A lány kiadta a kulcsokat, és kérte hogy kövessék. A recepciótól jobbra húzódott egy hosszú folyosó, és azon indultak el. Két szemközti ajtóhoz vezették őket, és Luna be is viharzott a bal oldalon lévőbe. Draco és a barna lány értetlenül álltak Luna viselkedése előtt.

Luna bezárta az ajtót, hátizsákját ledobta az ágyra, majd ő maga is elterült rajta. A hátát dörzsölte a puha takaró, miközben lerúgta magáról a csizmáját. A kabátján lávő zipzárt széthúzta, és kibújt a ruhadarabjából. Azt a földre dobta, majd bekuporodott az ágyba. Védtelennek érezte magát Dracoval szemben. Nem akarta hogy a fiú kopogtasson később az ajtaján, és nem akart senkit sem megtűrni aki beakart lépni a szobájába. A magzat póz volt számára a legideálisabb, ezért összehúzta magát, és sírni kezdett. Amikor túl sokáig volt egyedül akkor néha sírógörcsöt kapott. Most, Draco Malfoy is ezt a reakciót váltotta ki belőle. Luna átgondolta az elmúlt 12 óra történéseit. Csillogó szemmel nézett Dracora amikor először pillantotta meg, majd alább hagyott a csillogás amikor látta hogy a fiú bántja magát. Még most is látta maga előtt azt a milliónyi szilánkot, az Umbridge hasonmást, és Draco kisírt szemeit. Azok a jégszínben pompázó szemek olyan bánatosak voltak. 

Ahogy Luna erre gondolt legszívesebben kitörölte volna az összes könnyet a Malfoy-fiú szeméből. Aztán meghallotta hogy mi a baja a fiúnak. Lunában valami végleg széttört. Kételkedett ténylegesen Draco-ban, hogy miért ilyen kedves vele, de látta hogy erőlködött, ezért Luna is tolerálta magát. Ő is szenvedett, hisz érzelmileg szét volt esve. Nem az a magabiztos, és gyönyörű lány volt akit Draco látott.

 Az csak a látszat volt. Luna szerette magát álcázni, mert így biztonságosabban érezte magát. Ha valaki másban csalódnak az emberek, akkor könnyebb elviselnie. Ha viszont Luna tényleges oldalában, az rettentően fáj a lánynak. S ő Draco-nak megmutatta a legpazarabb álcáját amit valaha kreált. A fényt és a csillogást használta fel hozzá, és egy jó nagy adag bátorságra is szüksége volt ehhez. Már rég nem a kis félénk Luna volt, s nem is az a gyönyörűség a fogadóban. Valami más, valami ami igazabb, s őszintébb mindennél. De ezt az oldalát senki sem ismerte, még az apja sem, pedig benne mindennél jobban megbízott. Luna csupa rejtély volt mindenki számára. Akinek valaha sikerült megfejteni, az mélyen őrizte magában a titkot arról hogy Luna milyen. Draconál viszont úgy érzete hogy a nyugtató kéz amely a fiú arcát simogatja az tényleges. Igazán félt attól amit Draco tesz magával. Pedig ő még ennél is kegyetlenebb dolgokat művelt magával.

Draco belépett a szobájába és körbenézett. Egy karosszék a kandalló előtt, és egy kisebb erkély amelyre ki lehet menni. Emellett volt egy szekrény, egy hatalmas franciaágy, és egy íróasztal. Ennyi minden volt a szobájában, mégis üresnek érezte Luna jelenléte nélkül. Miért rohant el a lány? Mi vezetett el odáig hogy a lány így megutálja? Miért? Mindig ezek a kérdések jártak a fejében. Egyre jobban átvette a teste felett az uralmat a düh.

 Az utazó táskáját letette az ágya mellé, majd levetkőzött. Egy melegítő nadrágot vett fel, valamint bélelt pulcsit. A kandallóban égett a tűz, valószínűleg akkor gyújthattak be amikor ők még az istállóban voltak. A táskájából elővette a Whiskys poharát, majd egy remek nevű italt, és öntött magának. A haja szanaszét állt, nem is érdekelte, csak egy egyszerű mozdulattal hátra söpörte a szeméből. 

Helyet foglalt a karosszékben és öntött a pohárba a szeszből. Letette az üveget a kandalló párkányára, és elkezdte kortyolgatni a kezében lévő pohárból az italt. A székben ringatózott, s hallgatta ahogyan a tűz ropog. A fejét hátravetette, és becsukta szemeit. Próbált lenyugodni, ám az összes kísérlete sikertelen volt. Előre, s hátra. Így mozgott a széknek a lába egyenes ívben, de Malfoy megállította a monoton folyamatot. Felállt a székből és fel-alá járkált. Luna utálja amiért úgy kiborult. S most, megint egy idegrohama van kezdetben, s nem tudja korrigálni azt.

