G Y Ű L Ö L V E  S Z E R E T N I

16.

Felnőtt tartalom 18+

Az idő egyszerre telt lassan és gyorsan. Lia nem tudta, hogyan került ilyen időanomáliába. Egyszerre forogtak az óra mutatói kínzó lomhasággal, máskor, mintha egy láthatatlan lidérc tekergetné őket előre, s csak előre, míg a percből óra lesz, órából napok és a napokból tizennégy nap. Eljött hát a nap, amikor Liának oda kellett adnia a szüzességét a férfinek. Nem is a kellett szó volt a legmegfelelőbb. Ő oda szerette volna adni a szüzességét a férfinek. Nem is bánkódott azért, mert nem a társa veszi el tőle. Tizennégy nap alatt egyébként Cullenék meglehetősen furcsán viselkedtek vele. Furcsán voltak kedvesek és minden óhaját figyelemmel teljesítették is. Határozottan állította, hogy már az egész bagázs tud arról, hogy Lia az apjukkal szeretné elveszíteni, azt. ami ez idáig ártatlannak bélyegezte. Tizennégy nap alatt – ha nem is gyökeresen –, de azért megváltozott az élete. Főként a lányok jártak fel hozzá, és beszélgettek vele, legfőképpen a divatról, vagy az aktuális sztárhírekről. Apjukról szó sem esett, holott a ruha vásárlásnál érezhető volt, hogy a két lányt megeszi a kíváncsiság, hogy mit gondol az apjukról. Úgyszólván ez is fura volt Lia számára. Arra meg már nem is gondolt, hogy Edward is roppantul kedvesen, már-már tisztességesen viselkedett vele, sőt még egyszer bocsánatot kért, amiért háborgatta Lia apjának emlékét. S Lia bár nem szívesen, elfogadta a bocsánatkérést. Alice és Jasper sejtelmesen nézték Lia mozzanatait, ha Edwardnak (most már csak neki voltak gonoszabb beszólásai) megjegyzése támadt Liáról azonnal lepisszegték. Minden, de tényleg minden túlságosan furcsa volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Pedig igaz volt, s Jasper és Alice kivételével senki nem tudott róla, ha elmennek az erdőben vadászni, akkor onnantól kezdve mi fog történni házuk négy fala között. Őszintén már Liának sem volt róla fogalma. Félt, s úgy volt vele, ha a férfi nem kezdeményez, akkor ő sem fog, és akkor lesz valahogy. De ahogy teltek az órák, és közeledett az időpont, amikor Carlisle gyerekei elhagyják a családi házat, kezdte másként látnia a helyzetet, hiszen tényleg nem tudhatta, hogyan alakul a Forksban töltött még kilenc hónap, nem lehetett tudni, lesz-e még rá lehetősége, hogy egy emberibb vámpírral veszítse el szüzességét. Így teltek a most lassan csöpögő percek; hol hátrált, hol elszántan mondogatta magában, hogy ma meg fog történni, bármennyire is lesznek pokoli fájdalmai. Teljesen elvesztette időérzékét, és gondolkozó képességét. A szobájában néha felállt az ágyról, és a keresztül-kasul, egyenesen, minden irányba bejárta a szobát, majd visszaült az ágyra, beletemetkezett a sötétbe burkolódzó falak vizsgálásába. Háromszor zuhanyozott le, mert nem tudta kontrollálni pánikját. Még parfümöt is fújt magára, amit emberként nagyon szeretett (ezt is a vásárlásnál szerezte be). Aztán jött a nagyobb sorscsapás, ugyanis nem tudta, milyen fehérneműt vegyen fel. Talán ez okozta neki a legnagyobb pánikot, és nem az, hogy hamarosan óriási fájdalmak közepette lesz ténylegesen vámpír. Egy fizikai képlet bonyolultságával gondolkozott a megfelelő fehérnemű kiválasztásán. Ha túl kirívót vett volna fel, azzal azt sugallta volna a férfinek, hogy nem csak egy éjszakára szeretné őt, hanem talán a Világmindenségéig is, viszont, ha egy egyszerűbbet vett volna fel, lehet a férfinek nem tetszene annyira, hogy összeálljon vele egy éjszakára. E dilemmák közé fonódott be a sötétség, mely leszállt a városra, feketébe öltöztette Lia sötét szobáját, s Lia lelkére is rászállt a kúszó félelem. Bagoly huhogott kint, társai boldogan felelgettek nótájára, míg a tücskök vonták muzsikájukat. Telihold lebegett alacsonyan az égbolton, néhány erdei vadállat üdvözölte is a gömböt.

Lia most mindent megfigyelt, még azt is, amit eddig nem. Ilyen volt a fák ágai között megbúvó éjszakai madarak is, akik az elemózsiájukat, főként egereket nézték a fák takarásában. Lia nagyot sóhajtott, talán még fel is nyögött, de erre pontosan nem emlékezett, majd leroskadt a parkettára; térdei enyhén hangos koppanással találkoztak az edzett falapokkal. Elengedte. Jó lesz neki a rajtalévő pamutfehérnemű, a elnyújtott barna póló, ami térdéig nyúlt, s a rövidszárú, fekete sportnadrág. Örüljön neki a férfi, hogy odaadja magát neki, nem kell itt túlcsicsázni mindent!

