~ G Y Ű L Ö L V E  S Z E R E T N I ~

2.

Lia leátkozta a szeretett csillagjait is az égről az esős idő láttán. Seattle-ben jócskán sütött a Nap, simogatta a tavaszi fák rügyeit, a szellő játszadozott a zsenge fűvel. Forks, mintha nem is a nagyváros mellett lett volna. Borús idő fogta közre a kis létszámú várost, a szürke idő Lia hangulatára is kihatott, bár nem volt éhes így is morcos volt, és csakis teremtője járt az eszében. Szerette volna minél előbb odaadni magát a férfinek, s az sem lelkesítette, hogy végre láthatja azokat a titokzatos Cullenékat. Foglalkoztatta a kérdés, hogy ebben a kisvárosban, hogyan tudnak megélni úgy, hogy nem tűnik fel senkinek, hogy ők mások, vagy egyáltalán hogyan nem jönnek rá a lakosok, hogy vámpírok élnek közöttük, hiszen a sok fős családnak igen nagy valószínűséggel nagy az étvágya, ahhoz pedig sok emberre van szükség, hogy jóllakottan éljék a világukat.

Míg ezen gondolkodott az eső hevesebb intenzitással hullott alá, vízfüggönyként ereszkedett az erdő határán. A dörmögő eső egyre erőszakosabban kaparta bőrét, míg bokáig érő pocsolyákon száguldoztak át, figyelve, hogy a lézengő emberek az út szélén ne vegyék őket észre.

Az erdőbe értek, Lia orrfacsaró bűzt érzett, az ázott kutyához hasonlította. Jane hamarosan elmesélte neki, hogy a La Push nevezetű parton alakváltók élnek, akik vérfarkas jellemet tudnak felvenni. Liát taszította ez a farkasos dolog, inkább lett volna a Lernéi Hüdra, minthogy csupa szőrösen és bűzösen élje mindennapjait.

Elcsendesedett erdővel szembesültek, az élőlények hiányzó hangjai kísértetiesnek tűntek, és Lia azon tűnődött, miért nincsenek állatok az erdőben. Egyes-egyedül néhány varjú körözött fejük felett, torz hangjukat teljesen kieresztették, ám azok is gyorsan tovább álltak, miután Jane a képességével megkínozta őket egy kicsit.

A haraszt ropogott Lia lába alatt, a mohás területen úgy lépdelt, mintha egy habos felhőn járkálna.

A tavaszi erdő úgyszólván elég csendes volt, ahhoz képest, hogy tavasszal minden élőlény szeret kibújni a tél borongóságából. A fák tövében cseperedő élénk színű virágokat elverte a zúduló eső, a gyenge levelek erőtlen kapaszkodás után lehullottak a fák ágairól.

Itt nagy vihar lesz, talán ilyet még Forks sem látott.

Igaza volt, amilyen vihar közeledett olyat élő ember még nem láthatott, s Lia nem is sejtette, hogy a vihar még csak a kezdet. Morcos hangulata morcosabb lesz pár perc múlva, pár jókora szőrös szörnyeteg miatt.

Ahogy szelték át az erdőt úgy vált az idő kegyetlenebbé, Lia vámpírlátása ellenére sem látott az esőtől. A hegyvonulat távolságában morgó robajjal szállt le hozzájuk a mennydörgés ősi zaja.

Lia izmai összerándultak, néma sikítás hagyta el száját, míg Alec-be kapaszkodott. Az határozottan fogta, miközben a lány visszanyerte az egyensúlyát.

Dühöngött magában még egy sort, amiért köpenye szinte rásimult alakjára, ahogyan a víz ráragasztotta azt, cipőjébe belefolyt a mocskos víz.

Fázott és elege volt mindenből. Soha többet nem akart ilyen helyekre jönni. Marad a könyvtárba és ő lesz a Volturi esze, s nem ereje. Igen! Biztosan ezt fogja csinálni. Legalábbis ezt gondolta.

Tévedett.

Az egyre zöldebb és magasabbra nyújtózkodó fák hézagjain át bűz facsarta az orrát. Egy ismerős szag, ami az erdő határában is haloványan lézengett.

A Volturi gárdája megtorpant, mivel Lia ment a libasorban utoljára, ezért nekiment Felixnek. Nagyot nyekkenve pattant le róla, belelépve egy nagy pocsolyába.

