Luna, és a pultos visszatért a bárpulthoz. A lány körbenézett párszor, ám nem találta a szőke hajú fiút. Ezért Luna úgy döntött hogy megnézi a szobát amit kibérelt magának. Most már tudta hogy 3 napra biztos jövője van. Aztán, 3 nappal később tovább kell állnia, és maga mögött fogja hagyni Draco Malfoyt. Igaz, a fiú egy igazi kígyó volt amikor gyerekek voltak, később viszont megkedvelte. Luna átlátott a szitán: tudta hogy az ifjabb Malfoy nem akart Halálfaló lenni. A lány szenvedett emiatt, sokszor álmatlan éjszakái voltak. Aztán megtudta hogy a fiú az Azkaban-ba került. Itt kioltódott Lunából a reménység legapróbb szikrája amit Malfoy iránt táplált. Úgy gondolta hogy soha többé nem látja. Ekkor vált Lunából az, aki felhagyott a varázslattal. Malfoy hatására, s emellett számos más fájdalmas indok jelen volt. S most, két évvel később megint látja. Próbálta leplezni hogy nem érdekli a fiú, ám az érzelmek elpalástolásában sosem volt túl jó.

Épp indult volna fel a fából készült, meredek lépcsőn, amikor meghallotta Malfoy kellemes, férfias hangját.

- Hova hova? - Kérdezte Draco zsebre tett kézzel.
- Csak megnézem a szobát amit kibéreltem. - Mutatott a kezével a falépcső felé.
- Elkísérlek, én épp megyek fel a sajátomba. - Mondta Malfoy ellent nem tűrő hangon.

A lány vállat vont, és az egyik lábát a másik után pakolgatta a lépcsőkön. Malfoy pedig utánament.

Az emeleten egy keskeny folyosó húzódott. Luna a kezében szorongatta a kulcsot amit a pultos nő adott neki, és lépkedett. Kereste a hármas számot, mit sem törődve Dracoval. A fiú ezt zokon vette, ezért csak köhintett egyet, majd elköszönt Lunától. A jégszínű szem mégsem bírta levenni a lányról a tekintetét. Draco elővette a kulcsát, és óvatosan behelyezte a zárba, finomabban, és halkabban mint valaha. A zár kattant, s a fiúnak lehetősége lett volna otthagyni a két ajtóval odébb szenvedő lányt. A Malfoy fiú még egy utolsó pillantást vetett az egykori Hollóhátasra mielőtt belépett volna. Az egyik lába már bent is volt a szobájában, és követni akarta a másik is. Ám a lány leejtette a kulcsot, amely hangos puffanással a földre ért. A szőke fiú magába szívta a porosodó folyosó levegőjét, és becsukta a szobájának az ajtaját. Odasietett a lányhoz, aki még mindig a kulccsal szerencsétlenkedett. Draco gyengéden kivette a kezéből, és az égszínkék szemekbe nézett.

- Hagyd, majd én. - Ennyit mondott a lánynak, s rögtön behelyezte a kulcsot a zárba.

A lány szemei valósággal köszönetet mondtak, ám a hangszálait nem tudta megszólaltatni.

Draco vetett egy utolsó pillantást a lányra, majd megfordult, és monoton léptekkel visszaballagott a szobájába. Utálta abban a másodpercben magát, amiért nem kísérte be a lányt a szobába, és csak faképnél hagyta. De hisz ő Draco Malfoy, a Mardekár ház egykori hercege.

A fiú ezzel próbálta nyugtatni magát. Úgy gondolta hogy a lány vérbeli bunkónak tartja. S Draco szerint így volt jó. A lányt akarattal is kényszerítheti az Exmemoriam-ra, nem kell neki pátyolgatnia ahhoz a lelkét.

Dracoban a düh egyre csak forrt. Dühös volt magára, dühös volt a lányra. Dühös volt mindenre, és mindenkire.

Miért pont ennek a lánynak kellett jönnie? Miért kell hogy gyengéden bánjon vele?
Miért nézi a lány semmibe az eddigi erőfeszítéseit?

Sok ember azt gondolhatja hogy Malfoy nem tett semmit, aminek örülne a lány.

