Boldog új évet kívánok mindenkinek!


Luna Lovegood gyönyörű arcáról törölgette le a reptéri mosdó jéghideg vizét. A lány égszínkék tekintete összefonódott a vendégével a tükrön keresztül. A lány remegni kezdett, és képtelen volt bármely mozdulat megtételére. Egy könnycsepp folyt le arca puha dombján, és úgy érezte, hogy az idő végleg megállt. Szíve dobbanása hangosabb volt mint az éjszakába ható fagyos sikoly. Vert, és vert az apró kis szerkezet, amely csodából, és az érzelmek egyvelegéből készült. A lány kecses tartása hirtelen távolságtartóvá lett, és kihúzta magát, majd az idő múlása semmissé vált számára, és a fejét gyengéden hátrafordította. Vérvörös ajkaival úgy suttogott, mintha egyenesen egy Istennő szájából jött volna eme szó;

- Draco. - lehelte, majd ajkai szárazzá váltak, és a szemét elhagyó egyetlen könnycseppet követte rengeteg másik. A hála, az odaadás, a megértés, a türelem, s a szeretet könnyei voltak ezek. Az égszínkék szem végre összefonódhatott azzal a finoman kimért, jégszínű szempárral.

Perceken keresztül a lány csak pásztázta a férfiú tekintetét, úgy érezte, hogy szemük világának találkozása minden eddiginél különlegesebb: ilyen intenzív, és mégis visszafogott találkozásban sosem volt még része. Luna szemei gyémántként csillogtak, ahogy Draco megcsillogtatta azokat saját szemén keresztül. Egy visszatérés, egy ölelés, és egy csodálat vonzalom várt a lányra, ám Luna földbegyökerezett lábai továbbra is képtelenek voltak bármely mozdulat megtételére.

A férfit hidegnek, örömkönnyeit, amelyeket eddig érte ejtett, ridegnek, és kihűltnek érezte arca dombján. Ám a férfiú jégszínű szemében egy egész életet látott, ahogy egyre mélyebbre leselkedett benne. Látta a színek kavalkádját, azokat a szélviharokat, a csatákat amelyeket a Malfoy-fiú önmagáért, és a gonosz ellen vív nap mint nap. Milliónyi fájdalmas emléket, bizalmatlanságot, és egy egészen merész, ismeretlen új világot. - Ez a hely lehetne az otthonom. - futott át Luna fejében a kósza gondolat az idő töredéke alatt.

Úgy érezte, hogy neki kell az első lépést megtennie, hisz tudta, hogy Draco Malfoy nem tenné. A férfiről úgy tartották, hogy sosem volt kezdeményező, hisz mindig méltóbbnak tartották attól, hogy lealacsonyodjon az elindulás szintjére.

S ez az egész feltevés, amely Draco Malfoy jellemén emelt, most omlott össze. A mozdulat, amelyet Luna szeretett volna megtenni, Draco Malfoy által lett elvégezve.

Draco lépett.

Egyre közelebb a fiatal szőkeséghez. A férfi most először érezte azt, hogy nem veheti el senki az akaratát, és hogy erősebb mindentől és mindenkitől, hisz épp a célja felé tart.

A végzete.

Luna Lovegood.

A bolondos, szépséges, s okos fiatal lány.

Draco szíve egyre vadabbul vert, hisz még sosem tett egyelten lépést sem a saját akaratából. Ezek voltak az elsők. Egy hölgy váltotta ki a zord szívű, kihűlt férfiből, hogy most képes legyen eme cselekedetére.

A mosdót, amelyben a levegő megfagyott, s az idő megállt, egyedül két szív zakatolása telítette be élettel. A tócsa, és a gyér világítás lehetett az oka, hogy Draco Malfoy Luna ajkait, s elbűvölő szempárját közelebbről szerette volna tanulmányozni.

Draco nem hallott, s nem látott semmi mást, csak Luna szépséges jellemét, amely aranyló fényben pompázott a szeme számára. A lány szelídsége, őszintesége, és törékenysége Dracot igazán elkápráztatta. Draco igaznak érezte magát, olyannak akinek a legnagyobb hatalma egyenesen az orra előtt van. S a fiú készségesen, ösztönből indult ezért a kincsért, a jutalomért, s megtestesült boldogságáért.

Mert Luna a boldogságot jelentette számára.

Ugyan a felismerés, amely villámként, egy kegyetlen pillanatban csapott be, már rég késő volt a fiatal férfi számára, hisz addigra a lányt elkergette, és fagyhalálra ítélte.

