Luna Lovegood sem ezt érdemelte.

A lány a fagyos éjszakát az erdőben töltötte, és az egyetlen félelme az volt, hogy Draco mégis hogyan haragudhatott meg rá ennyire, s hogy lesz-e lehetősége valaha megmagyarázni neki, hogy ez mégis miért történt meg.

A lány ügyes, és leleményes volt, nem hiába volt Hollóhátas a Roxfortos évei alatt, ott megtanult mindent amely a túléléshez szükséges. A tűzgyújtás sem okozott számára nehézséget, könnyedén ment neki.

A tűz mellé kuporodva érezte csak magát igazán magányosnak. Sosem rettegett és szeretett ennyire egy embert. Dracot a tiszta gyűlölet és a félő szeretet egyvelege ötvözte igazán. A lány úgy érezte hogy képes volt megszelídíteni ezt a férfit, és mindenen keresztül segítenie, amíg újra önmaga nem lesz. Ám ez az este más volt. Luna az életéért futott, és ugyan sikeresen megmenekült, de Draco éles nyila megsebezte Luna érzékeny szívét. Már csak az volt hátra, hogy kiderüljön, hogy mégis milyen súlyosan. A könnyekből, s a visszafojtott sírásból arra lehetett következtetni, hogy igencsak komolyan.

Luna időérzéke ugyan semmissé vált azon az éjjelen, mégis úgy érezte, hogy alig telik az idő. A pirkadó ég volt Luna előtt, szemeit óvatosan kinyitva kezdte el csodálni a felkelő nap első sugarait. Az ég vörösre váltott, s az éjjel ködös nyomai lassan kezdtek eltűnni. A ködfelhő azonban szorosan ült a fák sorai között, ám a napfény ily módon is megtalálta az útját, s a csillámló havat koronázta meg jelenlétével. Luna egy apró sóhajt engedett meg magának, majd úgy érezte hogy a vörös korong az égen útmutatást ad neki. Túlélte az éjjelt. S, ugyan nem érezte az orrát, sem a végtagjait, mégis érezte magában azt a tűzet amely indulásra késztette. Amint eltaposta a tűzet, s feltápászkodott máris megtörtént az első csoda.

Egy mély férfihangot hallott. Egy helyi férfi lett figyelmes az erdőben pislákoló parázsra, majd közelebb lépett, s felfedezte a lányt aki már állt, s indulásra készen volt.

A férfi azonnal szólt a társainak, akik Luna segítségére siettek. A lányt kérdezgették, majd meleg takaróba bugyolálták, s a parazsat elfeledték hóval. A férfiak szó nélkül elvitték a legközelebbi faluba, s ott az egyik férfi családja megvendégelte.

Luna, aki a reményét sosem adta fel, akármennyire is kaotikus helyzetekben volt része, most teljesen elbukott. Nem hitt már semmiben, nem vágyott arra, hogy a vágyait meghallgassa Merlin, s tudta, hogy hiába remél, nem jön már másik nap, hisz a fagyhalál megöli.

Ezekkel a szavakkal kezdett magáról mesélni annak a mugli családnak akik megmentették az életét. A férfi felesége, s két kis gyermekük ábrándozva hallgatták Luna kalandos történetét a vad éjszakában eltöltött élményeiről. Luna igazán hálás volt a mugliknak, akik készítettek neki egy hatalmas bögre forrócsokit, tejszínhabbal, és megágyaztak neki a vendégszobában.

Számtalan kérdést kapott az erdőben töltött idejével kapcsolatban, s Luna úgy érezte, hogy ezekre a kérdésekre a legkevésbé sem szabad őszintén válaszolnia, hisz nem tudhat senki sem Dracoról, sem arról, hogy ő mégis mit keres itt. Érezte hogy nem hagyhatja eme kérdéseket szó nélkül, így egy átlagos turistának adta ki magát, aki szerencsétlen helyzetbe került, és a fagyhalál szélére.