Mégis, a fiú minden akaratát bevetette. Sosem kínált meg senkit a cigarettájából, sosem engedte hogy bárki is hozzányúljon az öngyújtójához. A lánnyal nem volt undok, s mi több, próbált vele rendes lenni. Egyszer sem tett megjegyzést arra hogy milyen féleszű, vagy a Hollóhátas múltjára, sőt még arra a bolond apjára sem.

Ha tudta volna a fiú hogy szegény Luna apja már a föld alatt van, akkor jobban megválogatta volna a szavait, még akkor is ha csak gondolatban tette.

Draconak elege lett. Levette a zakóját, és egy nagyobb tükör elé állt. A tükörben láthatta magát a térdéig. A kép amely visszanézett rá, nem más volt mint egy 20 éves fiú aki nem tud hova menekülni. Aki ha tehetné most azonnal véget vetne ennek az őrületnek.

Olyan tett amit eddig csak nagyon ritkán. Ordított. A tükörképére.

- Miért? Miért pont ő? Tőle jobb még Potter is! Ő nem értékeli a gesztusaimat! Nem tud értékelni semmit! Sosem tudott! - Fogta a szőke haját két oldalt, és csak üvöltött, annyit amennyi kifért a torkán. Nem érdekelte hogy a két szobával messzebb lévő Luna meghallhatja. Nem érdekelte a bárban lévő emberek közül egy sem. Végre valaki megtudja hogy milyen élete van.

Nem tudta elviselni a tükörképéből jövő szánalmat, és a lenézést. Véget akart ennek vetni. Levette a bal kezét a hajáról, és teljes erejéből belevágott a tükörbe. A tükör millió és millió darabra pergett. A szilánkok csak úgy csillogtak a kintről beszűrődő holdfényben. Draconak ez nem volt elég: a jobb kezével ugyanazt a mozdulatot elismételte amit a ballal. Még több gyémántfényű szilánk pergett körülötte: olyan volt mint az élete. Minden szép amit eddig kapott darabokra esett, és nem tehetett ellene semmit. Nem tudta őket visszaragasztani a helyükre, és nem tudta összeszedni a darabkákat sem. A holdfény, amely megsütötte e szilánkokat csak ráadás volt. Draco élete a reflektorfényben esett szét. A legintimebb részletekig szétszedték őt, úgy ahogy ő a tükröt.

A bal kezén az összes bütykéből elindult a vér. Csak folyt a drága Aranyvér mindenfelé, s kezdte ellepni az ujjait. A jobb kezén is engedett a szilánkok csábításának: csak kettő vérzett, de az a kettő jobban mint bármi más. Még egy ideig nézte a szilánkokat a földön, majd kimérten lépett egyet, és még apróbb darabokra taposta szét őket. Pontosan úgy tett ahogy Luna vele. Draco odalépett a falhoz amely halványkék színben virított, és belevágta először a bal öklét, majd a jobbat.

- Nem értékel! Senki sem! Én normális próbálok vele lenni és kibaszottul leszarja! - Ordította falnak, mintha attól várna megértést. Hiába: a fal csak kezdte felvenni a lila színt, amely Draco véréből és az eredeti színből keletkezett. A fiú egyre jobban bűntette a falat, most már annyira hogy a fal be is repedt. Soha nem akarta abbahagyni. Ez tette boldoggá. A fizikai fájdalom.

Miután Draco kinyitotta neki az ajtót, ő egyből besietett rajta. Nem nézett körbe, hisz nem érdekelte hogy hol alszik, neki csak annyi számított hogy van aki tudhat valamit a lelkitársáról. Draco mindent tudhat, hiszen Malfoy. Luna nem szeretett volna semmi mást, csak kideríteni hogy három nap múlva merre viszi az út.

Emellett magyarázhatatlannak gondolja hogy Draco ilyen kedves vele.

A lány még mindig az ajtóban állt, fejét és hátát nekitámasztva, és érezte hogy a lábai elernyednek. Luna lecsúszott, és leült a hideg földre. A lábait felhúzta a mellkasához, és a két karjával átkulcsolta azokat. Furcsának érezte hogy Draco nem szólt egy rossz szót se, sőt kifejezetten normális volt vele. Aztán a rossz gondolatok helyett a jók következtek. Mi van ha a fiút megváltoztatta az Azkaban-ban? Mi történt akkor ha normális lett? 2 év az hosszú idő. Luna ezt nagyon jól tudta. Talán, jobban is mint más.