Ám Luna Lovegood mégis itt volt.

S ez tette különlegessé Draco Malfoy szemében ezt a fiatal lányt. A jósága, a jámborsága, és nemessége sikeres egyvelegével képes volt áthatolni a 21 éve rothadó Malfoy-pajzson.

Draco ugyan nem tudta, hogy mégis a lány mit gondol róla, ám úgy érezte, hogy ajkait magáévá kell tennie, s egy örökkévalóságon át őriznie kell azt.

Az első lépéseket megtéve egyre közelebb került a kimért tartású Lovegood kisasszonyhoz, aki egy megfejthetetlen rejtvénynek bizonyult a lenszőke fiú számára, s mégis úgy érezte, hogy egy életen keresztül örömmel fejtené, ameddig az övé nem lesz a Lunának hívott, igaz kincs.

A férfi szeretett volna hozzákezdeni a lány megfejtéséhez, s az első akadály amelybe ütközött, az nem más volt, mint az, hogy nem igazán tudta, hogy mégis egy ilyen, gyönyörűséges fiatal lány számára hogyan adhatna értékes szeretetet, s őszinte megnyilvánulásokat.

A lány száját elhagyta a Malfoy-fiú neve, s az úgy érezte, hogy megőrül. Draco nevét sosem mondták még ki, ilyen szeretettel, törődéssel, és féltéssel. A férfi legszívesebben ott helyben megsimogatta volna két apró orcáját, s a világ összes szeretetét a törékeny lányba fektette volna.

Draco Malfoy elhatározta, hogy megteszi azt, amelyre sosem volt képes magától, s amely az új biztonságot, egy teljesen más világot nyit meg felé.

Draco puha, s magányos ajkait Luna vérvörös, élettel teli, finom szájához nyomta. Az érzés, amelyet a férfi érzett, felülkerekedett minden mástól, s teljesen elvarázsolta. A mámor, a boldogság, s a melegség, amely társult szívének vad dobbanásaihoz, egy új életet nyitottak meg számára. Draco, s Luna lelke egy közös, véget nem érő, hű táncba kezdett, amelyben csakis ketten voltak, egy üres teremben. A tánc amelyet jártak, először visszafogott volt, kellemes, és a helyet lépteik, kuncogásaik sokasága méltóan kezdte szeretettel, s melegséggel feltölteni. Draco átvette az irányítást, s Luna arcát gyengéden megérintette, amíg a lányt lágyan vezette, és a termet fényár, és csillogás töltötte be. Szemük világa egymásba fonódva szikrákat szórt, és az ütem felgyorsult, majd lépéseik is. Lunát bátran vezette Draco, s a pompás tánc egyre inkább kihatással volt a világra. A csillár, amely a fényár forrása volt, rezgett, és az ablakok, amelyek eme két fiatal csodálatos szerelmének tanúi voltak, a világ számára is nyilvánvalóan mutatták, hogy két legyőzhetetlen titán egyesült ezen napon. A krémszínben tündöklő függönyöket a lágy szél fújdogálta, s a két szőkeség csakis egymásra figyelt, mohón lesték egymást, mintha nem láthatnák később a másikat. Ahogy Draco Malfoy éppen Luna angyalarcát tanulmányozta, belebotlott a finom selyemből készült függönyanyagba, s a kellemes szellő amely azt fújdogálta, mókás játékba kezdett Draco Malfoy lenszőke hajával. A fiú arcát a selyemanyag eltakarta Luna elől, aki gyermeki kacajok között kiszabadította szerelmét a selyembörtön nyújtotta állapotból. A férfi a lány égszínű égiszébe nézett, s a napfény, amely az ablakok fából készült keretei között pillantott be, egyenesen Luna Istennőhöz méltó arcát simogatta. Draco számára ez a meghökkentő látvány egy édes mosolyt varázsolt az arcára, s halovány rózsaszín ajkaira ráharapott fehérlő fogaival. S Draco a lány karcsú derekát megérintette, és Luna finom bőrén megjelent a libabőr, amely teste minden pontjába elfutott. Ez a férfit megint mosolyra késztette, aki immáron közelebb tartotta magát kedveséhez, és a hevesen járt tánc lelassult, s a világ számukra teljesen elnémult. Ketten voltak, és csakis egymásra számíthattak, és ennek az érzésnek a tulajdonában Draco átölelte a kedvesét, s Luna szintén karjai közé zárta a tejfölszőke férfit. A tánc véget ért, a szobát amely fényárban úszott, maguk mögött hagyták, és gyengéden, egymásra vigyázva visszatértek a reptér piszkos mosdójába.

