Képek villantak be neki ezzel a hellyel kapcsolatosan, még évekről ezelőttről, és tudta, hogy ő járt már itt. A hely a dohos levegőjével ismerősebb volt számára mint bármely más ebben az egész épületben. Ez a hely volt régen az apja irodája, és Draco nyári szünet alatt napokat is töltött az apjával karöltve itt.

Harry kinyitotta az ajtót és belépett rajta, majd a szőkeség követte őt.

Draco egyre jobban kezdte magát kényelmetlenül érezni, hisz apjával mindig is rideg kapcsolatot ápolt, és sosem tudta mire számíthat ha ebben az irodában tevékenykedett. A fájdalom szépen lassan feltörő érzése kényszerítette a földre a fiút lelkileg. Utolsó itt töltött alkalmával meglátta apja igazi kegyetlen arcát, amely nem félt senkit és semmit se eltaposni a nagyúr védelme végett.

Azon az estén a fián is keresztülgázolva tette Istenévé Voldemortot.

Harry Potter folyamatosan ismétlődő kérdései rángatták vissza a jelenbe Draco sápadt, fehér arcát.

- Nos, mit is mondott neked pontosan Ron Lunáról? - Szegezte a kérdést Harry a szőkének.

- Mi közöd hozzá Potter? Kérdezd meg tőle, hisz legjobb barátok vagytok. - Szólt Draco minden utálatot belesűrítve hangjába.

- Biztos vagy benne Malfoy hogy ezt szeretnéd? Sosem szerettem tőlem gyengébbekből fájdalmasan kiszedni az információkat. -Felelte Potter közönnyel a hangjában.

- Úgy hiszem nem vagy abban a helyzetben hogy alkudozz Malfoy. - Folytatta az Auror.

- De, sajnos joga van alkudozni. - Lépett be Hermione az irodába, és egyenesen Harry mellé állt.

- Kérlek foglalj helyet Draco. - Mutatott kezével Hermione az íróasztal másik oldalán levő székre.

- Nos, tudomásom szerint Ron Weasly, Auror tett nálad egy látogatást a minap. Ezzel a látogatással kapcsolatban szeretnék kérdezni pár dolgot. - Kezdett bele Hermione monológjába.

- Hagyd a rizsát, és a formalitást Granger. Egyáltalán nem áll jól, neked, és a kis barátaidnak sem. - Felelte unottan Draco.

- Remek, most hogy megosztottad velünk véleményedet, rátérhetnénk arra amiért itt vagy? - Kérdezte Harry.

Draco nem adott választ erre a kérdésre, hisz fogalma sem volt hogy mit szeretnének róla tudni. Luna meghalt, és ő már csak egy gyönyörűséges emlékként őrizte szíve legmélyén.

- Ron azzal kezdte hogy sürgősen vele kell jönnöm erre a helyre, és közölte velem hogy Luna Lovegoodot holtra fagyva emelték ki annak a Mugli falunak lévő folyójából. Persze a hit bennem volt hogy mindez csupán tréfa, de ahogy telnek a percek egyre jobban érzem azt a hurkot a nyakamon amelyet meg is érdemlek, hisz én kergettem a halálba ezt a lányt. - Mondta Draco egyre jobban elhaló hangon.

- S mi történne akkor ha azt mondanám hogy Luna életben van, de talán ő a varázsvilág első számú közellenségének célpontja? Hogy reagálnád ezt le? - Tette fel kérdéseit Harry Draco számára.

- Bármit megtennék érte, és megmenteném, hisz talán én tettem azzá puszta létezésem gyanánt. - Felelte Draco Malfoy.

Hermione nem hibáztatta a szőkét, és az egész történetet is tudta, de úgy érzete szüksége van arra hogy hallja a saját fülével ahogy Draco Malfoy az életéről beszél. Draco az elmúlt percek szavait most kezdte csak igazán ízlelgetni és elméjében megjelent egy kulcsfontosságú szó amely szabadulásához egy utat képezett.

- Mit is jelent az pontosan hogy alkuképes vagyok? - Próbált Draco tapogatózni, méghozzá sikerrel.

- Azt hogy szeretnénk a segítségedet kérni abban hogy megtaláljuk Lunát. Veszélyben van. Draco gondolatai között kutatott és emlékezni próbált a lány minden apró mozzanatára amely azt jelezte hogy veszélyben van. Nem gondolta volna hogy Lunának szörnyű problémái lennének azon kívül amit ő művelt vele.

- Honnan veszitek hogy még mindig életben van? - Kérdezte Draco reménnyel teli szemeivel.

- Bízz bennünk legalább ennyire Malfoy. - Szólt Potter.

- Rendben. - Egyezett bele Draco abba hogy megmentse Lunát.

