*Draco Malfoy tartózkodási helyén*

- Fájó szívvel kell értesítenünk hogy itt az idő, ezért kérlek ne próbálkozz ellenszegülni, felesleges lépés lenne, hisz te vagy a gyengébb fél. - tette a kezét a szívére Ron, miközben szarkazmussal, és iróniával teli hangját hallatta.

Draco Malfoy érezte hogy elvesztette a csillagjait, az égboltját, és a rabszolgalétből jövő szabadságát. Sehogy sem jutott eszébe hogy hogyan könnyíthetne a lelkén azáltal hogy nem tudja elviselni a fájdalmas szavakat.

Ron jól tudta hogy Draco gyenge pontja mind az volt, amelyet réges-régen szeretettel ölelt körbe. A fiú szeretete abból állt hogy nem bántalmazott másokat, testileg, sem lelkileg. Ron ezt használta ki, és a Draco Malfoy melletti Whiskys üveget egy puszta karmozdulattal lelökte a pultról.

Az ezernyi homokszemből készült forma most lefelé tartott, és nem lehetett megállítani, hisz Draco reflexei későn jelezték Ron tettét.

Az üvegnek először a hangját hallották meg amely baljós jellel szüntette meg a némaságot. Draco lepillantott a fekete bőrcipőjére, és látta hogy a drága ital aranyló cseppjei terítik azt be. Odébb vitte a tekintetét egy apró biccentésnyivel, majd kifújta az eddig tüdejében lévő maradék levegőt.

Ránézett a vörösre aki eddig kedvetlenül pillantgatott az órájára, és várta hogy Draco Malfoy mikor lendül heves támadásba.

- Minek van itt az ideje? - Kérdezte a fiú remegő hangom, és elfojtott dühvel.

- Ugyan már, hisz tudnod kéne! Szórakozottnak kéne lenned! Újra láthatod hazádat, és újra a varázslótársadalomba csöppensz. - Nevetett Ron, és Draco jól megfigyelhette az arcát ami sebei tömkelegétől tűnt nyúzottnak.

- Szóval akkor a végleges ítéletet meghozta az a liba? - Sziszegte Draco, és a jégszínű szemeit a könnyei lassan kezdték befedni. Nem mert szembenézni Hermione Granger, és a sleppjével, ugyanis ők voltak azok akik Dracot a soha véget nem érő pokolra ítélték.

- Ne merészeld! - Emelte fel a pálcáját Ron, és a lenszőke fiú torkának szegte, de annak lüktető erei jelezték, hogy Ronnak ideje távolabb lépnie.

- Ő a varázslóvilág legigazabb ember, és nem mellesleg a feleségem. - Akadt ki a vörös, majd acélbetétes bakancsával átlépkedett szinte gyermeki gyengédséggel az üvegszilánkokon, amelyeket az előbbi kis akciójával csinált.

- Nos, halálfaló, nincs időm eféle szennyekre mint te. Szeretnék gyorsan távozni ebből.. - Kereste a jelzőket hogy hogyan is tudná illetni a 3. fogadót amelyben a fiú megszállt.

- Ebből a pokolból. - Felelte fintorral az arcán.

- Tudod, vicces hogy aranyvérű varázsló vagy, a feleséged pedig félvér, és mégis undorodsz az emberektől. - Motyogta Draco, és folyamatos azon gondolkozott hogy hogyan is tudná húzni az időt azáltal hogy a Vöröst roncsolja idegileg.

- Tudod, kedves Draco Malfoy! - Szavait gúnyos hangvételbe vetette Ron majd újra közelíteni kezdett a fiú felé.

- Én nem süllyednék le ennyire, hogy halálfalóként megvédeném a muglikat, és becsmérelném az Aranyvérűeket. - Folytatta Ron, s ez volt az a pillanat amikor Draco Malfoyban elpattant az utolsó cérna, s a józan ész helyett életbe lépett az elmúlt egy év összes elnyomása.

Látni szerette volna Ron Weasly halott testét, és a koporsója fölött síró mágiaügyiminisztert, Hermione Grangert, valamint Ron örök bajtársát, és a fiú riválisát, Harry Pottert is. Azt akarta hogy szenvedjen mindenki aki eddig boldogan élt. Szerette volna tudatukra adni hogy amit eddig a legnagyobb becsben tartottak, és teljes alapelemének vették az életükben, értékesebb minden mugli gyémántnál, és szerelemnél.