Még mindig az ajtó előtt ült és gondolkozott, amikor meghallotta azt az ismerős fiú hangot. Aztán egy óriási csörömpölést. A lány egy másodpercig még a lélegzetét is visszatartotta. S megint. Aztán újra. Végül megszűntek a zajok, és Luna kifújta a levegőt. Mire fellélegzett újra hallani lehetett. Tompábban, de azért hallhatóan. A szőke hajú lány ezt nem tudta mire vélni, ezért feltápászkodott, és kinyitotta az ajtaját. Lassú, alig hallható léptekkel indult el. Valamiért célszerűbbnek találta ha lábujjhegyen megy. Kecsesen lépkedett, ám az öreg, rozoga deszkák nyikorogtak a pillesúlya alatt is. Közelebb lépett Draco ajtajához, és a fülét odahelyezte a fa anyagához. Félt. Félt hogy valami kárt tesz magában Draco. Ezért a lány a világ legmeggondolatlanabb lépését tette: benyitott, és végül belépett.

A fiú szobája halványkék színekben pompázott. Luna körbenézett és a tekintete az ajtó melletti tükrön állapodott meg. Több millió üvegdarab hevert a lábai előtt, s a szoba azon részén ahol Malfoy is állt. Ezután Luna a szemeit a neki háttal álló Draco-ra szegezte. A fehér ingje  alól jól kilátszódott az izmos háta, s az is ahogy a karján lévő izmok megfeszülnek amikor belevágja az öklét a falba. A lány ezt nem hagyhatta. Azonnal cselekedett, és odarohant hozzá. A fiú már épp emelte volna a jobb kezét, amikor Luna a kis csontos kezeivel elkapta azt. Draco oldalra nézett, egyenesen Luna gyönyörűséges szemeibe. A lány szemében a kétségbeesésen kívül még olyan érzelmek foglaltak helyet amely a fiú számára ismeretlenek voltak.

- Kérlek ne. - Suttogta a lány szinte elhalt hangon.

Draco ökle ellazult ahogy a két kis kéz hozzáért. De a szíve még mindig ugyanolyan haragban volt a testével, és az elméjével ahogyan Luna érkezése előtt is.
A fiú ismét befeszítette öklét, majd ránézett a falra. Csupa vér volt.

- Draco. - Folytatta a lány.

A fiú még sosem hallotta hogy valaki így mondaná ki neki a nevét.

Ebbe az egy szóba fektette bele az összes megmaradt energiáját Luna. Tudta ha ez most nem segít, akkor semmi sem. A lány szemei megteltek könnyel, de nem akármilyennel: a világ legtisztábbjaival.

Malfoy újra ránézett Lunára. Ha tudta volna hogy milyen gyönyörű. Draco nem tudott ellenállni. Életében először sírt valaki érte. S egy olyan ember tette ezt, akit évekig bolondnak nézett. Most az ifjabb Malfoy ejtette el az első könnycseppjét. Még sosem sírt senki, és semmi miatt, kivéve amikor az apja kényszerítette valamire, és abban a percben mikor  Dumbledor elment az élők sora közül. S most, egy olyan ember váltotta ki belőle mindezt, akire soha nem számított.

Nem bírta tovább: kifakadt. Magához húzta Lunát, és csak sírt és sírt.

A lány nem hitte el amit látott: Draco szépséges szemében megjelent egy könnycsepp. Aztán követte rengeteg.

Luna leült a fiú ágyára, Malfoy pedig a fejét belefektette a lány ölébe. Még mindig sírt. Luna a fiú egyik rakoncátlan szőke tincse babrálása közben hallgatta ahogy az ölében fekvő hangosan szuszog. Nem várt arra hogy abbahagyja. Nem akarta hogy úgy fejezze be a sírást, hogy az nem teljesedett ki rajta. Luna tudta hogy milyen amikor el kell fojtani az embernek a sírást. Sosem kívánna ilyet senkinek. Főleg nem annak a varázslónak akivel elfogja tölteni az elkövetkezendő három napot. Érezte hogy Draconak olyan szintű lelki támaszra van szüksége amelyet évek óta nem kapott.