- S miért van szükség az én segítségemre? Valamint mit nyerek én azzal ha megtaláljuk Lovegoodot? - Kérdezte Malfoy.

- A szívét és a szabadságod. - Válaszolt Hermione majd felállt az asztaltól és kilépett az ajtón a kecsességével.

Draco szíve vadul pumpált hisz szabaddá válhat ha segít nekik, és talán újra szert tehet némi varázserőre.

Két nappal később, még mindig a Mágiaügyi minisztériumban tartózkodott Draco egy eldugott kis szobában, és várt bármilyen fejleményre az üggyel kapcsolatosan. Úgy tűnt hogy az Aranytrió teljesen elfelejtette a fiú létezését, Draco pedig egyre jobban kezdte magát magányosan érezni ahogy sétálgatott a Minisztériumban.  Az arcok számára csak megvető és lenéző pillantásokat tartogattak, nem volt senki sem aki egy hangyányi mosollyal vagy éppen nem rémült vagy dühödött tekintettel nézett volna végig a fiún. Hiába kereste a Granger lányt, sehol sem találta se őt, se a Potter fiút.

Hiányolta az életéből a zord teleket amiket Mugli falvakban vészelt végig, és hiányzott neki az égkék szempár amely mellé társult egy apró kis mosoly, valamint a hosszú szőke haj. Betegnek érezte magát, fáradt  volt, és mentálisan se volt rendben. Mindössze Luna emléke tartotta életben, ameddig egyedül töltötte napjait.

A második napon Hermione parfümjét érezte meg, majd a közeledő nőt meglátta. A remény apró sugarai immáron a felkelő naphoz hasonlítottak, és tudta hogy innentől az életében csakis Luna és a varázserő fog számítani.

A nő ellátta különböző útbaigazításokkal, és jó tanácsokkal, Draco mégis tudta hogy benne nem lelhet egy cseppnyi bizalomra se, ezért inkább tartotta magát, ugyan varázserő nélkül de magabiztosan. A fiú a minisztérium előtt állt kezében hátizsákjával és némi mugli pénzzel amit Hermionetól kapott, és a személyes tárgyaival.  Nem tudta hogy merre menjen, hogy mit csináljon, hogy hol keresse szerelmét vagy hogy hogyan mentse meg. Egy dolgot tudott: Vissza Norvégiába, hisz Lunát legutóbb ott látta.

Az érzés azonban hogy végre itthon van igencsak mélyen megérintette a lelkét. Ugyan tudta hogy akármelyik varázslóhoz fordul, akármelyik barátját, vagy családtagját keresi fel, mindenki szánalommal telve fogja csakis fogadni az erejét vesztett aranyvérű varázslót.

Ezért egy-egy magányos pillanatában ahogy sétált a Temze partján eleresztett néhány könnycseppet. Nem hitte volna hogy valaha is a legalapvetőbb lételemétől fosztják meg, a varázserejétől. Tudta hogy ez egy igencsak hosszú út lesz Norvégiába, varázserő, és mindenféle segítség nélkül. Az egyetlen dolog amely az erőt adta neki az a Lovegood lány volt.

Azonban a kép mégsem állt össze tisztán. Tudta, hogy az Aranytrió fiatal felnőtt éveikre igencsak meglepetésekkel telinek számítottak, hisz nem csak Dracot fosztotta meg Hermione Granger és Harry Potter az erejétől, hanem sok más visszafordíthatatlan bűnt is követtek el. Nem értette hogy Luna hogy kerül a képbe, mégis miért van veszélybe, és hogy miért az ő feladata a lányt megtalálni.

Ahogy eme kérdések cikáztak végig az ifjú szőke fejében észrevett egy virágárus standot. Szebbnél szebb, és frissebb virágokkal volt dugig tömve a fából készült polc, és fiatal férfiak sietősen léptek be az üzletbe fizetni, majd ki egy-egy bokréta virággal. Úgy érezte hogy neki is itt lenne az ideje az ehhez hasonló cselekedetekhez, ámbár félt hogy ő sosem tudna elköteleződni, és megállni egy hölgy mellett, méltó társként. Mielőtt bekerült volna az Azkaban-ba, úgy érezte hogy kötelező számára a Malfoy név méltó továbbadása, és a teher ami ezzel járt egyre inkább nyomta a vállát addig a percig amíg el nem vették tőle az erejét. A meggyalázástatás után egy percig sem gondolkozott azon hogy mit tegyen, Norvégiába vonult, önkéntes száműzetésbe, és Ron Weasly megjelenéséig bele sem gondolt abba hogy valaha újra méltó lesz az aranyvérű Malfoy címre.