A szag erősödött, rohamos gyorsasággal.

Jane nagy szemei duplájára meredtek, sejtelmesen nézett a többiekre, akik bólintva Lia elé álltak.

A Volturi gárdája várt valamire, Lia nem tudta mire, de ha őt ennyire védelmezik, akkor biztosan nem húsvér emberek jöttek.

– Mindenhol ott vannak – suttogta Demetri.

A többiek egyetértően némák maradtak.

– Nem szabadna itt lennie. Baja fog esni – dünnyögte Felix.

– Nem – ellenkezett Jane. – Nem engedem, hogy baja essen – nézett lopva Lia felé.

– Most rólam sustorogtok? – kérdezte döbbenten Lia. – Mitől kellene megmen... – Kérdését nem fejezhette be, Felix óvatosan befogta száját, maga mögé tessékelte, és támadóállásba helyezte magát.

A szagot már maga mellett érezte, jött, s csak jött, egy pillanatra sem állt meg.

– Fuss Lia! – kiáltott rá Jane, de ő dermedten állt, lábujjai erőteljesen kapaszkodtak csizmája talpazatára. – Mi lesz már, hugi! Fuss!

– De hát mi... – Egy nagy szőrös valami ugrott ki a fák bújtatása mögül, egyenesen Liára vetette magát. Éles karmai éppen hogy elkerülték gyönyörű arcát. A barna szőrcsomó csattogtatta fogait, nyála Lia orcájára folyt, s az égette, csípte a hófehér bőrfelületet.

Lia sikoltott, az éles fogak pár centire voltak nyakától, a szörnyeteg szemei aranyba pompáztak, de kegyetlenül forogtak.

– Kín! – hallotta Jane hangját, mire a szörnyeteg az oldalára vágódott és nyüszítve igyekezett megszabadulni az ördögtől kapott kíntól.

– Fuss! – kiáltottak rá Liára mindannyian. 

Liának nem kellett kétszer mondani. Felhúzva nyúlcipőjét indult el az ellenkező irányba, vissza az erdő szélére. A fák lombjai golyóként csapódtak arcába, közben érezte, hogy valami a nyakába lohol, a forró levegő a nyakát piszkálta, állkapcsát erőszakosan csattogtatta.

Újabb dörrenés rázta meg a kisváros mezsgyéjét.

Csúszott a talaj, jégpályává változott a moha és a víz egyesülése által, így Lia párszor majdnem elesett odaadva magát a ragadozónak.

Hát így! Ilyen egy alakváltó, aki vérfarkassá tud alakulni. Ronda egy dög... Bár most én is odaadnám szépségemet, hogy olyan erős legyek, mint az a földbarna szörnyeteg.

Zörgött alatta a talaj, a behemót már-már földrengést okozott hosszú lábaival. Lia előre haladt, hátrafordulni nem mert, nem akarta tudni mennyire is van közel azokhoz az éles fogakhoz.

A halálhoz, mely elől nyolc hónappal ezelőtt megmenekül.

A bestia vonyított, falkáját hívta. Pillanatokon belül hallatszott a többi vonyítás.

Liát elkapta a halálfélelem, nyolc hónappal vámpírrá válása után most először érzett a szerelmen és a dühön kívül más érzelmet is.

Levegővétele megszaporodtak, hiába nem volt szüksége oxigénre, emberi ösztönei még nem teljesen haltak ki nála. Futott, amennyire telhetett egy újszülött vámpírtól, de a bestia nem hagyta nyugton, sőt, mintha az nem fáradt volna, csak erősödött Lia félelmétől.

Balról egy árnyat pillantott meg, szürke volt és ugyanúgy szőrös, kisebb, mint az előző, de ezzel sem akart éjszaka összefutni egy kihalt utcán. Liára vetette magát, de Lia lélekjelenlétének köszönhetően lehasalt a földre, így a farkas nagyot zuhant egy tüskés bokorba. Lia gúnyosan odavetett egy színészi kacajt, ám nem állt meg.

Egészen addig a pontig, amíg egy nem szőrös, ám termetes ember meg nem ragadta torkánál fogva. Lia talpai elemelkedtek a földtől, majd repült olyan jó öt métert egyenesen a legnagyobb pocsolyába, amivel eddig valaha találkozott.