A poharat a kezében szorongatta, és az erkély felé lépett. Kinyitotta azt majd kilépett rajta. A testét átszelte a hideg, de ő nem törődött ezzel. Elindult a korlát felé, amelyen a hó telepedett le. Az éjszaka gyönyörűen megcsillogtatta azt, és isteni fényt kölcsönzött neki. Felnézett a csillagos égre, és a szeme elé tárult egy elképesztő szépségű összkép. A fehér pontok között a tejút rendszer cikázott körbe, kissé olyannak tűnt mintha elakarná kapni a csillagokat. Draco eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne ha nem lennének csillagok.

- Akkor talán Luna sem létezne. - Gondolta magában. Azt akarta hogy ezek az égi teremtmények végigragyogják az életét, ahogy Luna is. A csillagok mutatták meg neki nap mint nap a helyes irányt, ám eddig mindig elfordult ettől. Nem szerette volna ha más mondja meg neki hogy mi a helyes, s miért arra kell mennie. Egyszerűen csak önfejű volt, és nem törődött az önzetlen útmutatással. 

Ám most, hogy találkozott a valaha legfényesebb csillaggal, rájött hogy merre kell mennie. Követnie kell őt, és óvni, vigyázni hogy ki ne aludjon a fénye. Hisz, ha egyszer ez bekövetkezik, akkor már sosem lesz ugyanolyan.

Draco erre azon az a fagyos éjszakán jött rá. Meg akarta menteni a haldokló lelkű Lunát. Bármit megtett volna érte.

A poharat letette az íróasztalra, majd kinyitotta a szobája ajtaját, s elindult a Lunáéhoz. Először kopogtatott, de nem jött válasz, ezért benyitott. Körbenézett, és nem látta sehol a lányt. Aztán megpillantott egy hatalmas kupacot a takarója alatt. A ruhái szanaszét voltak hajígálva, s ezen Draco csodálkozott.

- Luna. - Szólította meg Malfoy a lányt.

Nem jött válasz, s Draco ezt kudarcnak vette. Közelebb lépett, és látta hogy a lány szemei csukva vannak. Leguggolt az ágy mellett, és megsimította Luna jéghideg arcát. Draco meglátta hogy a szemei kisírtak, és az arca vörös. A szívét valami összefacsarta, és nem nem hagyott alább ez az érzés percek múlva sem.

- Luna. - Próbálkozott Draco.

Még mindig nem jött válasz, ezért megrázta a lány karját. Luna kinyitotta a szemét, így Draconak rálátása lett azokba az égszínkék szemekbe.

- Kérlek kelj fel. - Suttogta gyengéden Draco.

A lány a takaróba csavart testét próbálta kiszabadítani kevés sikerrel. A kezét segítségül hívta, végül sikeresen kimászott az ágyból.

- Mi a baj? - kérdezte a fiútól.- Szeretném ha segítenél nekem, és szeretnék is mondani neked valamit. Kérlek menjünk át az én szobámba. - Mutatott utat Draco.- Hát jó. - Rendezte le a lány egy vállrándítással az előbbi dialógot. 

Valójában rettentően félt. Nem tudta hogy mit szeretne tőle Draco. A lány körbenézett a fiú szobájában, és úgy vélte hogy otthonosabb mint az övé. Bár nem nézett a sajátjában körbe, mégis úgy érezte hogy az nem ennyire szép.

- Mit szeretnél? - Kérdezte Luna kimérten.- Valójában először elmondom amit szeretnék. Aztán számomra már mindegy lesz. - Válaszolt miközben a padlót pásztázta.- Szóval. Luna, számomra te vagy az összes csillag az égen. Amikor ma megláttalak, nem hittem hogy ekkora befolyást tudsz tenni rám. Köszönöm hogy megvilágítod az életemet, hiszen eddig csak rossz dolgok történetek velem. A másik dolgot pedig nem szívesen akarom veled megcsináltatni, de muszáj. Sajnálom, önzőbb vagyok mint hittem. Nem akartalak ebbe az egészbe belekeverni, de megfogadtam magamnak hogy az elsővel megcsináltatom. S te lettél az. Mint tudod, elvették az erőmet. Számomra nincs így értelme tudni a varázsvilágról. Sajnálom. Kérlek alkalmazd rajtam az Exmemoriam-ot. - Suttogta el Draco könnyes szemmel.

A lány szája szétnyílt, mintha mondani akart volna valamit, de érzete, ha megszólal, akkor sírni fog.

- Draco. - Ennyit tudott csak kinyögni.

- Nem tudok már varázsolni. Odaadtam az erőmet. Eldobtam magamtól a varázslatot, hisz nekem nincs már rá szükségem. - Folytatta Luna megerősödött hangon.