A varázslat egy ősi, feltörő erő volt, és sosem hagyta cserben az embereket. - Legalábbis ezt tanulta Draco Malfoy, de ő volt az első varázsló akit elhagyott ez a féle adottság. Elvették tőle, és a legnagyobb mértékben azok voltak a felelősek ezért akikkel együtt nőtt fel. Ők tudták hogy Draco Malfoy számára nem létezett más fajta, igazabb szeretet attól hogy tud varázsolni. A varázslat választotta őt, s ő méltó koronaként viselte, hisz nem lehetett nagyobb dicsőséget magáénak venni, minthogy azt hogy az illető tud varázsolni. A fiút gyermekkora óta ez érdekelte, s ezért volt végig eminens tanuló amíg a Roxfortba járt, mert szeretett volna megtudni mindent ami ezzel a csodával kapcsolatos. Sokan azt hitték hogy ezt az egészet az apja miatt csinálja, de ez messze állt az igazságtól, hisz Lucius csak bizonyos dolgokat támogatott a fia életében, nem pedig azokat amelyeket Draco Malfoy fontosnak vélt. Sosem értettek egyet, mindig vitáztak, és Draconak akkor lett elege ebből amikor megkérték élete legborzalmasabb tettére.

Ha egyszer lehetősége lett volna átadni egyetlenegy emléket, akkor a legfájdalmasabbat továbbította volna.

- Mielőtt annyira belemerülnél a szánalmas életed tanulmányozásába, szeretnélek felvilágosítani hogy időpontod van a mágiaügyiminiszternél. Nem szeretném hogy meg kelljen váratnod, hisz van fontosabb dolga az ilyen söpredékektől, mint te. - Mondta Ron unottan, és a pálcáját nézegette.

- Menjünk, nincs mit vesztenem. - Lépett keresztül Draco a legdrágább Mugli Whiskyn.

- Na és a Lovegood lány? Látom már nem támadsz meg amikor arról beszélek a retkes pofádnak hogy milyen szánalmas vagy. - Kacarászott Ron ahogy arra várt hogy Draco megérintse, és addig verje amíg bele nem hal.

Dracoban megindult minden, ami eddig benne lakozott. Egy szenvedő vadállathoz állt a legközelebb, akit megsebesítettek.

- Miféle Lovegood? - Kérdezte a fiú ingerülten.

- Tudod, az a régi évfolyamtársunk akinek a tegnapi napon emelték ki a holttestét a 22 km-re lévő folyóból. Szegény pára megfagyott, azt hallottam. Ott jöttem el a falu mellett és a lékhalászok egy pontos leírást adtak róla. Ha jól tudom téged vegyes érzelmek fűtöttek Lunához. Nem tudtam hogy nem tudsz a szőke haláláról, sajnálom. - Tette Ron a szája elé a kezét, és úgy tett mintha meglepődött volna, és részvételt is nyilvánított gúnyosan.

A világ amelyet 21 év alatt épített fel Draco, most elemeire bomlott. Nem gondolta volna sosem hogy ide vezetnek azok az érzelmei amelyekkel szeretni próbált valaha. Átvillant az agyában a lány szépséges haja, a tündöklő mosolya, a vidáman csilingelő hangja és a tejfehér bőre.

A harag messziről érkezett vihar formájában sújtott le Draco lelkére, és nem csillapodott akkor sem amikor azzal próbálta nyugtatni magát hogy nem ő végzett a 20 éves lánnyal.

- Nem én! Nem! - Ordította le önmagát, s Ron Weasly úgy érezte hogy elérte a végleges célját: tönkretenni Draco Malfoyt az igazak közlésével, és eltaposni mint egy férget.

- Maradj velem! - Folytatta a fiú, egyre jobban kitörő zokogása közepette.

- Ideje menni. - Közölte Ron egyszerűen, majd karon ragadta a vörösen izzó szemű fiút.

Draco magában suttogta a képzeteit, miszerint nem történt semmi ilyesmi Lunával, de nem volt elég neki ez hogy elhiggye.