Száját betöltötte a sáros víz, haja összeragadva tapadt homlokára. Erőlködve próbálta egyszerre kiköpni a saras vizet, felállni és lenyelni a duzzanatot a torkáról, s csak miután sikerült megvalósítania nézett fel a fölé tornyosuló vámpírra.

Merthogy az volt, hófehér bőre teljességgel kontrasztban állt éjfekete hajával, izmaival még Felixével sem vetekedhetett. Önelégülten mosolygott a megszeppent lányra, aztán egy határozott mozdulattal a hóna alá nyúlt és felkapta. Lia visított, mint egy disznóvágást megélt malac. Úgy csüngött a férfin, mintha csak egy jelentéktelen krumpliszsák lenne egy paraszt vállán.

– Eressz el, bassza meg! – találta meg hangját.

A férfi nem tette, hiába is ütögette Lia a hátát, csak vitte, mint egy rongybabát.

Egy tisztásra értek, Lia a tisztással háttal feküdt a termetes vámpír vállán, így nem láthatta, pusztán szagolhatta a legalább öt vámpír jelenlétét.

Nekem végem! Ha a Volturi is fél ezektől engem felfalnak! Odaadnak az egyik dögnek vacsorára. Ó, a büdös picsába már!

– Követelem, hogy tegyél le, te égimeszelő! Tegyél le! Nem is sejted kit cipelsz most a hátadon! – kiabálta.

– Te akartad – ezzel majdhogynem a földbe döngölte a lány látszólagos törékeny testét. Lia még a füvet is megkóstolta ennek következtében. A lány felpattant, remegett keze-lába, de őt a Volturi tanította. Nem szabadott megadást mutatnia. Nem! Az elfutás azonban igencsak nem ment; a fiú megragadta csuklójánál, és a többi vámpír elé hajította.

Volt ott mindenféle kinézetű. Egy apró termetű, barnahajú lány, akinek egyáltalán nem állt jól a komoly arckifejezés, a mellette lévő fiúnak azonban annál inkább, szőke lobonca keretet adott markáns fejének, s úgy nézett ki, mintha fájdalmas lenne neki a mosolygás. Aztán ott volt egy szőke hajú lány is, akin Liának megakadt a szeme, hiszen gyönyörű volt, s magánál szebb lányokat nemigen látott a vámpírvilágban. Egy páron állapodott meg kótyagos tekintete, azok úgy passzoltak egymáshoz, mint alfa az omegához. Tökéletesen illettek, s ezt Lia még külső szemlélőként is látta, még ha a pár külsőleg nem is igazán hasonlított egymáshoz. A fiúnak halványbarna haja volt, a lánynak sötétebb árnyalatban lobogott a haja az eső ellenére is. Míg a fiú gyilkos pillantással nézte Lia minden egyes apró mozdulatát, addig a lány inkább érdeklődött az újszülött iránt, szemében az együttérzés lángja pislákolt. És ott volt egy másik. A leggyönyörűbb. Tekintélyt parancsoló tekintete a lány szenvedő alakját nézte, mérlegelve, hogy segítsen-e a lánynak felállni. Ő semmilyen érzelmet nem mutatott, egy kibogozatlan tejútrendszer volt Lia számára. Szőke haja ázottan omlott homlokára, telten vörösödő ajkai pontossággal megbabonázták Liát. A rajta lévő kabát ellenére is látszott, hogy izmos. Lia titkon kifújta a levegőt, párat pislogott, hogy meggyőződjön róla, hogy nem egy angyal áll a szeme előtt. Pontosabban több angyal, merthogy miközben jobban szemügyre vette őket jött rá, hogy az összes gyönyörű. (Azért a szőke férfivel senki nem vetekedhetett.) Nem a külső fogta meg őt, gyönyörű vámpírok a Volturinál is voltak, az ő szerelme is gyönyörű volt. Nem, ezek a vámpírok belül is gyönyörűek voltak. Tudta. Emberi lélekdarabja súgta.

Ilyennek kellene lenned, Lia.

Egy közös volt bennük; mindegyik szeme az olvadt aranyra hasonlított. Liának fogalma sem volt ez mitől lehet. Talán kontaktlencse, gondolta. Ám az is megfordult az ágyában, hogy valahogy ők mások, mint azok a vámpírok, akikkel együtt élt. A hang a fejében tovább erősödött.

