{Amelia}

Miután eljöttem a rétről Atyám hívatott magához. Kicsit megijedtem de igyekeztem hideg vérrel belépni a trónterembe.

- Atyám! Hívatott...- kihúzom magam és a hátát nézem.

- Igen. Egy kérdésem van. Miért lovagolsz ilyen sokat?- kérdezi jeges hangon. Az ablak előtt állt és a kertre bámult ahol már elkezdtek készülődni a 3 nap múlva megrendezésre kerülő születésnapi bálomat. Nem értem miért kellett ilyen korán kiküldeni a személyzetet de meg sem próbáltam vitatkozni.

- Atyám! Én mindig is szerettem a lovakat... És nekem most is ez a szenvedélyem!- válaszolok. Ami azt illeti rendesen meg voltam rémülve hisz a múltkor mikor felhoztuk a lovaglás témát akkor bezárt a szobámba ami amúgy még mindig a sajátos börtönöm.

- Ki miatt vagy ennyit a szabadban?- kérdezi és végre felém fordult. A szeme semmi szeretet nem mutatott felém. Inkább a gyűlöletet láttam benne. Nem is értem miért gyűlölne az apám...

- A lovam miatt.- vágok vissza talán túl gyorsan is. Összehúzta jég kék szemeit és úgy méregetett.

- Miért hazudsz?- kérdezi felemelve a hangját. Összerezzenek és lehajtom a fejem- Nekem ne hazudj lányom! Hogy merészeled?- elém lépked és felemeli a fejem. Az orrából kiáramló levegő olyannyira erőteljes volt, hogy a szőke tincseim szállnak. Ideges... Nagyon...

- Én nem hazudok Atyám! Esküszöm!- mondom a szemébe. A szemébe hazudtam... Az apám lendítette a kezét ami hatalmasat csattant az arcomon. A fejemet a lendülettől elfordítom és odakapom a kezem a sajgó ponthoz. Az arcom ég a tenyere nyomán. Elkezdem kapkodni a levegőt. Megütött. A saját apám. Felnézek rá de az arcán semmi megbánást nem látok. A sós könnyek elkezdik csípni a szemem. Megfordulok és kirohanok.

- Amelia! Azonnal gyere vissza!- kiabál apám a mennydörgő hangján de én nem állok meg. Ahogy futok ki meglátom Ardon-t aki segít az egyik szobalánynak feltenni egy virágfüzért. Nem érdekel még ez sem csak futok tovább...

°~Írói szemszög~°

Ardon megpillantotta az akkor már keservesen zokogó lányt de nem mer utána futni pedig annyira akar.

- Szolgák!- mindenki egységesen a király felé fordul- A hercegnő megszökött!- Ardon amint meghallja ezt a mondatot a szíve sajogni kezd.

,,Biztos volt valami oka..."- elmélkedik magában a fiú.

- Aki megtalálja és visszahozza jutalmat kap!- szól a király majd mindenkit útjára enged. Ardon nem is gondolkodik. A lábai már viszik. A réthez. Az ő rétjükhöz. Sokáig szedte a lábait de végül elér a fához ahol rögtön megpillantja keservesen síró lányt. A fiú szíve olyannyira fáj hogy azt leírni nem lehet.

- Amelia!- Ardon lágy hangon szól a lányhoz mire a lány felemeli a fejét. A fiú úgy gondolja nem kérdez semmit csak megpróbálja felvidítani- Felség! A mi szeretett uralkodónk kiadta parancsba, hogy találjuk meg őkegyelmét és vigyük vissza a palotába. Úgyhogy én most magát keresem kisasszony.- a lány elmosolyodik.

- Hát akkor keressen nemes ifjú!- mondja majd felpattan és eltűnik a fák között.

- Hát mégha nemes lennék...- sóhajtja Ardon- Akkor még magának is udvarolhatnék...

- Hogyne udvarolhatna!- szól a lány Ardon mögül mire a fiú megfordul. A lány a kezét a fiú mellkasára teszi és felnéz a szemébe- Hisz ön a szívem választottja!- mondja majd megcsókolja.

- Szia.- suttogja a lány szájára a fiú.

- Szia.- köszön vissza a hercegnő. A fiú leül és az ölébe húzza a lányt. Ardon a hercegnője nyakába fúrja az arcát.

{Amelia}

Minden percét élvezem. Az Ardonnal töltött idő alatt rájöttem hogy akármilyen szomorú is vagyok ő mindig felvidít. Talán ez lehet A szerelem ereje. Ardon a legcsodálatosabb férfi akit valaha láttam. Nem tudnám jellemezni, de azt tudom hogy szerelmes vagyok.

- Megütött.- mondom ki ami nyomja a lelkem.

- A herceg?- kapja fel a fejét Ardon.

- Nem.- lehunyom a szemem- Az Apám!

- Tessék?- felemelte a fejét. A szemei és az orrlyukai kitágultak- Kezet emelt rád?- kérdezi mire bólintok. Azonnal magához ölel és szorít.

- Nem akarok hazamenni...- sírom el magam.

- Csss...- csitított Ardon- Muszáj lesz!

- Nem! Nem akarok!- kezdek el hisztizni.

- Akkor...- Ardon rám néz és az arcom fürkészi- Mi lenne ha nálam rejtőznél egy ideig?- először leesik az állam. Én? Nála? Majd hatalmas mosoly ül ki az arcomra. Nem válaszoltam csak megcsókoltam. Ardonnal fogok élni. Még ha csak egy kis ideig is. Alig várom.