A fiú szemei villámokat szórtak. A jégszín hirtelen még jobban kihűlt, így szürke lett. Nem tudott hinni a lány szavainak. Közelebb lépett Lunához, szinte egész közel, és érezte a lány leheletét.Különleges érzések kavarogtak Luna lelkében. Nem tudta hogy Draco képes ilyenre.Draco villámló szemeiben Luna nem látott mást csak az elveszett remény utolsó szikráját amikor kijelentette hogy többé nem tud varázsolni.

A villámokból átalakult egy vihar, amely Malfoynak nem csak a szemét, hanem a testét is körbeölelte. A felhők a kibuggyanni készülő könnycseppek voltak, amelyek aztán esővé alakultak át, könnycseppek formájában. A fiú utat adott az elsőnek, de erőt vett magán és a többit visszatartotta. Abban az egyben mindent kifejezett amit érzett; a reménytelenséget, a düht, csalódást, és a fájdalmát.Emellett undorodva nézett Lunára, arra a boszorkányra, aki elvette magát a varázslatot.

 A lelkéből feltörő, üvöltő fájdalmat fizikai megmozdulásain vezette le. Hallani akarta ahogy a lány könyörög az életéért. A teste cselekedett, ám az agya kikapcsolt. Megparancsolta neki hogy ne a szíve, s ne az agya cselekedjen, hanem a vérző lelke. Lüktettek és ordítottak az erei, mindből kiakart szabadulni a szenvedés-sorozata amit eddig átélt. A hátán kirajzolódótt az összes izom ahogy Luna felé indult. Szemében nem lehetett mást látni csak a düht, és valamilyen vágyat. Talán miniszter döntését akarta ezzel a tettével megbosszulni. Ha a Mágiaügyi Miniszter tudta volna hogy Draco Malfoy bántani fogja az embereket a későbbiekben a varázsereje miatt, akkor inkább az életfogytiglanig tartó Azkaban-t javasolta volna neki.

Luna érezte hogy nagy a baj. Nem tudta lenyugtatni Dracot az édes szavaival, és már az égszínkék íriszével sem tudta elvarázsolni. Úgy érezte hogy Dracot valami hajtja. Valami megmagyarázhatatlan, és fájdalmasabb mint egy ember halála, vagy a varázserő megvonása. Valami természetfelettit érzett amikor Draco ránézett. Mintha a szemében valami kitörni készülni. Remélni tudta hogy az a valami a szemében marad, mert akkor nem fog fájni senkinek.

- Hogy mit tettél? - Kérdezte a lányt, majd a bal kezével megfogta Luna torkát.

 - Miért? - Üvöltötte, ahogy felemelte Lunát a földről. 

- Válaszolj! - Ordított.

Luna próbálta sikertelenül lehámozni a fiú kezét a nyakáról. A tüdejében egyre kevesebb Oxigén volt, s azok amelyek még életben tartották, menekülni akartak a fiú haragja elől.

Draco fejben eljátszott a gondolattal hogy milyen is lenne ha a lány lélek nélküli testét tartaná a kezei között. Úgy gondolta hogy gyakorlatban is megakarja tapasztalni hogy milyen embert ölni varázslat nélkül. Szerette volna az első ilyen áldozatába beleölni minden fájdalmát amelyet a varázsvilág, és az apja okozott neki. Tudta hogy most kell megtenni, vagy akkor soha sem fogja. Ha hagyja hogy ez a lány levegőhöz jusson, az azt jelenti hogy gyenge. 

S mégis, kinek van szüksége egy gyenge emberre? Ki az aki foglalkozik még a mai világban olyan földbegyökerezett alapokkal mint a gyengédség, érzékiesség? Senki. Legalábbis Draco ezt vallotta.

Ránézett a haldokló lányra aki még mindig erőlködött, és próbálta az életét megmenti azokkal az apró gesztusokkal amelyek a fiút nem hatották meg.

Luna egyre nehezebben gondolkozott, szinte már fel is adta hogy tovább élhet, és hogy nem távozik el az élők sorából ezekben a percekben. Az energiája egyre csak fogyott, a maradékkal egy utolsó löketet beleadott, és mindkét kezével lefeszítette Dracoét.

 A lány csodálkozott, hogy sikerült neki megmenekülni a haláltól amely a fiú vállain szárnyalt felé. Egy levegővételnyi ideje volt, mert a fiú már megint fojtogatni kezdte, így elleneznie kellett a mozdulatsort. 

