyon rossz rémálom.

- Ismertem az életembe?- a hangja boldogságot tükröz és a szemi is felragyogtak. Közelebb lép hozzám- Tudna mesélni rólam?

- Te... Nem emlékszel?- kérdezem.

- Nem sokra.- válaszolja szomorúan- Elméletileg meg akartak ölni. Csak nem talált el semmilyen fontos dolgot. Egy kedves házaspár rám talált és ellátták a sebeim. Elméletileg 2 hétig aludtam és amikor felébredtem ezt sem tudtam ki vagyok. Most nyomozok az életem után.- él. Ez nem álom. Él! Istenem! ÉL! Ez.... Húha...

- És...- nem tudom mit akarok kérdezni- Honnan tudod a neved?

- Akik megmentettek ezt az egyet tudták, ugyanis a nevem rá volt hímezve az ingemre.- válaszol- De maga olyan ismerős nekem... Az álmaimban van egy szőke lány.... Aki nagyon hasonlít rád....- a szívem szerintem megállt egy pillanatra. Mégis "emlékszik" rám. Már ha ezt lehet annak nevezni...

- Mit álmodsz a lánnyal?- kérdezem. Lehet, hogy valamelyik emlékét álmodja. Csak nem tud róla.

- Egy réten vagyunk. Csak ő és én.- kezdi a mesélést- Éppen fut előttem és hangosan nevet. A hangja... Csilingelő hangja van. Hasonlít az önére.-ezek mi vagyunk. Ő és én... Amikor kinyújtottam rá a nyelvem és ő elkezdett kergetni. A szép emlékek....

- Segíthetek feltárni az életed?- kérdezem félénken.

- Megtenné?- mogyoró barna szeme csillog az örömtől. Elmosolyodik és barna, göndör hajába túr. Olyan jó látni a mosolyát. Hiányzott.Nagyon. Az emlékeink csak játszódnak le a fejemben oda s vissza. Érzem minden múltbéli érintését, minden csókját, minden ölelését, minden egyes szép szavát. Szeretem őt. Mindig is szerettem és mindig is fogom. Most azonnal megcsókolnám, de neki lehet, hogy idegen lenne. Caroline! A lánya! Nem vághatom ide, hogy van egy lánya. És, hogy én vagyok az álombeli lány.

- Természetesen!- válaszolok mosolyogva- De kérem ne magázódjunk... Amelia!- mutatkozok be és a kezem nyújtom neki. Ő megfogja-amitől nem mellesleg az egész bőröm bizsergett- a kezem és egy lágy csókot hint rá.

- Ardon. De ön... De te ezt már tudod.- mondja mosolyogva- De azt még mindig nem mondtad el, hogy honnan.- na és most? Mondjak el mindent? Vagy ne? De az neki sokk lenne. Gondolom...

- Nem ismerem minden egyes történést a múltadból. Csak azt tudom ami a merénylet előtti egy hétben történt.- Ardon arca egy kicsit megrezzent, mintha nem erre számított volna.

- És azt elmondod?- kérdezi.

- Legyen az hogy csak egy részét.- kicsit elkomorul- Sok lenne neked, ha ezt így egybe mondanám el. Higgy nekem!- megfogom a két kezét ő pedig oda kapja a tekintetét.

- Ez az érintés...- suttogja- Olyannyira ismerős... Érintettél meg már valaha engem így?- kérdezi és rám emeli gyönyörű szemeit.

- Igen. Többször is...- mondom a végét suttogva.

- És azt elmondod, hogy te ki voltál nekem?- kérdezi. Az arca felderült.

- Egy nagyon fontos személy számodra. Te is nagyon fontos helyet foglaltál el a szívemben...- mondom neki.

- Mi... Egy pár voltunk?- kérdezi elakadva. 

- Igen.- mondom- Vagyis tiltva.

- Ezt hogy érted?- kérdez vissza.

- Én akkor is nagy ranggal rendelkeztem...- kezdem.

- De én nem... Ugye?

- Igen.- bólintok- De legyen mára ennyi elég.- mondom mosolyogva- Vissza kell mennem a palotába.- bólint és lassan megölel. Az egész testem felgyulladt az érintése nyomán. Hihetetlen! Itt van...

- Holnap?- kérdezi miután elváltunk. Az érintése helyén most szinte megfagyok.

- Igen. Legyen itt. 10-kor. Rendben?- kérdezem. Most ő bólint- Akkor szia.- intek és visszaindulok a palotába. Minden egyes ember aki előtt elmegyek meghajol és köszönt. Meddig voltam távol, hogy így mindenki behódolt? Mikor átléptem a kaput megéreztem két kis kezet a lábam körül.

- Anya! Anya!- hallom a kislányom aggodalmas hangját- Itt vagy! Itt vagy! És nem esett bajod!!

- Igen kicsim.- mondom és felemelem- Semmi bajom sincs. Anya megoldotta a helyzetet...- mondom mire Caroline egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra és a vállamra dőlt. 

- Annyira aggódtam érted Anya!- mondja és éreztem, hogy sír.

- Na... Kicsim. Nem pityergünk.- Caroline rám néz és elmosolyodik majd bólint egyet.

- Rendben Anya!- mondja és újra megölel. 

- Szeretlek Kicsim! - mondom és leteszem.

 - Amelia!- hallom meg a nevem életem megkeserítőjétől- A trónterembe! Most!- Caroline-t elküldöm, hogy keresse meg a dadusát én, pedig megyek az említett terembe. Mikor belépek ő nagyzolóan a trónon ül- Mi volt? Caroline nélküled jött vissza. És remegett.

- Mintha te azt nem tudnád...- mondom és szó szerint rávicsorgok.

- Ohh... Csak nem egy kis merénylet...- mondja és elém lép. 

- De. Csak nem mondanám azt kicsinek, hogy el akarták vágni a torkom.- mondom és kihúzom magam. Ha szemmel ölni tudnék biztos, hogy ő itt fuldokolna a földön.

- Talán elfelejtettem mondani, hogy az ország nem nagyon kedvel engem. mondja vigyorogva.

- Megtudom érteni.- válaszolom higgadtan- Én is gyűlöllek minden porcikámmal.- Paris arcáról lefagy a vigyor. Majd odahajol a fülemhez és belesuttog.

- Az nem számít, mert azt teszek veled, amit én akarok. És neked ebbe nincs beleszólásod. Úgyhogy ma veled alszok. De nem is biztos, hogy aludni fogunk.- suttogja majd ott hagy. Kell egy terv...