Nem lélegzett, azzal belerondított volna a szelíd csendességbe. Keserű íz lebegett szája hátsó részén, amitől nem tudott szabadulni. Lent, a földszinten nevetés morzsák ütötték meg füleit, majd hallotta, hogy valaki elindul a lépcsőn. Azonnal észbe kapott, s felugorva a kemény padlóról, a lámpakapcsolóhoz sietett, és gyorsan felkattintotta azt. Nem akarta, hogy a többiek lássák rajta, valamitől a szó szoros értelmében retteg, így minden bátorságát elővéve félelme mögül az ágyra ült törökülésbe, kezébe vette a keze ügyébe eső könyvet és olvasni kezdett, legalábbis azt tetette, hogy olvas. Voltaképpen összefolytak a betűk, mintha víz alatt nyitotta volna ki szemét, s értelmezni is képtelen volt a mondatokat, mintha teljesen idegen nyelven szólt volna a könyv. Apró kopogást észlelt, és tizennégy nap alatt már tudta, hogy ez a kopogás kinek a tulajdonosa.

– Gyere be, Alice – mondta bátortalanul.

A lány bekukucskált, de teljesen nem nyitott ki az ajtót. Rámosolygott Liára, majd becsusszant a szobába. Lia mellé ült, s Lia megint olyat tett, amivel tudta, hogy kapcsolatuk újabb lépcsőfokra ugrott. – A lány ölébe hajtotta fejét, miközben arcát a kezeivel takarta.

– Jaj, nyugi! – nevetett a lány, és megsimogatta Lia haját. – Nem lesz rossz, annyira.

– Szűz vámpír vagyok! Nekem ne mondd, hogy nem lesz rossz... és mi van, ha nem akar, ha meglát, és inkább azt mondja, köszöni szépen nem kér belőle, és... és... mi van, ha nem tart vonzónak, vagy ha már ott tartanánk, hogy elvenné, és hirtelen megfutamodok?

– Lia, shhh – fogta be gyengéden a száját. – Nem ezek aggasztanak a legjobban...

– Mi van, ha ő nem fogja élvezni? Tudod, szó szerint élvezni? – nyöszörögte kínkeserve hangon.

Alice halkan kuncogott, Liának arra sem volt lélekereje, hogy valami csúnyát vágjon a lányhoz, amiért ilyen szemét módon kinevette a kínos kérdését. Keze-lába remegett, mintha áramot vezettek volna bele. Úgy érezte feje szétloccsan, beterítve az ágyat.

– Biztosíthatlak, hogy nagyon fogja élvezni, és olyan helyre mentek el, ahol még sosem jártatok. Értesz a hímneműekhez, hidd el, ő sem egy bonyolult szerkezet, ugyanolyan, mint a többi, akikkel életedben dolgod volt.

– Velük nem feküdtem le!

– De boldog emlékeket okoztál nekik.

– Azt sem tudom, hogyan kell csinálni...

– Akkor kezd azzal, amit tudsz, van két kezed és egy szád – kacsintott a lányra, míg Lia az ölébe hajtva a fejét nézte Alice derült arcát. Alice felállt, de Lia úgy maradt, mint előbb. Lia teste felé hajolt. – Azt ajánlom kezd a száddal.

– Alice, merre vagy? – kiáltott fel Emmett az emeletre.

– Hupsz, nekem mennem kell. Jó szórakozást! – intett a lánynak, majd el is tűnt a szobából.

Kezdjem a számmal... A legintimebb résszel... Vegyem a számba azt, ami az ellenségé. Fúj! Még jobban fúj, hogy szíves-örömest megtenném...

Csapódott a bejárati ajtó, hallotta, ahogyan halk szellő erejével a többiek elindulnak vadászni. A párnájába temette az arcát, s várt, hátha a férfi azonnal jön, és magáévá teszi, s kelletlenül bevallotta magának, hogy ennek elképesztően örült volna, hiszen akkor a férfi tényleg akarja. De nem jött, se egy perc, se egy óra múlva. Azt sem hallotta, hogy egyáltalán a folyosón lenne. Már kezdte azt hinni, hogy Carlisle inkább lett öngyilkos, mint hogy vele bújjon ágyba. A némaság felemésztette, bekebelezte bátorságát, helyét a félelem gonosz, és hatásos ereje vette át.

Hát akkor nem jön. Én nem kezdeményezek, az szent! Pukkadjon is meg, amiért nem akar engem! Minden férfi odáig van értem, de ő nem... Pukkadjon meg, igen! Pukkadjon meg, amiért... amiért... az istenért, hát magamba csak ki tudom mondani! Amiért tetszik nekem az a fráter! Szerelmes vagyok belé, jaj nekem!