A család sajnálkozását fejezte ki, s felajánlották a lánynak szerény hajlékukat, addig, ameddig Luna ki nem piheni magát. Úgy érezte hogy nincs helye maradni, ám az álmok édes-mámoros vágya magához hívta. A lány megpihent, s most először érzett egy érzést igencsak hosszú ideje.

A biztonságot.

Luna biztonságban érezte magát.

Bebújt a nagy paplan alá, s beleszippantott a frissen mosott nagy dunnákba, és fejét a párnába temette. Elkezdett zokogni. Zokogott, mert biztonságban érezte magát.

Az orráig felhúzta az ágyneműt, s az égszínkék tekintetével a plafont pásztázta. Úgy érezte, hogy Draco számára sosem adatott meg a biztonság érzete, az, hogy akár egyszer az életben is úgy érezze magát, mint akinek nem kell menekülnie önmaga elől, s hamis ábrándokkal az apja kénye-kedve szerint tenni. A lány zokogásba tört ki újra. Az érzés amely a lelkében keringett, nem mást volt, mint a lemondás. Bármit megtett volna azért, hogy egyszer Draco is megtapasztalja ezt. Kész lett volna lemondani a saját biztonságáról, csak hogy képes legyen megmutatni a tejföl szőke fiúnak eme érzést.

Egy újabb gondolat ötlött a fejébe, s belegondolt, hogy mégis mit jelent az, amikor mindkettejük számára megadatik ez az érzés.

Egy apró kis kunyhót képzelt el Anglia szívében, ahol a pattogó tűz volt az egyetlen hang az apró kuncogásaikon kívül. Draco feltett egy lemezt, s a kanapén ülő Luna kezét szorította, majd a karjaiba vezette az ülőalkalmatosságról. Átkarolta a lány karcsú derekát, s beleszippantott aranyszőke hajába, és belenézett az égszínkék szempárba. Draco nem csak a jelenét, de a jövőjét, s biztonságát látta a törékeny leányban. Fejét a vállaira tette, majd elkezdett ütemre lépkedni, s Luna követte a lágy dallammal.

Abban a pillanatban Luna tudta, hogy ez a férfi a jövője. Ez a férfi a végzete. Lassan mozgott Dracoval párhuzamosan, és egy idő után testük már csak ringatózott gyengéden, pontosan úgy, ahogy viszonyultak egymáshoz. Mindenük megvolt. Ott voltak egymásnak, egy apró kalibában, s ettől többet nem is kívánhattak volna. Minden egyes nap táncoltak, hálát adtak egymásért, s nem feledték el sosem, hogy mégis honnan érkeztek. Tudták, hogy ez a paradicsom, amelyben egymáséi, igencsak csodálatos, így teljesen őszintén, s boldogan álltak egymáshoz. Luna tudta, hogy Draco örökkön örökké hálás lesz neki, amiért képes volt áthatolni az áthatolhatatlan Malfoy pajzson, s biztonságot teremteni számára.

Luna szeméből egy könnycsepp kicsordult, s úgy érezte, hogy egy beteljesülhetetlen dologról ábrándozik. Tudta, hogy Malfoy csak felejteni akart, s ennek az egész játéknak vált véletlenszerűen az áldozatává. A lány leszögezte önmagában, hogy Draco Malfoy számára nem volt több mint puszta segédeszköz a fájdalma csillapítására. Draco Malfoy képes lett volna megölni őt.

Luna szeretni próbált.

Draco felejteni.

Az égszínkék szempár egyre inkább rideggé vált, s kihűlt az, amely eddig fűtötte. Talán a jég is megirigyelte Luna szeme világát, de az amelyet ez az ifjú hölgy látott, igencsak borzalmas volt. A világa feketévé változott, s az létezés puszta értelmét többé nem kereste vakon. A fájdalmas felismerése megváltoztatott benne valamit.

Felült az ágyában s elhaló hangon kezdett beszélni.

- Számtalan jobb hely van ezen a világon kívül. - mondogatta magának.
- Boldogan elhagynám ezt a helyet! Könnyebb lenne elmenekülni! - lábait felhúzta, majd átkulcsolta, és a fejét rájuk hajtotta.