Most, Anglia szívében, úgy érzi hogy egyre közelebb jár ahhoz hogy visszakapja az erejét, csupán Luna Lovegood-ot kell megkeresnie, és az Aurorok elé kísérnie. A gyomrából kiinduló kételkedő érzés, hogy mégis szereti-e ezt a lányt vagy sem egyre erősebbé vált benne.

Az újabb gondolatai már arról szóltak hogy mégis mit fog tenni amint visszakapja az erejét. A Lunával kapcsolatos kérdésére pedig tudta a választ; nem szereti a lányt, csak a szükség és a kényszer egyvelege hozta ki belőle ezeket a hamis érzelmeket.

A lelke mélyén, az a Draco, aki ott feküdt Luna védelmező ölében mégis érezte azt a fajta szeretet amelyet eddig sohasem. Egyetlen barátnője, vagy nő mellett sem érezte ezt a tiszta, teljes odaadást amely ebből a lányból áradt. Megbánta az előbbi önző, és faragatlan kijelentését miszerint nem szereti Lunát, ám a zavarodottság igenis jelen volt, akármelyik lehetőséget érezte közelebb a szívének.

Aznap este magára gondolt. Önző volt. Nem gondolt arra, hogy mi lesz holnap, hogy kinek a karjai között kel fel, nem gondolt arra, hogy neki mennie kell egy másik országba, egy elvesztett lány után; az egyetlen dolog amelyre gondolt, az, az volt, hogy ő az a győztes férfi, aki visszakapta élete nagy lehetőségét.

Ez a vakmerőség volt Draco elsődleges problémája, hisz sosem érezte át a tetteinek a súlyát, és minden következményt nagyon nehezen, és fájdalmasan viselt el.

Egy fogadó mellett állt meg, s éjszakára remek szálláshelynek bizonyult, ám úgy érezte hogy ünnepelnie kell.

Miután elfoglalta szálláshelyét, lement a pub részébe, ahol igencsak finoman, s kimérten megindította az este hátralévő részét néhány pohár whisky és korsó sör között.

Az óra éjfélt ütött, s Draco félig kigombolt fehér ingében kiballagott a mosdóba, ahol egyedül maradt az alkohol által is elnyomhatatlannak bizonyult gondolataival. A világítás épphogy működött, így elég gyér fényben láthatta a tükörképét. A karjait ráhelyezte a mosdókagylóra, majd jéghideg vízzel megmosta hófehér arcát. A pír az arcán megjelent, s kissé pirosas szint kölcsönzött az angyalok által faragott arcának. A fiú újra és újra vízzel próbálta lemosni az arcáról a lemoshatatlant: a félelmet, azt hogy semmiben sem biztos, hogy nincs mibe kapaszkodnia.

Hirtelen meglátott a tükörben egy rémet; meglátta az édesapját aki élete legszörnyűbb éveit okozta neki. Lucius méltóságteljesen állt a tükörben egyenes tartással, és ellent nem tűrő nézéssel, szánalommal és undorral telve nézett a fehér ingében kissé elázott 21 éves tejszőke fiára.

- Te mocsok. Undorító, hogy mivé váltál. - Nevetett Lucius, majd komoly tekintettel nézett a fiára, végül köpött egyet, s eltűnt.

Draco, aki az üres tekintetével pár másodpercen keresztül a tükröt pásztázta hirtelen összeomlott. Nem bírta tovább ezt a fájdalmat. Megakart szűnni erről a világról. A fiú kigombolta fehér ingét, és próbálta vízzel lemosni az egész felsőtestét, hogy lenyugodjon, de sikertelennek bizonyult. Rátámaszkodott a mosdókagylóra, majd elpattant a utolsó húr is, s szép lassan leült a vízcseppekkel borított mosdó padlójára. Kezébe temette finom, puha arcát, majd végtelennek tűnő zokogásba kezdett.

A fájdalom amelyet aznap este átélt megpecsételte minden egyes tettét. Később már a padlón feküdt, úgy érezte hogy képtelen felkelni, és bármely irányba megmozdulni. A kezében szorongatta a vizes ingét, az összes erejét ebbe a cselekedetbe temette. Az erőt, és a melegséget a lelkébe az apró rongy adta, hisz tudta hogyha érzi a hideg, ruha zord érintését, akkor éber, s így távol tudja tartani magától az apját. Nem akart mást, csakis azt, hogy képes legyen a valóságban maradni, Lunával és mindennel amely egy jobb élet belátásait ígéri.

Aznap este Draco számtalanszor fakadt ki, s képtelen volt felkelni. A fájdalom, s a reményvesztettség amelyet - főként - az apja miatt érzett, végleg eluralkodott felette.

Senki sem volt ott.

Senki sem mentette meg.

Senki sem törölgette le a könnyeit, ahogy Luna tette.

Egyedül volt.

Draco Malfoy nem ezt érdemelte.