Eltelt két óra, talán három is. Lia majdnem bealudt elszalasztva a tökéletes alkalmat. A férfi sehol sem volt. Úgy érezte, belehal a várakozásba.

– Na jó! Ha nem te, akkor én! – prüszkölte, és felállt az ágyról.

Az ajtót nyitotta, és már majdnem táncot járt örömében, mikor az ajtófélfánál beleütközött egy robusztus tárgyba, vagyis vámpírba. Carlisle nézte őt zavartan, fejét oldalra biccentette.

– Ó – lepődött meg Lia. – Te, itt mit keresel, és mióta állsz öhm itt?

– Körülbelül tizedmásodperce – válaszolta halkan. – Meg akartam kérdezi, hogy... vagy – beszél szaggatottan.

– Én? – emelte fel véletlenül magasabbra hangját Lia, és magára mutatott. – Nagyszerűen! Teljes boldogság kerített hatalmába, kicsattanok az örömtől! – harapta be alsó ajkát.

– Ennek örülök – mosolygott a lányra –, akkor én most megyek is – mutatott a saját szobája felé.

– És én nem mehetek? – kérdezte Lia. Olyan elánnal csapott szájára, hogy a csattanás visszhangzott az emelet folyosóján. A férfi érme nagyságúra meresztette szemét, arca azonban közömbös maradt. Liában ez eloltotta a tüzet, csalódottan vette tudomásul, hogy ebből ma nem lesz semmi. – Tudod mit? Ne foglalkozz velem, néha kibuknak ilyenek a számon, sokat beszélek, hehe... – ezzel leszáguldott a lépcsőn, s egyenesen a konyhát célozta meg, hogy igyon egy nagy pohár vizet vagy kettőt... vagy annyit, amennyivel elfelejtheti a mostani beszélgetést a férfivel.

A hideg folyadék lefagyasztotta torkát, mikor nagy kortyokkal kiitta a pohárból. Bár ez annyira volt jó hatással érzelmeire, mint életére a lángoló tűz; semennyire. Érezte, hogy a hasában lötyögő folyadék visszakívánkozik a mosogatótálcába. Lehetetlennek tartotta, hogy valamitől ennyire féljen, ami nem is okozná vesztét. Még a vámpírokra életveszélyes tűztől sem félt volna annyira, hogy így megfutamodjon tőlük, mint ettől az ártatlan és felettébb jóképűbb férfitől. A kulcsszó a jóképű volt, jóllehet voltak egészen dögös barátai, sőt csak azok akadtak neki, de ez a férfi más volt, s másként is érezte magát, mikor a közelébe került. Bizseregtek a végtagjai, szája azonnal a férfiéra tapadt volna.

Carlisle újra lejött a konyhába, de nem foglalkozott Liával, melléje lépett, kivette Lia kezéből az üres poharat, és gyorsan elmosogatta azt.

– Ennyire tisztaságmániás vagy, vagy te sem tudod, mit kezdj magaddal? – csordult ki Lia száján, ám ezt már nem bánta meg, főleg, mert a férfi szélesen elmosolyodott.

– Figyelj, ha kerülgetjük egymást, az egyikünknek sem lesz jó. Mondd meg, ha nem szeretnéd, én csak egy segítség vagyok, nem muszáj, hogy velem történjen meg.

– Én azt hittem, te nem akarod! – könnyebbült meg Lia.

Szívéről parányi darab gránitkövek csörtettek le, felszabadítva némileg Lia józan ítélőképességét is.

– Csak vártam, hogy te gyere, és ne én menjek. Nem jöttél – nézett Liára, mintha csalódás halvány szösszenetei vonultak volna végig karakteres arcán.

– Mert be vagyok fosva – vallotta be végig simítva száját, ezzel elkerülve, hogy körmeit vonja ostrom alá. – Nem azért, mert fájna, abba már beletörődtem, félek, hogy te nem élveznéd – fordult a férfi felé.

Carlisle derülten vigyorodott el, és hitetlenkedve megcsóválta fejét. Liának abban a pillanatban a torkán akadt a szó. Ahogyan az üvegfalak megszűrté a telihold fenséges pompáját, és beleszövődtek a férfi hajába olyan angyalian hatottak a csillogó fürtjei, hogy Lia majd' elájult, amiért ilyen gyönyörű valaki. Igazán jól jött volna neki, ha tudta volna, hol a villanykapcsoló, mert a félhomályban mosolygó férfi teljességgel a bájai alá tessékelte, és kimászni se szeretett volna onnan.

– Hát, azt biztos nem fogom élvezni, hogy fájdalmat okozok. Ettől eltekintve – a lány füléhez hajolt, megint a lágyan simogató levegője szeretgette Lia füleit. A lány a kezeit a férfi nyaka köré fonta, és mélyen, mintha kapcsolatot keresne, a férfi szemeibe nézett –, vágyom rád... senkire nem vágytam még így – mondta ki néhány pillanat gondolkodás után.