Nem tudta felfogni hogy nincs többé az a kéz amely életében először érinthette meg Draco Malfoy lelkét, és útmutatást, valamint tükröt állított elé. Nem tehette meg vele Luna, hisz az önző cselekedet lenne a világgal szemben. - A fiú ezt gondolta, és úgy érezte hogy isten nem veheti el ezt az eleven csodát, ugyanis tudta hogy emberre mély hatást gyakorolt. A fiút sikerült egy olyan úton támogatni amelyen eddig vakon, és magányosan menetetelt a szakadó esőben.

- Sosem szerettem jobban élő embert tőled Luna Lovegood. - Suttogta Draco az ég felé tekintve.

- Szeretnék elmenni egy templomba, a kegyeletemet leróni. Kérlek Ron, Lunáról van szó. - Könyörgött a fiú mint egy kicsapott kutya az élelemért.

- Szó sem lehet róla! Hermione vár hogy meghozza az ítéletet! - Ezzel Ron elhopponált a fiú karját szorongatva.

*Anglia*

A fiú megérezte azt az illategyveleget amelyet nagyon rég szimatolhatott. A hideg kőpadlón hangosan koppant a Whiskytől tocsogó bőrcipője, és amint körbenézett elfogta a rettegés. Tudta hogy mindennek vége, hogy nincs több oka arra hogy maradjon. Mennie kellett, és senki sem tartotta vissza, hisz nem volt aki beszéljen vele, vagy esetleg befolyásolja.

Ron megfogta a karját majd elkezdte húzni a fiút. Úgy látszott hogy Hermione Granger nem szeretett volna publikus találkozót, ezért Draco csodálkozott amikor meglátta a boszorkányt a talárjában, és az üres szobát.

A fiatal nő keresztbe tett lábakkal, és kezében egy bögrével ült. Sehogy sem lehetett azt gondolni róla hogy egy sárvérű családból származott. Egy erős, intelligens, és okos nő ült a megfakult és bánatos Draco Malfoy-al szemben. Sosem gondolták volna az emberek hogy valaha egy nagy múltú családból származott.

- Hermione. - Köszönt Draco a nőnek, és a gesztust látva Ron az ajtót résnyire behúzta majd kilépett rajta.

Draco az ajtó felé fordította a fejét, és látta a résen keresztül hogy valaki beszélget Ronnal. Hermione megköszörülte a torkát, majd arra várt hogy Malfoy neki szentelje a figyelmét. Erről a fiú pontosan tudott de nem volt hajlandó a Mágiaügyiminiszter felé fordulnia.Talán túlságosan hangosan szidta le Harry Potter Ron Weaslyt, hisz semmi keresnivalója nem volt Draco Malfoynál, ezért ennek az egész ügynek hangot is adott a Potter-fiú.

- Miért csinálsz úgy mintha te lennél a főnök? Semmi közöd sincs addig Draco Malfoyhoz amíg én azt parancsba nem adom! - Ordította le Harry a folyóson Ront.

Draco jól megjegyezte ezt az információt, és már bánta hogy nem húzott be egyet annak a seggfejnek még Norvégiában. Egyedül azt nem értette hogy Hermione ténylegesen beszélni akart vele, Harry mégsem tudott erről az egészről.

A gyász és fájdalom lassan kezdte felemészteni, hisz eddig nem volt ideje ilyenekre gondolnia. Luna tényleg a felsorakozó csillagokat jelentette neki az égen, és nem csak egy lányt. Alig töltöttek együtt időt, de kezdte úgy érezni hogy a cigaretta, és az alkohol menedékétől is fontosabb volt a lány. Ám ez az illúziója szertefoszlott amikor Ron Weasly pofátlanul hatolt be az életébe.

A kék eget látta a szemei előtt majd Luna szemét. Ugyan mindkettőt Isten teremtette, de a Lunáéhoz fogható gyönyörűséges szemet még életében nem pillantott meg, hisz eddig mindig lehajtott fejjel és büszkeség nélkül sétált az utcán, vagy bármerre amerre éppen a sors sodorta el. A lenszőke hajat érzete érdes kezei között és ilyenkor jött rá hogy mi is az amikor találkoznak az igazi ellentétek. Amikor bemutatkoznak egymás előtt, és elvarázsolják egymást a másik fél jellemével. Dracot teljesen elbűvölte Luna és hitt benne hogy léteznek még ilyen csodálatraméltó emberek.