Draco két keze közé fogta a lány pirospozsgás arcát, s homlokát Lunáéhoz döntötte.

- Luna Lovegood, mégis mit művelsz velem? - mosolygott Draco, miközben egy apró csókot lehelt a lány homlokára, hűsége jeléül.

Luna nem adott neki választ, ám egy apró szerelemtől mámoros puszit nyomott Draco Malfoy szájára.

- Mióta megláttalak erre vágyom. - suttogta a lány úgy, mintha éppen a legféltetettebb titkát árulná el: s az is volt. Draco Malfoy a lány számára a megváltás, és egy igazi csodálatos próbatétel volt, akivel egy egész életet szeretett volna leélni.

- Mit keresel itt, Draco? - kérdezte Luna a tejfölszőke férfitől, s közben az arcán pihenő férfi kezeit levette, és ujjai közé fonta azokat. A lány nem szerette volna sohasem elengedni a kezét.

A csend amely körbeölelte a mosdót, s a benne található két lelket, egyre hangosabban tombolt közöttük, s a vízcseppek zuhanása, amelynek csapódása a mosdókagylón hallatszott, volt az egyetlen hanghatás. A falak által elnyomott hangosbemondó torz zaja sem tűnt oly erőteljesnek a szívük dobbanásaihoz képest.

Draco tudta, hogy Luna megfogja érteni az állapotot, és az indokot, ami a tettét vezérelte. Érezte a vérében, amelyben arany csordogált, hogy Luna az elfogadás, és a megértés legnemesebb egyvelegét képzi. Arra azonban nem számított, hogy amint beér Norvégia legkisebb repterére, hogy egyenesen a végzetébe fog botlani. S amely még különlegesebbé tette a helyzetet, az nem más volt, mint hogy Luna nem is vette észre a férfi féltő tekintetét, aki a megérkezése óta szemmel tartotta.

Malfoy egyedül attól a kellemetlen érzéstől félt, hogy a lány a helyzetet úgy fogja látni, mintha csak kihasználná a varázsereje végett, mint az utóbbi alkalommal, amikor a lány az életéért menekült. Ugyan Draco Malfoy szándékai a lány felé teljesen őszinték voltak, és egy új világ keletkezett benne, amelynek Luna volt a középpontja, s mozgatórugója, annak ellenére félt, hogy a lány nem szeretne találkozni a hírhedt Aranytrióval.

Kétségei, amelyek a Potter-fiú felé kiélesedtek, kezdtek alábbhagyni, mikor megbizonyosodott arról, hogy Luna egyáltalán nincs veszélyben, s úgy gondolta, hogy a gyönyörűséges találkozás pillanatait folytathatná azzal, hogy Lunának elmeséli élete legszörnyűbb, és legmagányosabb éjszakáját, amelyet egy kocsma mosdójában töltött százmillió darabra tört, kifacsart szívével. Érezte magában, hogy ez nem helyes, s hogy Luna javára le kell mondania az első szóról, és azt némán, s gyengéden át kell adnia a törékeny lánynak. Ez egy újabb áldozat volt, amely feldühítette, hisz eddig az aranyvérű varázsló szava a figyelem legapróbb töredékét is magáénak tudhatta, ám most úgy érezte, hogy Luna, a legféltettebb kincse érdemli ezt meg.

- Luna. - szólította Draco a legfinomabb hangján a lányt.

- Gyere velem, menjünk ki innen. - kérlelte a fiú Lunát, hogy hagyják el a helyiséget.

- Rendben. -válaszolt támogatóan Luna.

A reptéren kerestek egy kávézót, ahol egy otthonos kis sarkot elfoglaltak, s kuckójukká varázsoltak másodpercek alatt. Ehhez a varázslathoz nem volt másra szükség, csakis Draco ragyogó jégszínű szemeire, akik csodálták a gazellacsontozatú lányt. A fiú végre remek világításban láthatta Lunát, aki a legigazabb fajta szeretettel szorongatta Draco Malfoy kezét, s nem volt hajlandó a szemkontaktus megszüntetésére sem.