Lia képtelen volt felfogni a mondat háttér jelentését, egyáltalán nem hallotta a szavakat, csak a férfi cirógató hangját. Nem észlelte, hogy a férfi mondata egyfajta szerelmi vallomásnak volt az első fázisa. Talán Lia el sem hitte, hiszen ismerte annyira a férfit, hogy tudja, nem kezd ki a Volturi vezetőjének a társával.

– Megígéred, hogy nem lesz több alkalom? Ez az egy lesz, utána én ugyanúgy gyűlölhetlek, mint egykoron? – érintette homlokát a férfiéhez.

Jaj, de bánkódott amiatt, hogy ilyen rusnya mondatot kellett kinyögnie száján. Ennek ellenére más lehetőséget nem talált lehetetlen helyzetéből, hiszen egyikőjüknek sem lett volna jó, ha Lia bevallja érzéseit, főleg úgy, hogy ő, Lia úgy hitte, éppen két embert szeret szerelemből.

– Megígérem, hogy ez lesz az első és utolsó alkalom, de kérlek ne gyűlölj, nem érdemlem meg... – csókolta meg Lia nyakát.

– Aro ellensége az én ellenségem is – csökönyösködött, kezei utat kérve maguknak a férfi övéhez vándorolt, és kifűzte azt.

– Kérlek! – hintett egy csókot Lia ajkaira, majd Lia által a csók egyre hevesebbé fajult, elmélyült annyira, hogy Lia szeme előtt nem volt más csak a férfi, és annak vágyakozva remegő teste.

Felültette a lányt a konyhapultra, azonban még ekkor sem vált el a szája a lányétól.

Lia többet akarva hümmögött, szája harapta a férfiét, apró kínt okozva neki. Nyelve kecses táncot járt a férfiével, kereszülszántotta a férfi bársonyos haját, s tarkójánál fogva húzta magához közelebb. Lia nyelve szinte már a férfi torkában volt. Falta őt, tudva, ez lesz az utolsó alkalom, mikor ilyen szenvedélyesen, korlátok nélkül érintkezhet a férfi tökéletes alakjával. Jóval többet akart csekély csókoknál, a férfi teste is kevés volt számára. Ő a férfi szívét szerette volna megkaparintani, aztán bezárni egy kalitkába, a kulcsot messze a Csendes-óceánba dobni, hogy csak egy új nemzedék találhassa meg, ha kiszárad belőle a víz. Azt akarta, hogy a férfi feltétel nélkül szeresse Lia előéletétől függetlenül. Tett arra, hogy minimális lelkiismeret-furdalása forr a gyomrában, amiért éppen most készül megcsalni társát. Carlisle szája csitította a hamis érzelmeket, és olyat adományozott Lia empátiájának, amit sosem felejthetett el.

Ritmusosan mozogtak nyelveik, Lia morgott, amikor a férfi akarata ellenére átvette tőle az irányítást. A kéjes sóhajokat, melyek mind a két fél túlfűtött ajkairól gördült le, betöltve a körülöttük felforrósodott konyhát megrészegítették őket.

Ezek miatt, e emlékek kedvessége miatt sem tudta már gyűlölni az orvost. Hiába is fogadta meg, hogy minden orvost gyűlölni fog, őt nem lehetett. Szerette.

– Jól van – vezette kezét a férfi nadrágjába –, nem foglak gyűlölni, te vérszívó denevér – nevetett a férfi szájába. Annak kezei a lány pólóját vették volna le, de Lia erőt meghazudtoló módon eltávolította pólójától Carlisle kezeit. A férfi félve nézett rá, gyengéden eltávolodott a lánytól. – Nincs semmi gond, csak előbb én – nyomott csókot a férfi szájára, majd leugrott a pultról, és alakja idegesítő lassúsággal tűnt el a férfi csípője alá.

– Lia! Mit csinálsz? – kérdezte enyhe döbbenettel.

– Nem elég egyértelmű? – húzta fel szemöldökét. – A számmal kezdem – kacsintott rá, és letolta a férfi nadrágját. – Elég jó kritikák születtek a számról, szóval remélem, élvezni fogod.

– Nem fogom sokáig bírni – figyelmeztette a férfi.

– Gyors tüzelővel van dolgom? Jókor hozod tudatomra. Nemcsoda, hogy nem találtad meg a társad – nézett fel a férfi vágyba sziporkázó szemére.

– Nem erre értettem, te boszorkány! – nevetett, és kisegítve Liát, kezeivel feltűzte Lia haját feje búbjára. – Férfiből vagyok, régen voltam valakivel... át fogom venni az irányítást...

– Hm, ugye tudod, hogy ezzel jobban feltüzeltél? – húzta le a férfi alsónadrágját, majd mikor meglátta, hogy mi fogja megszabadítani az ártatlanságtól panaszosan felnyögött. – Ez még mindig egy mutáns!