Úgy érezte, hogy elindult egy visszafordíthatatlan lejtőn, amelyet Draco Malfoy indított el benne. A milliónyi gondolat, amely fejében keringett, igencsak sokáig ébren tartotta, ám az ereje, amelyet korábban teste a túlélésre fordított, elhagyta. A szőke leány álomba szenderedett, s a puha paplan között igencsak kellemes volt.

A lány álmot látott.

Fekete lován vágtatott a szélben, egészen az otthonáig. A ház kapuján lévő lakatot leszedte, s finom kesztyűjével óvatosan kinyitotta a kaput. A rozoga szerkezet hangos nyikorgással jelezte a nyitott állapotát, majd Luna belépett rajta. Egyenesen a házhoz rohant, be az ajtón, s az édesapját szólongatta csengő hangján. Remélte, hogy minél édesebb módon szólítja az apját, annál hamarabb fog válasz érkezni. A ház némán kongott, az egyetlen hang Luna cipőjének koppanása volt, s ahogy egyre inkább elkeseredett, a léptek száma annál inkább sokszorozódott. A lány futott, minden apró zugban az édesapját kereste, s az emlékét. A ház oly régóta állt magányosan, s szinte kínkeservesen kérlelte Lunát, hogy maradjon, ám a lány futni kezdett, egyenesen a temetőig. Egy éve eljött Angliából, s nagyon jól tudta, hogy ez csak egy álom, most mégis lehetősége nyílik meglátogatni az édesapját.

A lány odaért az öntött vasból készült kapuhoz, amely zárva volt. Luna egy percig sem habozott, muszáj volt látnia az édesapját, így átmászott rajta, majd ahogy földet ért, megborzongott. Járt már itt korábban az álmaiban, de akkor még élt az édesapja. A legutolsó alkalommal, amikor ezen a helyen volt, képtelenné vált a varázsereje használására. Nem emlékezett igazán, hogy mégis mi történt vele, de biztos volt benne, hogy soha többé nem szeretné átélni azt, amit aznap este érzett.

Próbált a vészjós gondolataitól elvonatkoztatni, s elindult a parcellák között, egyre magabiztosabban, egészen az édesapja sírjáig. Amikor odaért a könnyei szép lassan, szemerkélő esőként kezdtek hullani, s a vékony ujjaival próbálta azokat letörölgetni. Leült az édesapja sírja mellé, majd egy enyhe sóhajjal nyugtázta, hogy képes volt az álmában maradnia, a zaklatottsága ellenére, és végre letudta róni a tiszteletét az apja számára. Halkan, gyengéd hangon kezdett az apjának mesélni Dracoról, s végig az eget pásztázta a kihűlt égszínű szemeivel.

- Apa, kérlek segíts. Mégis mit tegyek? - zokogott Luna ahogy az apjának tette fel eme kérdéseket.

Luna huzamosabb ideig ült az apja sírja mellett, majd egy lágy dallamot kezdett dúdolgatni. Az a dallam volt, amelyet Draco mellett elképzelt. Úgy érezte , hogy megint csak biztonságban van, s ezúttal az apja mellett.

Egy pislákoló fényt látott meg a temető távolabbi részén, s hajtotta a kíváncsisága. Remélte, hogy végre találkozhat egy varázslóval, hisz oly rég nem látott egyet sem.

Követte az eldugott kis utat, amely egyenesen a fényforrás felé vezetett. Nem akart rátörni a fényforrás mellett álló sziluettre, így hátrébb húzódott egy fa takarásába, s onnan nézte a varázslót. Egy férfi személyére ismert, aki számára ismeretlen varázslatot alkalmazott egy sír felett. Lunát megrémítette a látvány, s próbált meghátrálni a helyzetből, egészen a valóságig. A szőkeség sietősen elindult a temető öntöttvas kapuja felé, ám mikor mászott volna át rajta, egy hatalmas lökés terítette le a földre. A lova mellett feküdt, s eszméletlen volt. Percekkel később újra látott, s hallott, és minél gyorsabban igyekezett elhagyni a temető környékét is. Felült szépséges fekete lovára, majd elvágtatott, olyan messze, amennyire csak tudott.