A fiú szabálytalanul kapkodta a levegőt, és örökké szeretett volna Luna ölében maradni. A lány maga volt a nyugalom központja. Luna nem tett semmit, csak hallgatta ahogyan a fiú sír. S Draconak pont erre volt szüksége. Egy emberre aki nem csak az erő nélküli varázslót látja benne, hanem valami emberibbet, valami jobbat. Szerette volna Draco ha a lány nem csak akkor látná, és viselné el az igazi énjét amikor sír. Azt akarta hogy a lány akkor is így legyen mellette, amikor nevet, vagy amikor elképesztően csalódott. Megakarta mutatni neki hogy nem csak az érzéketlen fiú, és a dührohamos Malfoy rejtőzik benne. Ám ahhoz hogy megtudja mutatni Lunának az igazi érzelmeit nagyon mélyről kellett felásnia.

Malfoy már nem csak az Exmemoriam miatt volt kedves vele. Elhatározta hogy boldoggá teszi a lánynak ezt a három napját. Ha a lány megteszi neki, akkor Draco is szeretne valamit cserébe adni.

A fiú nem ismert magára. De valószínűbbnek tartotta hogy sokkal jobban volt az érzékeny Draco az igazi, minthogy az érzéketlen, tönkrement Draco.

Luna csak nézte a platinaszőke hajzuhatagot. Nem tudta hogy ennyi év után is még mindig azon van hogy Draconak legyen a legjobb. Pedig ezen volt.
Érezte hogy az ölében fekvő fiú egyre szaggatottabban veszi a levegőt. A lány most a hátát kezdte el simogatni.

Draco sírása lassan megszűnt. Luna úgy érezte hogy a fiú szeretne még beszélgetni vele. Valószínűleg így volt, mert ahogy Draco felült azonnal Luna nyakába borult. A lány olyan erősen szorította magához, mint még soha, senkit sem. Draco viszonozta ezt a sokat jelentő gesztust, és még így ültek két percig. Ezután a fiú erőt vett magán. Úgy érezte hogy a mellette ülő, szőke hajú lánynak tartozik egy hatalmas csokor igazsággal.

Draco kényelmesen elhelyezkedett az ágyon a lánnyal szemben, majd belekezdett.

- Tudod, én rossz ember vagyok. Nagyon rossz. S nincs sok türelmem az emberekhez. Veled viszont próbáltam kedves lenni, mert nem találkoztam varázslóval régóta. - Fejezte be az első adag igazságosztását Draco.

És ez volt az a pont ahol Luna úgy érezte hogy összeállt a kép. Félve gondolt arra hogy Draco a másik ember akinek elvették az erejét. Ezt az ötletet elvetette. Egy ilyen nagy tudású, és rangú varázslófiútól biztos nem vennék el.

- Te beléptél a legintimebb szférámba. Bármilyen hihetetlennek hangzik, számomra a cigaretta a minden. S amikor megkínáltalak, vagy felvetted az öngyújtóm, akkor történt meg az hogy az első húr elszakadt. Aztán segítettem a kulccsal idefent, de te csak a szemeddel köszönted meg. És nem vetted észre hogy mennyire próbálkoztam. Próbáltam udvarias lenni veled. - Hadarta el a Malfoy fiú.

Lunát ez meglepetésként érte. Nem hitte volna hogy pont Draconak lesznek ezzel problémái.

A lány még emésztette az imént hallottakat, és próbált egy értelmes választ kinyögni.

- Draco. - Kezdett bele a szőke lány.
- Velem nem kell udvariasnak lenned. Velem nem megosztanod a legprivátabb dolgaidat. Egyszerűen elég ha egy másik varázsló jelenlétében lehetek. Én sosem kértem hogy változz meg. Sosem akartam hogy udvarias legyél velem. Ám tudod, ez nekem nagyon sokat jelent. Köszönöm. - Pillantott Luna a fiúra.

Draco úgy érezte hogy itt az ideje elmondani neki mindent.

- Te gondolom tudsz arról hogy az Azkaban-ban voltam egy évig. - Mondta Draco kedvetlenül.
- Mindenki tud róla a francba! - kiáltott fel hangosan.
- Igen, tudok róla. - Kezdte halkan Luna.
- Miután kijöttem látták a Minisztériumiak hogy számomra az Azkaban kevés volt. Tudták hogy nem javultam meg. Azt akarták hogy szenvedjek. Ezért felkeresték a leghatalmasabb varázslót, és meg merészelték tenni azt amit... - Folytatta Draco, de egy női sikoly belehasított az égbe.