A férfi egy morgás kíséretében tolta Lia arcát közelebb csípőjéhez. Lia gyengéden támasztotta meg tenyereit a férfi combján. Pár pillanatig szemezett a férfiassággal, tűnődött, hol kezdje felfedezni, hogy a férfinek a legjobb élményt biztosítsa. Egyik kezét elemelve combjától a férfiasságra simította, s fel-le tett mozdulatokkal kezdte ingerelni, a mennybe juttatni a férfit. Kisebb félelem azért gyűlt a feje köré, hiszen vámpírként erősebbé vált, s ilyen formában még nem elégített ki senkit, ám tovaszállt aggodalma, mikor a férfi irracionálisan gyorsabb levegőket vett, kezével Lia kontyba kényszerítette haját simogatta. Kontrollálni kell a férfinek, hogy ne azonnal másszon bele Lia szájába. A lány elmosolyodott a tényen, nagyon mélyet sóhajtva a férfiassághoz hajolt és szenvedély viharában halovány csókot biggyesztett a hegyére, majd ráérősen felfedezte az egészet, mind addig, míg a férfinek elege lett a kínzó játékból, így határozottan előre nyomta Lia fejét; a szája igénybevételére kényszerítve a lányt.

Lia kezeivel segítségével beirányította a szájába. Lassan mozgatta fejét előre és hátra, ki akarta élvezni a hideg merevséget, mely kitölti a száját a boldogsággal. A férfi keze nyugodtan, ám néha megremegve cirógatta Lia tarkóját. A lány nyelvét, kezét is segítségül hívva édesgette a férfit, hogy egyre beljebb nyomuljon a szájába, míg teljesen eléri Lia ingerküszöbét. A férfi – ahogy azt mondta – hamarosan átvette az irányítást, s intenzív lökései miatt Liának sajogtak a térdei, mintha kukoricán térdel volna. Felnyögni, felszisszenni nem hagyta a szájában tevékenykedő szerv, szemei a férfiéba kapaszkodtak, s áhítattal nézte, hogy a férfi mennyire is élvezi, hogy magáévá teheti a száját. A férfiasság hegye a torkán volt, s mohón többet akart Lia szája belsejéből. Lia azt hitte, ott helyben meg is ízlelheti a férfit.

Hirtelen üresség keletkezett szájában, nagyokat pislogott, míg a férfi gyorsan talpra segítette, s markánsan megcsókolta, fogaival már-már szaggatta Lia ajkait.

– Szétszakad a térdem – nevetett Lia. – Remélem, a kínom megérte a szenvedést – nézett kérdőn a férfire.

– Teljesen elvesztem – felelte kurtán –, ez a száj – simította végig Lia ajkain hüvelykujját –, nem csak akkor tud tágra nyílni, ha gyűlölködni akar.

– Képzeld, ez a száj sokkal jobban élvezte, hogy bennem vagy, mint azt, hogy gyűlölködjön. Bár – húzta fel a férfi pólóját, majd végigsimította izmos hasfalán kezét –, ha ember lettem volna, biztosan a fulladás küszöbén álltam volna. Hálát adok a sorsnak, hogy nincs garatreflexem.

– Rettentő sokat beszélsz – húzta fel magára ímmel-ámmal a nadrágját, majd vette ölébe a lányt. Pillanatok múlva a férfi szobájába találták magukat.

A férfi lefektette Liát a puha ágyba; feje lágyan süllyedt a talán sosem használt matracba, majd a férfi óvatosan felé kerekedett. Csókolták egymást, a férfi szája sokszor útra kélt lentebbre, de Lia határozottan csóválta fejét. Lia inkább megmagyarázta, miért nem szeretné, ha a férfi is nyelvével tenné először magáévá.

– Veled ellentétben én tényleg nem bírnám, nem szeretném idő előtt befejezni a játékunkat. Majd talán következő életünkben – nyalta meg alsó ajkát.

– Talán – sóhajtott a férfi, és abban a pillanatban megszabadult Lia felsőjétől.

– A te szobádba hoztál... – állapította meg Lia.

– Nem szeretnéd itt?

– De! Csak... nem érdekes... siess, mert nem bírom. Ne gyere azzal, hogy az édes bosszú, akkor jó, ha lassú, mert elmegyek innen! – figyelmeztette a férfit.

– El fogsz menni, de nem a szobából, drága Lia.

Lia némán felnyögött.

– Van egy olyan érzésem, hogy most egy olyan oldalad ismerem meg, amit csak magad ismersz – szabadította meg a férfit az ingjétől, melyet úgy cincált, hogy majd' leszakadtak róla a gombok.

A férfin volt a sor, hogy megszabaduljon saját és Lia nadrágjától. Befészkelte magát a lány mellé, Lia olyan közel hajolt a férfihez, hogy testük egymásnak simult, jég találkozott jéggel, míg ajkuk perzselően összeforrt. Lia nyögéseivel megtöltve az érzelmektől addig üres szobát. A lány felbátorodva dobta le magáról melltartóját, miközben a férfi apró mozdulatokkal szabadította meg Liát az alsóneműjét, aztán Lia a férfit is. Csupaszon feküdtek, de Lia jobban értékelte az a felfoghatatlan szeretet, amit a férfitől kapott, mint a testi vágy. Gyönyörködött a férfi természetellenes szépségébe, tökéletes alakjában. Kezét a férfi hasán vezette, egyenként megérintve minden izmot. Felült, majd egy halk engedélykérés után a férfire ült, s úgy csókolta tovább.