Egy hirtelen fény, s kellemes meleg terítette be az arcát, és ínycsiklandó illatokat érzett meg. Kinyitotta a szemét, s újra éber volt. Norvégiában volt. Egy mugli családnál.

- Kedveském jól vagy? Nem fázol? Furcsa hangokat hallottam az előbb, így úgy gondoltam, hogy jobban teszem ha rád nézek. - mondta féltő anyai szeretettel a nő.

- Rendben vagyok, köszönöm. - felelte Luna udvariasan.

- Hoztam neked egy kis kalácsot, és kiraktam egy törülközőt a mosdóba, használd nyugodtan. - osztotta meg az információkat a nő Lunával.

Luna kikelt a meleg dunnából, és egyenesen a zuhanyzó felé vette az irányt. Millió gondolat cikázott a fejében, s nem igazán tudta, hogy mégis mitévő legyen. Ez az álom túlságosan valós volt, és ijesztő. Tudta, hogy ez a jelenet, amelyet előbb látott, már régebben is megtörtént.

Ez megrémítette.

Egyedül volt.

Szüksége volt Dracora.

A lány a meleg vizet oly értékesnek találta, mint más hölgyek a gyémántot. Megnyitotta a csapot, és egyenesen a testét érte a forró víz. Hiányzott neki ez, hiányzott az érzés, hogy legyen egy nyugodt perce. Hiányzott neki a víz simogató érzése, az, hogy képes legyen elengednie magát. A víz lágyan érte a bőrét, s lenszőke haját felkötötte a feje tetejére egy apró kontyba. Teste minden kis pontját érte a víz gyengéd nyomása, és nézte a csempén lefolyó cseppeket is. Gyönyörűnek találta őket, ahogy a fény rávetülésétől megcsillannak.

A cseppekben azonban mást is látott, amelytől kissé megborzongott. A fény azt a sziluettet tükrözte a zuhanyzókabin falára, amelyet álmában is látott. S ez, egyre inkább nagyobb helyet kapott a szívében. Átgondolta, kereste azt a fekete sziluettet, s nem találta mégse azt a férfit aki a temetőben jelen volt. Millió ismerős arc, varázsló, s férfi képe jelent meg előtte. Egyik sem hasonlított ahhoz a férfihoz, és ez a tudat megrémítette. Egy ismeretlen feketeség látogatta meg az álmát. S nem csak a személy kiléte volt az aggasztó kérdések egyik legfontosabb eleme, hanem az, hogy mégis mit tett a temetőben. Mégis mily nagy erejű varázsigét használt, amelyet a fiatal lenszőke lány sem ismerhetett. Luna próbálta visszaidézni magában a szavakat, amelyeket hallott a rémisztő férfi sziluettjétől, ám sikertelen volt ebben. Luna mióta eljött Angliából képes volt a legalapvetőbb bűbájok alkalmazására, ám ezt minél inkább próbálta elnyomni önmagában. Most, ez a fekete, titokzatos férfi alakja vette el tőle az összes megmaradt erejét. Rettegni kezdett ettől a személytől, és érezte hogy a lelkében helyet foglaló minimális varázserő most még jobban elkopik, s hogy egyre inkább képtelen használni. Aggódni kezdett, érezte, hogy ez a baj, amelyet szívében érez sokkal mélyebbről érkezik, mintsem egy lidércnyomásos álomtól. Egy vad gondolat futott át a fején - vissza kell mennie Angliába.

A pár másodperc alatt megszületett gondolat végérvényesen megpecsételte Luna cselekedeteit. A lánynak vissza kell mennie, s kideríteni a lelkét háborgató férfi sziluettjének személyét.

Luna végzett a zuhannyal, s a forró pára beterítette a zuhanyzó falát. A lány megtörülközött a puha anyagból készült anyaggal, majd sietős léptekkel magára vette a ruháit, s a család felé tartott.