Boldog karácsonyt mindenkinek!

Kérdés: csatoljak zenéket a részekhez? 

(amiket hallgattam az írás közben/

elképzeltem a fejemben,

 hogy ez szól egy-egy jelenetnél)

Az út, amelyet a lány választott kissé bizonytalan volt. Nagyon is jól tudta, hisz soha többé nem szerette volna átélni azt a fajta szenvedést amely az utóbbi 1 évét jellemezte. - Ezért is menekült el Angliából.

Ott ült a kandalló mellett, s a családtól köszönt el. Úgy érezte, hogy nem volt többé maradása. Útbaigazítást kért, majd elindult a falu felé, ahol Draco majdnem megölte őt. Nem sokat gondolkozott a tejfölszőke fiún, csupán egy-egy kósza gondolat erejéig volt a fejében, ám ezeket gyorsan elhessegette. Az egyetlen, a prioritást élvező dolog Luna számára nem más volt, mintsem a lova, akit hátrahagyott mikor menekült. Több óra séta után ott találta magát a mugli falu szívében. A lány remekül tájékozódott, s így a fogadóhoz beérve egyenesen az istállóba ment, ahol ott pihent a szépséges lova.

- Szia szépségem. - Lehelte Luna a téli fagyban oda a lovának.

A lovat felkészítette az indulásra, lekefélte, s rátette a nyergét, majd a kantárt, és felült a lovára. Kiügetett az istállóból, és elindult az országhatár felé. Norvégiába is lóháton érkezett, ám úgy érezte, hogy visszafelé érdemesebb lenne a repülőutat választania. A muglik is számos eszközt találtak fel, többek közt a repülőgépet, amely lehetővé tette nekik az égben való fennmaradást. Luna számára a mugli pénz nem okozott problémát, hisz volt neki, s jelentéktelennek tartotta azt. Informálódott a legközelebbi repülőtérről, s elindult lovával abba az irányba. Tudta, hogy a jószágot hátra kell hagynia, hisz nem tudja magával vinni.

A lány órák óta lehetett úton, s érezte az esti szürkülettel érkező fagyos hideg pusztító erejét. A legközelebbi fogadóban talált magának szállást, s szerette volna, ha minél hamarabb eltud jutni a reptérre. A fogadó vezetőjétől kért segítséget, akire szerette volna rábízni a lovát. A nő szívesen gondját viselte, így Luna tudta, hogy már csak egyetlen dolog maradt hátra; szembenézni a félelmeivel, s visszarepülni Angliába. Ez volt számára az egyik legnehezebb dolog amelyet muszáj volt megtennie maga ellen. Érezte a gonoszt az álmában, érezte a fájdalmat, s tudta, hogy eme baljós feszültség igenis létezik.

A lány segítséget kapott a nőtől, aki felajánlotta, hogy elviszi a repülőtérre másnap.

Luna a lefekvéshez készülődött, azonban előtte megnyitotta a kád fölött elhelyezkedő csapot, s forró vízzel töltötte fel azt. A lány úgy érezte, hogy eme fürdőzések adnak neki igazán erőt. Az erőt, a hitre, a felejtésre, és arra, hogy a legnagyobb félelmeivel is szembenézzen.

A fejében újra elfoglalta méltó helyét Draco Malfoy. A férfi alakja, s angyali arca minden egyes pillanatban Luna szívét dobogtatta, egyre feszesebben. A lány próbált úgy gondolni rá, mint egy férfire aki nem jelent számára többet, s csakis régi ismerősök. A lány elmerült a kád vízben, s szemét becsukva próbált megnyugodni. Tudta, hogy a Malfoy-fiú felélesztett benne messzemenően ismeretlen érzéseket, s Luna ezek ellen egyedül úgy tudott védekezni, hogy elpalástolta a létezésüket. A lány korábban sosem volt szerelmes, így Draco Malfoy személye hozta el számára ezt.

Luna a forró, gőzölgő vízben ülve azon gondolkozott, hogy mégis kinek a személye lehetett a temetőben. Egy idő után úgy érezte, hogy segítségre, útmutatásra van szüksége az édesapjától. A lány kívánta, idők óta most először, hogy képes legyen használni az erejét, s segítséget kérni vele. A fürdővíz egyre hidegebbé vált, szinte metszette Luna puha, gyengéd bőrét. A lány elbóbiskolt a kádban, s álmot látott.

A temető.