A kezdeti fájdalomból Hermione Granger bögréjének és az asztalnak a találkozása rántotta vissza a valóságba, ahogy azok szenvedtek egymás érintésétől.
- Hermione! Megtaláltuk! - Nyitott be az ajtón Harry Potter.

Draco alkarja megfeszült, és a teste egyre jobban szeretett volna elmenekülni innen. Harry Potter oly rég nem látott arca jelent meg előtte ahogy belépett a szobába. Hermione eddigi közönyös arckifejezése most egy sokkal barátságosabbra változott, és egyenesen a mellé érő Harry szemébe nézett.

A fiú minden apró részletet szeretett volna felfedezi amivel közelebb lehet ahhoz hogy rájöjjön arra hogy hogyan is menekülhetne meg a pokol tüzének becézett Mágiaügyi minisztériumból.

- Pontosabban nem találtuk meg, de él. S ez azt bizonyítja hogy a vádlott bűnös. - Suttogta Harry Hermione fülébe.Az ajtó csapódását lehetett hallani majd azt pillantotta meg Draco, hogy Ron indulattal teli arca és teste Harry felé indul.
- Már megint kihagytatok mindenből, és tudod, Harry Potter, a varázslók „uralkodója" kicsit visszavehetnél az arcodból! Sosem kértem hogy ossz velem meg mindent, de nem csak Hermionet veszed el tőlem, hanem az állásomat is. - Fröcsögött Ron egyre jobban elvörösödve. Mindenki reakciójára következtetni lehetett, de mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, Ron előkapta pálcáját majd Harrynek szegezte.
- Ne merészeld! Nem csak a főnököd vagyok, hanem a barátod is! - Üvöltött Harry.

Hermione arca egy pillanatra a kétségbeesett és ideges között volt, majd összeszedte minden önbizalmát, beletúrt a hajába, és a két fiú közé állt.
- Neked meg mi a franc bajod van? - Kérdezte Ront, miközben a fiú lejjebb tette a kezét, benne a pálcával.
- Tudom hogy titkoltok ti ketten előttem valamit, és azt is tudom hogy a félnótás Malfoy-al terveitek vannak, és hogy ki akartok ezekből hagyni! - Folytatta Weasly egyre jobban ordítva.
- Ron, sss! - Lépett közelebb Hermione Ronhoz, és próbálta a női bujasággal elrejteni mindazt amelyet eddig titokban őriztek.
- Kérlek Ronnie... Csak ne mondj semmit és nézz rám. - Kérte a boszorkány Ront, aki engedelmeskedett neki. A vörös hajkoronával rendelkező fiú talán most érezte igazán magáénak Hermionet. Hermione vékony kis kezét Ron arcához tette, és megérintette azt.
- Nyugodj meg! - Suttogta Hermione Ronnak aki engedelmesen próbálta visszafogni magát.
- Nos, miről is lenne szó? - Kérdezősködött a pillanatuk közben Harry. Ron erre kissé megint frusztrálttá vált, de érzete hogy most Potter főnökként, és nem barátként szól hozzá.
- Harry, kérlek adnál nekünk pár percet? És részleteznéd Malfoynak a tervet? - Szólt Hermione.
- Persze. - Hagyta rá Harry.

Draco, aki eddig csak csendben és figyelmesen nézte végig az eseményeket most sokkal jobban érezte magát, mint beérkezésekor.Tudta hogy az aranytrió között problémák adódtak, és a fiúk tekintetéből kilehetett következtetni hogy nem először történt ehhez hasonló incidens.
- Nos, Potter, nem működnek a kapcsolataid? - Próbált hencegni Draco, de még önmagához képest is szánalmasnak tartotta ezt a lépést.Harry egy szót se szólt, megtanulta az évek alatt az efféle kis beszólások kezelését, de az kissé zavarba ejtett hogy mindezt Draco Malfoy játssza el vele.
- Most mégis hova viszel? - Szólalt meg újra Malfoy, ezúttal értelmesebb mondattal.
- Az irodámba, és ott mindent részletezni fogok. - Felelt Harry komoran.
- Mibe keveredtem.. - Sóhajtott Malfoy és követte Pottert, egy keskeny kis folyóson keresztül.