Ó, igen ők mások. Jók, te rossz vagy. Mit szólna a családod, ha megtudná mivé lettél?

– Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy mit keresel a területünkön? – tudakolta a szőke hajú férfi. Látszólag ő volt a család feje.

Ő még belülről is szép! Nézd azt a tekintetet, mi lenne, ha az ágyban nézne így rád...

Lia kezdte azt hinni, hogy nagyon beverhette a fejét valahova.

Aztán Liának eljutott a tudatáig, hogy kik is lehetnek ezek.

A Cullenék.

– Jöttem zabot hegyezni... – motyogta Lia.

– Érdekes egy csapatépítő lehet a Volturinál – jegyezte meg fanyarul a férfi, míg rejtegette a mosolyát.

Gyönyörű mosoly... Nem erőltetett, nem úgy, mint a társadé...

– Nyelnéd le a nyelvedet keresztbe – sziszegte Lia a férfinek és a hangnak a fejében is.

– Csípős kis boszorka – nevetett a másik szőke fiú. – Fogadni mernék, hogy Jane-től tanulta.

Barátnője neve hallatán rögtön elöntötte a félelem. Vajon hol lehetnek a többiek? Ha azok a bestiák megölték a barátait... Rettegett a gondolattól.

Ám megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor látta, hogy társai fáradtan, de jönnek a másik irányból. Előttük három meggyötört farkas lihegett. Kettővel közülük már találkozott, a barnával és a szürkével, a feketét még nem ismerte, de jobbnak látta, ha nem is ismeri meg. Ő tűnt a legkegyetlenebbnek.

– Sam, Jake, Leah – biccentett oda a szőke férfi a vérfarkasoknak. – Hálásan köszönjük a segítségeteket.

– A lányt most azonnal engedjétek szabadon! – szólította fel őket Jane.

– És ha nem? – kekeckedett vele a fekete hajú fiú.

– Akkor számoljatok a Volturi haragjával. A lány mellettetek a Volturi becses tagja, ha megsérül, netán rosszabb halottak vagytok – magyarázta köpenye kapucnija alól Demetri.

– Ő Aro társa. Ha bántódása esik csak a halál vár rátok – nevetett Alec.

Lia látta Cullenéken, hogy megbánták, hogy elfogták, idegesen néztek a kis termetű lányra, ő azonban nem reagált, elszántan állta a rászegező tekinteteket.

Rémült tekintetek keresték a másik szemét, egyedül a legidősebb mutatott közömbösséget. Liát nézte, igyekezett felmérni, hogy Lia újszülött-e vagy sem. Lia remegve ült a földön, fázott a jéghideg esőtől, otthon szeretett volna lenni társa karjaiban.

– Mit kerestek itt? – kérdezte a férfi Jane-nek intézve szavait.

Jane egy pillanatra elgondolkodott mit is feleljen.

– Megnéztük, hogy becsületes vámpírként éltek-e. – Vállat vont. – Mostanság az nem jellemző rátok.

– Három éve volt, Jane – kontrázott a férfi. – Mindannyian tudjuk, hogy semmi törvényellenest nem tettünk, hiszen ami történt az nem volt semmiféle törvényeitekben.

Lia nem értette, Jane vagy Alec miért nem használja erejét.

– Engedjétek el a lányt – tért vissza a főkövetelésre. – Vagy halottak vagytok.

– Itt megborult az a bizonyos bili, Jane – mondta a fekete hajú fiú. – A törvényeitekben hogy is van az a bizonyos hetes paragrafus? – színlelt gondolkodást.

Hetes paragrafus.

Lia káromkodott.

„Ha egy idegen vámpírklán engedély nélkül, egy másik vámpírklán területére megy, és elkapják azokat, csakis az ott élő klán dönthet a másik klán büntetéséről."

Nem! sikoltott magában.

– Ne felejtsd el, hogy a Volturi embere, ránk nem vonatkozik a törvény – ellenkezett Felix.

– De egy újszülöttre igen – vágott szavába a szőke férfi. – Lehet az a Volturival, akkor is büntetni kell.

Jaj, istenem! Megölnek.

Jane-t dühítette, hogy nem tud érdemben vitatkozni.

– Ha megölitek... – szegezte nekik ujjait Alec.