Érezte, és tudta, hogy nagyon is éber, ám próbált minél közelebb kerülni a veszély forrásához. Ahogy egyre közelebb érkezett az ismeretlen alakhoz, annál inkább érezte, hogy az életével játszik. Luna megvolt győződve arról, hogy ez a valóság, és hogy ő igenis Angliában van. Az ismeretlen varázs, amelyet a férfi mormogott, Luna számára kezdett ismerőssé válni. Minden idők egyik legokosabb boszorkánya volt, s annak ellenére, hogy a varázslásra képtelenné vált, mindent tudott amely a varázslóvilággal kapcsolatos volt. A lány már jobban látta az apró fényforrást, s az arc, amely az igét mormogta igencsak ismerőssé vált számára.

A szemüveg.  A pálca.  Az a tartás.

Luna csak feltételezni tudta a varázsló személyét, s úgy gondolta, hogy épp eleget hallott, s látott, amikor elindult a temetőből.  A lány nagyon óvatosan elindult a helyszínről, amikor a temető kapujában újra átélte a hatalmas lökést. A lány megint elesett, ezúttal viszont nem vesztette el az eszméletét, szimplán beütötte a fejét. A lány futott, egészen a legközelebbi útig, s onnan sétálva indult el az éjszaka közepén.

Luna hirtelen összerezzent a fürdőkádban, majd felült a jéghideg vízből. A víz lefolyt a testéről, s libabőr keletkezett a gyengéd bőrön. A lány kiszállt a kádból, s a kandalló mellé kuporodott egy törülközőben. Égszínkék szemeivel a ropogó tűzet pásztázta, majd behunyta azokat, s hátradőlt az ágyán.

A gondolatai között megjelent egy emlékkép. Egyre élesebben, s élesebben játszódott le a fejében, majd a lány ráeszmélt arra, hogy mit is látott; a folyamatot, ami miatt elveszítette a varázserejét, amikor apja halála után meglátogatta először a temetőt a valóságban. Nagyon jól tudta, hogy mi történt azon az éjjelen, ám mégsem tudta épp ésszel felfogni ezt.

Ezért is menekült el.

Az édesapja halála, valamint ez az esemény vette el tőle azt, amely a lelke egy hatalmas, s őszinte darabja volt. Luna az egyik leghatalmasabb boszorkánnyá vált fiatal felnőtt korára, és talán sosem gondolta volna, hogy egy nap egy erejét vesztett hölggyé válik. Érezte a lelkében, hogy akit keres az álmaiban, az tehet arról, hogy neki többé nincs már ereje. Mégsem emlékezett a személyére, s arra, hogy ezt miért tették ellene.

Egy könnycsepp folyt le a pirospozsgás arcán, s letörölte azt vékony ujjaival. Luna szeretett volna varázsolni.

Az emlékkép feléledt benne, hogy azért választotta ezt az önkéntes száműzetést, hogy megmeneküljön ettől az embertől, s a szörnyűségtől amit tett. A zsigereiben érzete, hogy ez az ember fosztotta meg, vette el a legnagyobb hatalmát, s Luna erre mégsem emlékezett.

- Ki vagy te? - suttogta, miközben a vér megfagyott az ereiben.

-Mit tettél velem? - üvöltötte, s a szoba padlójára rogyott, s a libabőr óvatosan foglalta el puha bőrének apró szegleteit.

A forró, ropogó tűz mellett ült egy lélek összeroskadva, menthetetlen lidércnyomással a szívében.

Tudni akarta, hogy ki ez az ember, s hogy mégis mit tett ellene.

Az emlékképei egyre tisztábbak lettek, s tudta, hogy a sokk hatására felejtette el ezt a szörnyű bűntettet.

A lány felkelt a padlóról, embert próbáló ereje segítségével, majd az apró ablakhoz lépett, s kinyitotta azt.

A hideg olyan gyengéden kezdte a finom bőrt simogatni, mint ő Dracot. A lány régóta először érezte a törődés apró szikráját, ám a szájában keletkező kesernyés íz emlékeztette, hogy mégis az egyetlen dolog, amely törődik vele, az a levegő. Luna elkeseredetten nézett a fagyos tájra, majd fel a csillagokra. A fejéből a előbbi gondolatokat kiverte az a látvány, amely a lány égiszébe égett a csillagokra való kémlelésen keresztül. Enyhe rózsaszín ajkait kinyitotta, és elképedve bámult a csillagok tengerére. A kép amely előtte jelent meg, több mint csodálatraméltó volt.

-Draco... - suttogta Luna, a lelke legmélyebb zugából, s a szívét elfoglalta a kétely gyilkos gondolata.

- Hol lehet? - ábrándozott a lány, s kérdések sokasága jelent meg a fejében.

Átgondolta az elmúlt nap történéseit, s azt, hogy mégis hogyan szakadhatott meg közöttük eme különleges kötelék, puszta erőszak és néhány perc alatt. A fájdalom, amely a fiatal férfi hiányából keletkezett, Lunát újból földre terítette. A lány bebújt a meleg takarója alá, s az álmot kereste, amely meghozza neki a megváltást.