A lány erőre kapott, ezért belenézett a jégszín szemekbe majd kiszabadult a karjai közül. A torkát marta az a furcsa érzés amely a gyomrából készült előtörni. Végül rájött hogy ez az egész nem a torkából, hanem a szívéből indul. A lány elkezdett hátrálni az erkély felé, de szinte az eszénél sem volt ezekben a pillanatokban. Nem tudta hogy mit tehetne, az az ember ellen aki közelít felé. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogta az erkélynek a kilincsét ami a fából készült teraszra vezetett ki. Az apró fémdarabot oldalra fordította, és résnyire kinyitotta az ajtót. A fagyos mínuszok szíven ütötték, és azonnal megérezte ennek az egész, és kellemetlen erejű veszekedésnek a következményeit. A szemben lévő szobában volt az összes értéktárgya amely valaha fontos volt számára, de az élete a kezében volt. Ha kilép azon az ajtón akkor mindenét elveszíti, ráadásul sakk - matt helyzet fog lejátszódni. Félt Luna ettől az embertől. Úgy gondolta hogy nem lehetséges az hogy életben maradjon, hacsak le nem veti magát az erkélyről. 

Mérlegelt, s rájött hogy ez a legjobb megoldás, hiszen csak a második emeleten vannak, és hó is van. Talán ez volt a legnagyobb buktató, hisz odakint mínuszok voltak, és aki tehette az menekült a tél hideg foga elől, amely mindenkibe belevájja a fehér csontocskákat, aztán otthagyja, hogy hagy vérezzen el. A lány csak egy nadrágban, és egy kabátban volt ami nem jelentett nagy védelmet számára.

Meleg testével kilépett a hideg levegőbe, és az utolsó lélegzetvételével - amelyet a meleg levegő ölelt körbe - már kint is volt. Fogai vacogni kezdtek, és karján apró szőrszálak álltak fel, arra intve a lányt hogy itt a hőmérséklet között igen nagy eltérés van. Ő mit sem törődve ezekkel jelekkel, elkezdett futni a korlát felé. A fiú jelent meg az ajtóban, arra várva hogy magától menjen oda a lány. Luna nem engedelmeskedett, és ahogy megszűnt a közöttük lévő távolság, úgy hűlt meg a lány teste. Szinte magáénak érezte ezt a levegőt. Draco vészesen közelített, és az arcán az érzelmei ellentétei játszódtak le.

A düh, mely még mindig Draco lelkének macskakövezett utcáin sétált s most egyre erősödött. Úgy gondolta hogy nem érdemes a lánynak kiontania a saját életét, hisz ő maga is megteheti. A lány remegő keze után nyúlt, amely viszont azt próbálta jelezni hogy hagyja békén, és ne merje megérinteni a volt Mardekáros.

Itt volt az ideje dönteni, és Luna nem is habozott. A terasz korlátján lesöpörte a havat, amely gyilkos szilánkként fúródott a kézfejébe, de ő ezzel mit sem foglalkozva, két kezét rátámasztotta a fából készült, tipikus Norvég motívumokkal ellátott korlátra, és a súlyát is ráhelyezte. A lábait átlendítette, és ezt követte a teste egésze. A lány érezte ahogy repül. Mintha az egekben szárnyalt volna, és az ott lévő angyalok szánalommal teli arckifejezéssel akarnák megmenteni. 

Ez a mindent elsöprő érzés máris véget ért, és a lába alatt egy reccsenést hallott, amelyet a szilánkok tánca követte, ahogy körbeölelik a Luna vékony, apró lábait, és a két kezét megérintik. A lány nem sokáig, mindössze néhány másodpercig elidőzött a fehér gyilkosok megtapasztalásával, majd próbált kiszabadulni az egyre jobban elterjedő fájdalomtól, amelyet a fehérség hőmérséklete okozott neki. Az egyik lábával lépni próbált, ám a térdéig elfogta a hó, s ettől nem tudott szabadulni. Két kezét előrébb döntötte, de azok ellenszegültek a parancsának, és követték a teljesen elsüppedő lábakat. A lány megint lépett egyet, ezúttal sikeresebben, és most már a két lábán állt, menekülésre készen.

 Miért menekült? Miért nem akart segítséget kérni a házban dolgozóktól? Erre minduntalan kereste a választ, de abbahagyta az önmarcangolást, és inkább arra koncentrált amely miatt a legjobban félt. Mi lesz vele?

Ezt az erkélyről letekintő fiú sem tudta, csak annyit hogy a lány nem fogja túl élni az éjszakát. Egyetlenegy kabátban nem volt képes erre, ezért Draco arcán mosoly jelent meg. Olyan varázslóknak nincs helye a társadalomban akik önként veszik el maguktól a Merlintől kapott kincset, az erőt. S most találkozott az első ilyen emberrel. Ő mindenképp szerette volna visszakapni amit elvettek tőle Potterék, de ezt csak egy olyan tervvel tehette meg amely jobban össze van állítva, mint egy Hermione Granger féle. Az exmemoriam-os ötletét csak a félelme szülte, és már ostobaságnak tartotta az egészet. Legszívesebben Luna után ordított volna hogy megérdemli a halálát, de nem tette, hisz tisztában volt vele, hogy erre a lány is rájött.