– Egy szóval sem mondtunk ilyet – intette le őt a férfi. – Nyilvánvalóan okkal vagytok itt. Az ok pedig nem lehet más, minthogy keressetek bennük egy hibát, melyt megtorolhattok. Az ajánlatom a következő – nézett a többiekre, akik helyeslően bólintottak. – Ez a lány itt marad, mondjuk egy évet, beengedjük az életünkbe, megosztunk vele mindent. Egy év múlva büntetése letelik és visszamehet a Volturihoz és mindenről beszámolhat, ami itt zajlott.

– Nem! – vágták rá a gárda tagjai.

Lia nem tudott válaszolni.

– Akkor meghal – jelentette ki a fekete hajú, és megfogta Lia nyakát. Olyat reccsent, hogy Lia azt hitte, abban a pillanatban a pokol ajtaját látja maga előtt. – És ti is meghaltok. Aroék be sem tennék ide a lábukat, még miattatok sem, sem a társáért. Túlságosan félti az életét.

– Ez nem igaz! – vicsorogta Lia.

Hiába az ellenkezés, Lia tudta, hogy a fekete hajúnak igaza van. Társa és egyben teremtője sosem kockáztatná saját életét.

– Elég! Hadd beszéljük meg a többiekkel... – kérte Jane, majd elfordultak a Olimpia klántól.

– A lány élete a tét, na meg persze a tiétek, de az Arot valószínűleg nem zavarná.

Egy év a társa, teremtője nélkül. Lia belepusztulna. Nem hallhatta, hogy a gárda tagjai a telepatikus képességekkel mit beszélnek a Volturi vezetőjével, hiszen ő nem fejlesztette ezt a fajta képességet. Így csak imádkozhatott, hogy Aro kitaláljon valamit. Nem akart meghalni, de itt eltölteni hosszú hónapok sem estek jól meghidegült szívének.

A gárda a családhoz fordult. Megszületett a döntés.

– Egy év, egy percnél sem több – fújtatta Jane. – Ha egy haja szála görbül a Volturi tudni fog róla. Mind meg fogtok halni.

– Neee – nyüszített Lia. – Nem maradok! Nem! Otthon akarok lenni!

– Sajnálom, hugi! – mondta Jane, őszinte megbánással. – Veled kellett volna maradnunk, sajnálom, oké? Egy év, minden rendben lesz. – A lány saját magát is győzködte, nem szerette volna itt hagyni fogadott hugát.

– De... – lövése sem volt, mit fűzzön hozzá, így inkább az őt foglalkoztató kérdést tette fel. – Egyáltalán miért arany a szemük?

Cullenék feje megvetően emelte égnek a tekintetét, aztán szemrehányóan a gárdára nézett, akik megdermedten várták a kockázatos párbeszédet. Sosem beszéltek Liának a vegetáriánus életmódról, biztosra vették, hogy Lia akkor nem emberi vérrel táplálkozott volna, az pedig a Volturiban nem szívlelték, Aro mellé egy kegyetlen társ kellett, nem holmi lágyszívű vámpír.

– Nem mondtátok el neki, mi? – horkantott fel a tökéletes pár férfi egyede.

– Mit kellett volna elmondani nekem? – kérdezte Lia tanácstalanul. A gárdát szemlélte, de mivel nem voltak hajlandóak válaszolni, így kérdő pillantással a szőke férfire nézett.

Olyan szép, istenem megbabonáz.

– Más a szemed színe, ha más vért iszol – mondta. – Ha emberit, akkor vörös, ha állatit, akkor... arany.

– Állat!? – döbbent meg. – Én azt hittem, hogy egy vámpír csak emberi vérrel maradhat életben.

A gárda minden tagja érezte, hogy közel került Lia elvesztéséhez, meglepetésükre azonban Lia arca grimaszba fordult.

– Fúj! – fintorgott. – Kinek van kedve a szőr alól kiszipolyozni a vért?

A gárda egyszerre fújta ki a beszorul levegőt, és még mielőtt nagyon fájt volna nekik a búcsúzás ott hagyták Liát az idegen vámpírokkal. Vissza sem néztek.

Lia összetörten ült a nedves fűben, a vihar hevesebb lett, ettől függetlenül nem állt szándékában elmenni a helyszínről.

