A ködös este Norvégia apró falvait nem kerülte el, s az elhagyatott vidékeit sem, legalábbis Luna Lovegood ezt gondolta. A hó teljesen eláztatta a ruháját, és fázott a mínusz fokokban. Tüdejébe folyamatosan a hideg levegőt lélegezte be, és lábujjai végleg búcsút vettek attól hogy valaha meleget fog még érezni.

Ahogy körbenézett, rájött hogy Draco Malfoy egyáltalán nem követi, és hogy biztonságban van a körülményekhez képest, ezért tekintetét a tájra emelte, amely mellett mindeddig elrohant, s nem is fordított rá egyetlen pillantást sem.

Ahogy szeme világával megpillantotta a teliholdat amely az ezüstlő színével tekintett rá koronaként, elfogta a rettegés. Mi történik akkor, ha ma utoljára látja ezt a Holdat, s soha többé nem teheti meg, hogy szeme színével végigpásztázzon a fehérlő tájon, amely a legnagyobb védelmet nyújtja számára? S mégis a legnagyobb ellensége, és nem tehet ellene semmit, mert nap mint nap látnia kell ahogy nyugovóra tér, vagy éppen újjászületik a hó, karöltve a Holddal.

A keze közé fogott egy maréknyi havat, s tanulmányozta a Hold csillogó sugarain keresztül. Szerette volna látni ahogy a briliáns gyémántokat megcsillogtatja valamely igaz érték ami még mindig jelen van az emberiség életében. Ilyen volt a Hold amely a Vörös Fenyők ékesítő fejdíszeként szolgált, és nem csak a lány szőke loboncát színesítette meg élettel. A kristályok sokasága amelyeken keresztülgázolt, mind azt kiáltozták hogy 'engem válassz', hisz ki akartak kerülni a társaik közül, és boldogan megsemmisülni egy meleg, és selymes tenyéren. A lány apró, és hideg ujjai eljátszottak a kiválasztott fehérséggel, s ez a folyamat mind addig tartott amíg Luna érezte hogy szüksége van a hőre, különben az öli meg amelyben mindig is gyönyörködött.

Egy nagy erdő mentén sétált, amelyben a fenyők szépen sorakoztak, és a búvóhelyet, vagy épp a tüzelőt jelentették valaki számára. A lány csak annyit szeretett volna, hogy az erdő befogadja magáénak, ennek az ezüsttel leöntött este közepette. Egy nagy fenyőfát célzott ki magának, és el is indult felé, de érzete a lábában azt az átható fájdalmat amelyet az idő viszontagságai okoztak neki. Szép fogait kocogtatta, és a két kezével megölelte magát, ezzel próbálta átverni a testét, és melegséget vinni a lelkébe. A teljesen átfagyott kezeivel próbálta sikertelenül melengetni magát, de nem történt semmi változás.

- Draco meg akart ölni. - Suttogta magának, és elengedte az első szabadságot jelentő könnyét, amely végigfolyt a puha dombocskán: az arcán.

Azon az estén a szabadság Luna lelkéből kész volt kitörni a világok minden tájára, és elpusztítani a sötétségbe burkolózott lényeket. Azon az estén két lélek szakadt meg a fel nem fogható érzelmek egyvelege miatt, és nem menthette meg más a lelkét, csak az aki elpusztította. Azon az estén fájdalmasan üvöltött Draco összes vérző sebe, amelyet a lány okozott neki, amikor menekült a Malfoy ivadéktól.

Luna nem tudta hogyan menthetné meg magát a pusztító mínuszoktól, és most először hiányolta önmagát, és azt hogy valaha varázsló volt. Talán a fiúnak kellett ráébreszteni arra hogy aki egykoron volt, arra szüksége lesz annak az énjének is aki már nem tud varázsolni?

A válaszában kételkedett, ugyanis Draco Malfoy jégszínű szemei szenvedni hagyták, és ezzel bűntették a halál helyett. A lány arca a fájdalomteljesből a tehetetlenné változott, és a szíve is egyre gyakrabban hagyott ki, amikor arra gondolt hogy nem élheti meg a reggelt. A pánik lassan vette át az uralmat, és meg is fosztotta a józan gondolkodás minden bájától.