A férfi úgy érezte, hogy minden bátorsága odaveszett, és nem tudta, hogy mégis hogyan okozzon Luna számára örömet, hogyan mutassa ki érzelmeit a fiatal hölgy felé, és óvakodott mindenféle megnyilvánulástól, hisz rettegett önmagától, s képtelen volt arra, hogy egészséges önértékeléssel megoldja a problémáit. Érezte a mellkasára nehezedő nyomást, amely abból keletkezett, hogy sosem számított számára senki, csakis a Sötét nagyúr kultusza, amely édesapja beteges gondolatvilágának torz szüleménye volt, s eme gondolat közben ismerte fel, hogy fiatal éveinek legintenzívebb érzelmeit így használták ki. Egy émelygő, és fájdalmasan égető érzés keletkezett Draco Malfoy torkában, amely egészen a szíve közepéig nyúlt, és úgy érezte, hogy ez a felismerés elfogja pusztítani. Megpróbált Luna szépséges tekintetébe kapaszkodni, s kikúszni arra a partra,ahol Luna várta, s ahonnan minden egyes nap az édesapja próbálja megfojtani a milliónyi emléken, és szorongáson keresztül, amelyet érzéketlen jellemével táplált Draco ifjú, s élettől pezsgő szívébe. A valóság talaján egyensúlyozva szeretett volna megmaradni, s ebben segítségére volt a mellette ülő fiatal hölgy, aki készségesen tartotta Draco kezét, s úgy viselte sajátján, mint egy koronát, amelynek pompás fénye szemet gyönyörködtető. S nem csak ékes ékszer volt Draco számára, hanem egy mentsvár, egy erőd, egy támasz, amely előre vitte, s saját érzelmei kifejezésében, eme apró csontos kis kéz volt a zöld fény, amelyet követnie kellett egy jobb élet reményében. Ám Draco levegő után kapkodva felállt az asztaltól, s sietős léptekkel a mosdó felé igyekezett, miközben lelke utolsó megmaradt támfalai leomlottak az apja irányítása végett.

- Bocsáss meg Luna, mindjárt visszatérek. - szólt Draco lágyan a lánynak, s a muglikkal teli épületben egyenes a kávézó mosdója felé tartott. 

A fejében újabb hangok jelentek meg, amelyek egyre inkább elemeire szedték Draco józan eszét. Hallotta ahogy az édesanyja könyörög számára, s apja mérgező jellemének megnyilvánulásait, valamint Perselus Piton gondolatait, ahogy az a fiú védelmezte. Ott volt Luna csodálatosan csengő hangja, amely áldás volt a füle számára, s így próbált a kávézó mosdójában maradni, miközben a mosdókagylóra támaszkodva nézett a tükörbe. 

- Tedd meg érte, ne légy önző. - üvöltötte Draco önmagának, s gondolatvilágát a lány angyalarca valamint boldogságfakasztó jelleme töltötte meg. Egy enyhe mosoly jelent meg a fiú arcán, s a fájdalom tengerén hánykódva, sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, amint Lovegoodra gondolt. 

- Szeretem, nagyon szeretem. - suttogta a tükörképének a fiú, s jégszínű szemei könnyekkel teltek meg, amelyeket megtűrt, miközben önmagát nézte, és arra várt, hogy végre erős legyen, s Luna számára biztonságot tudjon teremteni. 

Draco Malfoy türelmetlenségét az is jellemezte, hogy képtelen volt dolgok mellett kitartani, s harcolni értük, így most is, vérvörös szemeivel - amelyek milliónyi könnycseppet ejtettek Lunáért - érzéketlenül nézett farkasszemet a tükörben, és megnyitotta a fémből készült csapot, amelyből folyt a jéghideg víz, úgy mintha ez lenne az ellenszer Draco Malfoy összes problémájára. A fiú a jégszínű szempárt megmosta a hűvös vízzel, majd rácsapott öklével a mosdókagylóra. Megrezzent a világ; a tükör, a fények, és az emberek a reptér minden zugában, s leginkább Draco Malfoy. A lelke egy húrja megpattant, az idő megállt, s a világ megnémult, ő pedig egy néma sikoly keretein belül kiadta az utolsó segélykiáltást is. Könyörgött Lunáért, és azért, hogy korábbi élete ne tegye tönkre őt, s a benne lakozó csodálatos fényt, amely hosszú évek munkája során keletkezett. Siránkozva nézett magára, vörös arcára, és arra a személyre akivé lett az az ifjú, aki tehetséggel, és szenvedéllyel volt ellátva, amíg édesapja le nem rombolta azt. Visszafogott zokogása, és megfeszülő erei jelezték számára, hogy a probléma, amellyel szembenéz az nem egy ellenség, hanem önmaga.

S ez vérfagyasztó volt számára.

Hogy tetszett a rész, kedveskéim?