Miért hagyták itt a barátai? Miért egyezett bele a társa, hogy itt maradjon? Ennyire félt volna tőlük? De hát állat vért isznak!

– Mi a neved? – kérdezte a fekete hajú.

– Seggfej! – kiabálta kínosan elvékonyult hangon Lia.

– Szép név. Anyád vagy apád fejéből pattant ki? – vigyorgott rá a fiú.

– Emmett! Légy kedves a vendéggel – dorgálta a legidősebb férfi.

– Legyen nálatok vendég a halál! – ugatta Lia, és felhúzta magára köpenye bársonykapucniját.

Simán hagyta, hogy itt maradjak... Valószínűleg meg sem próbált kiutat találni húzós helyzetemből. Miért tette? A társa vagyok! Nem félhet ennyire, a legkegyetlenebb vámpír!

– És a leggyávább, akkor kegyetlen, ha tudja, hogy védik, máskülönben hangya méretűvé zsugorodik– jött egy hang a háta mögül. A tökéletes pár férfi tagja volt az.

– Ne merj így beszélni róla! – tagolta a szavakat Lia. – Honnan tudtad, hogy mit gondolok? – tette hozzá gyorsan.

– Ő Edward – kezdte a szőke férfi. – Képes a fejedben olvasni.

– Kurva jó, egy perc nyugtom sem lesz.

– Emellett – folytatta a férfi, és Lia egy diadalittas mosolyt vélt felfedezni száján. – Alice – itt a kicsi lányra mutatott – képes meglátni a jövőt, a mellette lévő fiú Jasper képes az érzelmek manipulálására.

Lia rejtegette a döbbenetet, kezdte érteni, miért kell itt maradnia. Erősek voltak.

– Kitalálom – forgatta a szemét Lia. – A te ajándékod a vámpír élettől a kivételes szépség.

– Nem – ingatta a fejét mosolyogva. – Az Rosalie-é – a szőke lányra mutatott. – Az én képességem a kivételes önkontroll, de köszönöm, hogy szépnek tartasz.

– Ilyen nem létezhet – kételkedett Lia. – Minden vámpír vérszomjas...

– A Volturiban igen, mi nem vagyunk azok. – Kezét nyújtotta a lánynak, ám az nem fogadta el, duzzogva körül fonta kezeivel felhúzott térdeit, és leste a három vicsorgó vérfarkast. – Figyelj, nem maradhatsz itt.

– Pedig itt fogok maradni! Ha kell itt rohadok meg, de veletek nem megyek sehova.

– Oké – mondta a kicsi lány beleegyezően. – De tájékoztatlak, hogy ez a terület vérfarkas terület, ha elmegyünk bármit tehetnek veled, és mivel felbosszantottad őket én inkább mennék, feltéve, ha nem szeretnél farkas uzsi lenni.

Lia azonnal felpattant. Maga előtt látta, hogy ruhája cafatjai a fekete szőrű vérfarkas fogai között lóg.

– Egy év! Tönkre foglak titeket vágni, arra mérget vehettek! –fenyegetőzött, majd elindult a neki tetszetős irányba.

– Nem arra lakunk – szólt utána a férfi, de Lia ment tovább. – Arra még több farkas van, veszélyesebbek.

A lány fújtatott, megalázott módon fordult vissza, és elindult a jó irányba.

– Gyűlöllek! – sziszegte a férfinek.

– Még egy volturis, aki gyűlöl... – sóhajtott fel játékosan. – Azt hiszem, ezzel könnyedén együtt tudok élni.

Lia gondolkodott rajta, hogy felképeli, de nem tette. Azt a szép arcot nem szabadott elrontani. Így hát követte a többieket az erdőbe, majd fél óra gyaloglás után már egy luxusháznál találta magát. Ekkor jutott eszébe, hogy ő el tud innen szökni. El kellett szöknie. Muszáj. Teremtője nélkül meghal. Már ki is tervelte, hogyan fog szökni.

Megnyugodott, hiszen tudta, teremtője látta benne az elszökés potenciálját.

Ma este elszökik, vissza szeretet klánjához, és ezeket sosem látja többet.

Ha Vasárnap, akkor új rész, mínusz egy követő, de ez már tradíció az én oldalamon.🥲🤣
Remélem, örömmel olvastátok ezt a részt is. <3 Várom szeretettel a kommentjeiteket.

Szép napot Nektek! <3