- Mit csináljak? Mit csináljak? - Kérdezgette az erdőtől, de a választ az éjjeli állatok apró neszei elnyomták.

Félt.

Átgondolt mindent, hogy mennyi veszély leselkedhet rá, és hogy mit tud tenni.

Az állatok.

Draco Malfoy.

A fagyos idő.

Ezek ellen kellett harcolnia, mindössze pár ruhadarabban, ló és élelem nélkül. Mindössze a lelkében hordozott ólom volt nála, és azok a könnyek amelyek nem törtek még fel. Sokszor volt már hogy egyedül kelt útra, és félig nomád életmódot élt, de ilyenre sosem volt felkészülve. Nem tudhatta hogy ilyen lelki fájdalmakat kell átélnie emiatt a fiú miatt. Mindig azt tanították neki hogy amikor egy fiú bánt egy lányt, az azért van mert szerette. Ő sosem hitt ebben, és most már biztos volt, hogy nem is fog. A nyugodt élet reményében menekült el Angliából, de Draco teljesen félbedúlta azt a világot amelyet a honján kívül kezdett el építgetni.

A fantáziálásból visszacsöppenve a valóságba, azon kaptam magát hogy kabátja ujját próbálja lejjebb húzogatni, majd egy nagy fenyőágat letörni. Nem tudta hogy mivel fogja meggyújtani az ágat, és hogy égni fog-e egyáltalán a mai napon tűz, de abban biztos volt hogy a félelem teljesen hatalmába kerítette, és tudta, hogy ettől csak úgy menekülhet meg, ha a teste hőmérséklete a normálon marad.

A fa kérgét hosszasan nézte, amelyen szinte alig voltak találhatóak nagyobb kéregdarabok. Mindegyik apró kis darabokban volt, amelyek mintha egy jobb időre vártak volna. Luna végül egy utolsó nagy erőfeszítéssel képes volt letörni a gallyat, amely hangos reccsenéssel vált le a fa törzséről. Az ágon található hó a gravitáció hatására a földre zúdult, így az ág súlya könnyebb lett, mint amennyire a lány számított.

Draco azon az erkélyen állt, ahonnan Luna levetette magát percekkel ezelőtt. A fiú meg sem próbálta követni, hisz feleslegesnek tartotta mindezt. Ehelyett hideg kezeit a tipikus Norvég motívumokkal ellátott korlátra helyezte, és figyelte Luna távolodó lépteit.

Félt, hogy megsérti a lelke azon részét amely a lány után kiáltott volna, és legszívesebben bocsánatot kért volna.

Nem engedhette hogy a kísértés meggyőzze, és Luna után induljon. Megérdemli a sorsát, a szenvedést, a fájdalmat. Hogy lehet valaki arra képes hogy lemond a saját varázserejéről, puszta fájdalomból? Senki sem teheti meg hogy eldobja azt a csodát, ami veleszületett, és szépen nevelgette eddig. A lány mégis ezt tette, de vajon milyen okokból?

A fiú ezen gondolkozott, és a szemével a csillagos eget pásztázta amelyen tükröződött a saját tekintete. Érezte hogy kezd áthűlni, ezért megfordult, és belépett az ajtón. A kellemes tűz ropogása volt csak az egyetlen zaj amelyre felfigyelt. A maga mögött lévő ajtót csendesen becsukta, és két kezét összefonta, majd elkezdte felmelegíteni apró mozdulatokkal.

Hirtelen tört elő valami ami Draco bensőjéből egészen a világig kúszott ki: senki sem számított rá, legfőbbképpen a fiú.

A kezei amelyek eddig nyugodtan pihentek a teste előtt, most feszülten szorultak ökölbe. Szemében folyamatosan könnyek keletkeztek, és nem akarták abbahagyni a képződést. Mellkasa rendszertelenül emelkedett fel, s alá, és úgy érzete hogy meg kell mentenie saját magát, attól az embertől aki benne lakozik. A fény amely a szoba különböző szegleteit világosította meg, most kiakart szökni az ajtón, egészen Lunáig, hogy figyelmeztesse arra, hogy Draco veszélyben van.