A férfi pedig minduntalan élvezte, hogy Lia szája már nem csak a száját, hanem egész testét bejárják, anélkül, hogy Lia vissza akarta volna kapni a kényeztetést. Egész élete során most tartotta magát a legönzőbbnek, hogy nem adott, de a lány mindenét tányéron kínálta neki. Kezei Lia hátát simogatták, és mikor Lia már egészen transzba esett, amiért hamarosan övé lesz a férfi, megfogta Lia fenekét, és lejjebb húzta a férfiasságához. Érintette Lia nőiességét.

– Jaj, istenem! – szorította össze Lia a szemét. – Rettegek.

– Csak lazíts – búgta a lány fülébe. Ujjai letáncoltak Lia nőiességéhez, és lassan két ujjával elmerült Lia vágyában.

Lia hátravetett fejjel nyöszörgött, ahogyan a férfi az ujjaival is magáévá tette. Kezeit a férfi combjába vájta, s várta, hogy a férfi gyorsítson, ám ehelyett átfordította őket, így Lia újfent alul volt, lábaival gyengéden, majd egyre szorosabban kulcsolta magát a férfi derekához, míg meg nem érezte nőiessége bejáratánál a férfiasságot. Elállt lélegzettel várta, hogy a férfi nyomuljon beljebb, de ő még nem merte még megtenni. Annyira gyönyörű volt az alatta vágyakozó lány, hogy félt fájdalmat okozni neki. Lia is észrevette a hezitálást; jobban előre nyomta csípőjét, míg végigcsókolta a férfi szemöldökeit.

– Kész vagyok a halálomra – bólintott elszántan –, de kérlek hirtelen tedd meg, ne szólj.

– Jól van – adta meg magát, és Lia hattyúnyakát vette kegyes uralma alá.

Csókolta és szívta, s Liának ezerszer jobban esett, mint amikor társa ugyanezt tette vele a kórházban. Kezei Lia ácsingózó bimbóin köröztek, majd szája is áttért a mellekre, míg Lia megadva magát, vibráló végtagjait igyekezett nyugtatni. Kezeik egymásba fonódtak, a férfi egyre falánkabban falta.

Aztán egy pillanatra minden elsötétült, mintha elvették volna Lia látását. A fájdalom nőiességébe szúrt, s kínzó lidércként terjedt át a lábára, s alhasára. Azt hitte, ott helyben belepusztul a szúró és maró fájdalomtól.

– Bassza meg! – káromkodta. Le akarta magáról hámozni a férfit, de erőtlennek bizonyult, mintha egy alattomos szikla esett volna rá. A gyötrelmes, tűzben kovácsolt fájdalom ellenére is megérzett valamit; vert a szíve. Tehát igazuk volt a többieknek, visszakapta emberi életét, még ha csak egy pillanatra is. A fájdalom egyre terjedőbb gyűrűjében mosolyodott el. – Carlisle... – suttogta maga elé, mintha felszabadítójának így köszönné meg azt, hogy elvette szüzességét. – Élek! – nevette a férfi szájába.

– Élsz – bólintotta a férfi, és Lia szívéhez simította kezét. Ott a hamarosan újra elcsitult szerv szaporán dobogott, dübörgött benne a vér, egész érhálózata újra működőképes lett. Elszorult a torka, amiért Liának ilyen szép szíve volt, ami most éppen miatta vert. S gondolatban az ő szíve is aprókat vert, amiért a lány szíve a Volturi vezetőjéért sosem dobogott így, sosem fog többet. – A szemed – csuklott el hangja – zöld... annyira mesés... – csókolta meg a lány bal felét, szeme továbbra is nyitva fürkészték a meleg zöld íriszeket.

Lia arcán könnycseppek rajzolódtak ki, sírt a fájdalomtól, s valahol, mostan dübörgő szíve legmélyén a boldogságtól is, amiért pár pillanat erejéig újra ember lehetett. Mozivásznon szaladtak szemei előtt az emberi emlékei, a családjáról, barátairól, az űrben tett látogatásáról. Hirtelen ember szeretett volna lenni, legalábbis emberibb, mint teremtője és annak klánja. A fájdalom az egész testét bekebelezte, s Lia sejtette, hogy ez inkább halálának körülményei miatt van így, s nem a férfi teszi még fájdalmassá a helyzetet, aki egyébként lassú lökésekkel sanyargatta magát, s okozott Liának apró örömöket, vitte magukat a felejthetetlen gyönyör közelébe.

– Nagyon fáj... – nyögte Lia, szemeiből könnyek fokozatosan apadtak el, majd érezte, hogy újra vámpír lesz. A férfi aggódva húzódott el Lia gyötrelembe élesedő testétől, ám Lia azonnal visszairányította a férfiasságot magába. – De élvezem, létezhet ilyen? Vagy kiderült, hogy mazochista vagyok? – A férfi hallgatott. – Jó, tudom sokat beszélek! Inkább bűvészkedjél rajtam!