Az éjjel Luna számára lassan telt, ám a pihenés segített rajta, hogy legyőzze a fejében keringő bántó, s fájdalommal teli gondolatokat.

Luna lelkébe egy állandó érzés költözött be; a nyugtalanság, hisz a rejtélyes varázsló alakja megrémítette, s a férfi is, akivel egy véletlen által mélyebb köteléket alakított ki, mint valaha bármely más személlyel.

A reggel egy meglepő fordulatot hozott, mert Luna nyugodt volt, s készen állt, hogy újra belépjen Anglia kapuin. A lányt elfogta egy érzés, amely az izgatottság volt. Úgy érezte, hogy hiába lett képtelen az ereje alkalmazására, mégis örült, hogy végre láthatja a Roxfort-os barátait, s azokat a csodákat, amelyek a varázsvilág széles palettája kínál. - Ez volt a különbség Draco s Luna között; míg Draco a szégyen fájdalmas palástját öltötte magára, addig Luna próbálta a jót, s a jobbnak az eljövendölését látni. A lány optimista volt, és elégedett, ámbár a férfiú is próbálta önmagát annak feltüntetni, sosem tudta ezt az érzést a szívéből érezni.

A nevelés, amelyet Luna az édesapjától kapott, igen különlegesnek bizonyult, hisz a lány megérezte a feltétel nélküli szeretet odaadó örömét, s azt, hogy képes ennek birtokában tisztelni, s elfogadni minden egyes varázslót, s muglit egyaránt.

A lány tudta, hogy ez a feltétel nélküli szeretet nem csak az élet minden területén kamatozik, hanem egy férfi mellet is igen kifizetődő.

Itt az idő.

A nő kopogott Luna ajtaján, s a lenszőke lány összerezzent, majd a gondolatai kanyargós völgyéből újra a jelenben termett.

A nő és Luna beültek egy régi gyártású Ford-ba, majd a nő beindította azt. Az úton Luna a havas táj szépségeit nézte, s úgy érezte, hogy ahogy egyre jobban belemélyül a fehérségbe, annál méltóbban búcsúzik el tőle.

- Hiányozni fog. - mondta Luna a nőnek vékony, nőies hangján.

- Végleg elutazik? - kérdezte a nő őszinte érdeklődéssel.

- Azt majd az otthon tett látogatásom fogja befolyásolni. - válaszolt Luna kissé rejtélyesen.

Az út hátralévő része csendben telt, s Luna Draco személyét fürkészte minden városban, s faluban, míg a havas tájban is. A fejét nekidöntötte az ablaknak, s azon gondolkozott, hogy Draco itt marad, ő pedig visszautazik.

Elvesztette azt a férfit, akit keresett.

Próbált a pozitív, s olyan dolgokra gondolni, amelyek erőt adnak neki ahhoz, hogy ne forduljon vissza, s keresse meg Dracot.

- Megérkeztünk Lovegood kisasszony. - szólt neki a nő.

- Köszönöm, és jó utat kívánok visszafelé. - felelte Luna a nőnek, s kifizette a fuvardíját.

Luna, a törékeny gazellacsontozatú lány, a lenszőke hajával s az égszínkék szemeivel ott állt Norvégia egyik legapróbb repterén. A gépe 4 óra múlva indult, s a lány türelmesen kezdett várakozni.

Az egyik legnagyobb erény, amelyet édesapjától tanult, nem más volt, mint a türelem nemes képessége.

A lány leült egy tölgyből készült lakkozott padra, s a hátizsákba csomagolt életével várt.

Türelmesen.

Úgy, ahogy az édesapja tanította neki.

A lány fürkészte az arcokat, s kereste az angyalarcú, tejföl szőke férfit, s a remény, a legutolsó percig kitartóan élt benne, hogy megtalálja Dracot annak ellenére, hogy most készült elhagyni az országot.

A lány elindult a mosdó felé, s úgy érezte, hogy Draco Malfoy személye örökké köddé vált számára. Luna beért az igényesen tartott helyiségbe, ahol hideg vízzel kezdte mosni az arcát. Pár könnycseppet elejtett, hisz úgy érezte, itt a vége valami olyannak, amelynek a sors jóval szebb jövőt szánt. Luna az arcát a víz alatt tartotta, kiszerette volna ezeket a gondolatokat törölni a fejéből, s a víz jéghideg hirtelen erejétől várta ezt.

Ahogy felnézett a tükörbe, a kisírt szépséges szemein kívül mást is látott. A kép amely nézett rá, megrémítette.

Ott állt előtte.