Ez tette különlegessé Luna és Draco első találkozóját: amikor meglátták egymást a fény mindig ott volt mögöttük, és próbálta ellesni hogy miért robbantja fel ez a két ember a világegyetemet egyetlen érintésükkel.

Dracoból kitört az, aki sosem szeretett volna ártani az embereknek. Igaznak érezte magát, igazabbnak mint a párkapcsolatok, mint a tudományos felfedezések; ő volt a legigazabb.

A fiú berohant a fogadóba, és hallotta ahogy a sörös korsók csörömpölése egyre lassabban szűnik meg. A hangok körülötte jobban fojtogatták mint bármi más, de végül mind elnémultak. A fickó aki a pult mögött törölgette a poharakat, most, az újonnan érkező vendéggel nézett farkasszemet.

Draco ismerte ezt a tipikus történést, hisz mindig ez játszódott le valahányszor belépett valahova. Mindenki megbámulta az évek alatt egyre jobban meggyötrődő arcát, amely valaha azzal a cseles mosollyal volt megáldva, azonban ebből az egészből ma már semmi sem látszik.Az elnémult világ ismét önmagává vált, és folytatta a megszokott társalgást. Mindenki nevetett, és mosolygott, és ez Dracot támadásként érte, s azt hitte hogy rajta gúnyolódnak, pedig az emberek láthatatlannak vették.

A Malfoy-fiú informálódni ment ebbe a fogadóba, ugyanis Luna után eredt, ám nem akadt nyomára. Félt hogy senki sem fog tudni róla semmit, és hogy a lányt örökre elvesztette.

A fából készült pultnál leült, és körbenézett, hisz aggódott hogy valaki meghallja hogy Lovegood-ot keresi. Nem szeretett volna problémába kerülni a helyiekkel, ezért közelebb hajolt a csaposhoz.

- Egy lányt keresek... lenszőke haja van, sápadt bőre, és körül-belül 175 cm magas. - Suttogta Malfoy a pultosnak.

- Szóval kurtizánt keresel? Sajnálom, ilyen üzlettel nem foglalkozik a fogadó egyik ágazata sem. - A férfi hátba veregette Dracot, aki undorodva fogta fel hogy egy muglival érintkezett.

- Ő nem kurtizán. Errefelé indult el az éjszaka, és az erdőn keresztül jött. Nagyon szeretném megtalálni. - Sziszegte Draco a bűzős leheletű férfinak.

Az embernek nagyon nem tetszett ahogy Draco nem hagyta magát. Úgy gondolta hogy a lenszőke fiú csak egy taknyos, aki egy-egy éjszakás kalandokat keres magának.

Draco szánakozó képpel, és egy cseppnyi könyörület kérésével nézett a csaposra, de az még mindig kételkedett abban hogy Draco igazakat beszél.

Nem tudhatta hogy végül magára marad, hogy csalódott lesz, pedig csak szeretni próbált. Nem gondolt előre semmit, hisz a jelen töretlen síktükrén élt. Félt azt gondolni hogy boldogan élhet miután megtörtént a visszafordíthatatlan baleset, a lelkük robbanása közben.

Az árnyékok gonosz sziluettje kerítette körbe ahogy ment azon az úton amelyre élete kezdete óta ki volt jelölve. Sosem mert arra az érzésre hallgatni, mely szerint Draco Malfoy is az árnyékok torz szülöttje közé tartozik.

Úgy érzete hogy ő is érdemel egy esélyt a fényben éléshez. Nem akart elhamarkodottan dönteni arról hogy Draco megérdemli-e azt hogy mindenki lenézze amiért az apja a lelkében egy rothadó szívet nevelt. A fiú nem volt kegyetlen a lány szemében, inkább csak áldozat.

- Nem tudtam! Nem, és kész! Bíztam benne, bíztam a szívében. - Suttogta Luna.- Abban a rothadt szívében! - Könnyeit törölve lépkedett tovább.