A férfi pontosan ezt tette. Lia fájdalma lassacskán csekély lüktetéssé zsugorodott, helyét átvette a mérhetetlen vágy, amit még jobban fokozott, hogy a férfi nőiességénél már a kezeit is előszeretettel használta, gyorsabb és elnyújtott csípőmozgással téve Liát boldogabbá. Egymás szemébe nézve, nyögéseikkel beburkolva a szoba kietlen csendjét egyre csak nagyobb lett a láng, meggyújtva a vágyak száraz erdőjét, így az csak terjedt a kielégülés felé. A férfi óvatosan letörölte Lia könnycseppjeit arcáról, a szeme alján felgyülemlett sós nedvet pedig gondosan lecsókolta.

– Carlisle... – nyögte Lia, míg a férfi haját simogatta.

– Ma mondtad ki először a nevem – jegyezte meg a férfi boldogan, egyre beljebb tolva magát Liában. Lia halkan felsikoltott a kellemes fájdalomtól, körmeit a férfi csípőjébe nyomta.

– És... milyen hallani az ellenség szájából? – tudakolta.

– Az majd elválik, ha befejeztük.

Lia értette a célzást. Tenyerével a férfi hátát cirógatta, érezte, hogy az izmok egyre feszülnek, ahogy közeledett a mámor felé. Lökéseit, bár kontrollálta így is egyre vadabbak lettek, Lia néha felszisszent, s a férfi bocsánatkérések közepette lassított a tempóján.

Lia minden lökésnél közelebb érezte magához a férfit, minden csók, mely elcsattant közötük újabb okot adott Liának, hogy ezt a férfit szeresse és ne a másik kegyetlen vámpírt. Lia tudta, Carlisle tudja csak ilyen odaadassál szeretni őt. Minden nyögés egy „szeretleknek" felelt meg, az elhangzott még szavak nem csak ennek az éjszakának szóltak. Többet akartak egymásból, Lia azonban tartotta magát csak ehhez az éjszakához.

A férfi egyre sűrűbben súgta a lány nevét, Lia száján intenzíven gördültek le az igenek és a mégek.

– Nagyon közel vagyok! – zihálta Lia. A férfi – ahogyan azt megbeszélték elkapta a lány szemeiről tekintetét, és Lia hasát nézte tovább. – Ne! Szeretném, hogy a szemembe nézz! Nézz a szemembe! – kérlelte.

Carlisle boldogan tett eleget Lia kérésének, s a lány abban a pillanatban érezte, hogy a férfi egy utolsót lök rajta és eltelíti Lia nőiességét a mámor nedvével. Ugyanebben a pillanatban Liából kirobbant egy hangos nyögés, a férfi nevét kiáltotta, háta ívbe feszült, s hagyta, hogy a tűzijáték megszeretgesse testét. Elernyedten mélyült a párnák közé, mikor az utóhullámai a férfi ujjai segítségével végleg elhallgattak.

– Jól áll a nevem a szádon – nevette Lia szájába, majd óvatosan kihúzta magát Liából. A lány nem titkolva fájdalmát könnyek nélkül felzokogott, tenyerével a fájdalomtól újra gyötrődni kívánt arcát takarta. Égtek az elhalt csontjai, szétszakadni kívánt a bőre, lelke képtelen volt elviselni emberi fájdalmát. – Bocsáss meg... – csókolta homlokon.

– Nem a te hibád – rázta meg a fejét gyorsan, hogy a férfibe ne keltsen bűntudatot. – Nem miattad fáj, amikor visszakaptam az emberi testem, jött vele a halálom előtti fájdalom is... Argh kurva életbe... – szipogta.

A férfi nem válaszolt, felöltözött gyorsan, és a szobához tartozó fürdőbe sietett. Rövid időn belül egy meleg törülközővel tért vissza, megtisztította Liát a vértől és saját maga egyvelegétől. Liának ez annyira tetszett, hogy a fájdalom ellenére elnevette magát. A férfi nem nevetett; komoly arcot vágott, s miután bedobta a fürdőbe a véres törülközőt azok után is csak a komolyság árnyai vetettek fényt arcára.

– Nem akartam benned bűntudatot ébreszteni, ne haragudj! – nyögte Lia, és mentve a helyzetet jobbnak látta, ha gyorsan felöltözik, és visszamegy saját, vértől mentes szobájába. Már a pólóját vette, mikor a férfi gyengéden megragadta a csuklóját. Carlisle segített Liának visszavennie a pólót, és alsóneműjét. Eltelt vagy negyedóra, Lia fájdalma nem akart apadni. Mély kútból jött az ő fájdalma. – Carlisle, kérlek szépen szólalj meg!

– Nem akartalak bántani – ült le megrökönyödve a lány mellé, aki a vállára hajtotta a fejét.

– Nem bántottál! Élveztem! Addig, míg el nem mentem. Utána a fájdalom visszajött – fintorgott. – De ugye, el fog múlni?

– Persze – bólintott, de még mindig nem hitte el, nem ő bántotta Liát.

– Gyere – feküdt le az ágyba, majd mellette megpaskolta az ágyat. A férfi vonakodva feküdt mellé, hagyta, hogy a lány lába bekéredzkedjen az ő két lábai közé, s gyötrődő fejét a karjára hajtsa. – Azért remélem a hajam nem fog kihullani... így is necces volt, hogy visszanő... – túrt saját hajába, de mikor látta, hogy egy hajszáltól sem fosztotta meg magát, megnyugodott.

– Rákos voltál? – kérdezte a férfi.

– Igen, leukémia – felelte tömören. – Aro akkor talált rám, mikor az utolsókat rúgtam. Azon a napon robbant fel egy gyár Los Angelesben, és senki nem foglalkozott velem, könnyűszerrel változtatott át. Az orvosok és nővérek azt hitték, elszöktem, hogy egyedül haljak meg. Ez az én történetem.

– A történeted végét már ismerem, mi van az elejével?

Lia most nem hezitált, hogy elmondhassa.

– Szerintem téged az érdekel, miért utálom az orvosokat. Hát jó. Az űrben sem voltam már jól, állandóan az ájulás kerülgetett, de ezt betudtam én is és a többiek is a gravitáció hiányának. Mikor felmentünk nem vettek tőlünk vért, csak egy egyszerű rutinkivizsgálást tartottak. Nagy hiba volt... Mikor visszajöttünk a Földre mindennapossá vált az orrvérzés, az izomfájdalom, szinte miden nap elájultam. Elmentem orvoshoz, annak ellenére, hogy tudtam, az űr ekképpen is megviseli a szervezetet. Vért vettek tőlem, néhány nap múlva megérkezett az eredmény: semmi bajom. Rá négy hónappal rosszabb lett, újra elmentem ahhoz az orvoshoz. Már azon a napon megtudtam az eredményt: végstádiumú leukémia. Az orvos úgy mondta a szemembe, mintha egy alaptényt állapított volna meg. Bocsánatot sem kért a hibájáért, pedig, ha nem hibázik, még mindig élhetnék. Emberként, züllöttség mentesen. Nem szóltam senkinek betegségemről, nem akartam terhet tenni a barátaimra, vagy a családomra, főleg a családomra nem... apám ugyanígy leukémiába halt meg. Elbocsátották az orvost, de nekem vámpírként nem volt elég. Revansot vettem hát, és megöltem, a legutolsó cseppnyi vérét is megittam. Tettem rá, hogy kisgyerekei voltak, az ilyen nem érdemelhet életet. Sosem bántam meg. Megölt engem. Mikor Aro közölte velem, hogy mi leszek, azt hittem, megölöm magam. Sejtettem, nem a kedves vámpírok közül való, és be is igazolódott sejtésem, de akkor már képtelen voltam megölni magam, tetszett a kegyetlenség, hogy a hierarchia legtetején vagyunk. Hogy én vagyok Aro szerelme, akinek olyan tekintélye van a klánban, mint talán csak Aronak.

– Annyira sajnálom! – puszilta meg Lia arcát.

Lia a tenyerét a férfi mellkasának érintette, és elmosolyodott.

– Ne sajnáld, jobb ez így. Szörnyként élni nem könnyű, de legalább nem tud senki összetörni. Ez így nekem teljesen megfelel. Ha nem sértés, megkérdezhetem, te hogy lettél vámpír?

– Apám vámpír, vérfarkas és boszorkány ellenes csapatát vezettem Londonban, már idős volt, így rám hagyta a lények felkutatását. A probléma az volt, hogy apám által vezetett csapat ártatlanokat is megölt, én ennél körültekintőbb voltam, nem voltam hajlandó minden gyanús alakról azt feltételezni, hogy ördögi teremtmények. Egy napon felfedeztem a csatornákban bujkáló vámpírklánt, lecsaptunk rájuk, de a káoszban az egyik gyenge és éhes vámpír megsebzett. Vérezni hagyott, tudtam, hogy mi fog belőlem válni, így elbújtam, apámhoz nem mehettem vissza. A vér csábított, de a szívem nem hagyta, hogy ártatlanokat bántsak. Megpróbáltam megölni magam. – Lia közelebb bújt a férfihez, egy momentumra megremegtek végtagjai. – A vízbe fullasztás, egy magas hegyről leugrás sem végzett velem, aztán az erdőben eszembe jutott, hogy állatvért is ihatnék. Bevált, és most itt vagyok – szagolt bele Lia hajába.

– Te még sosem öltél embert? – álmélkodott Lia.

– Soha.

Pár héttel ezelőtt Lia azt feltételezte volna, hogy a férfi blöfföl, de ismerte őt annyira, hogy tudja, hogy ez a férfi teljes önuralommal éli tökéletes életét.

– Köszönöm, hogy elvetted – mosolygott a férfire.

– Köszönöm, hogy nekem adtad.

– Egyébként hazudtam – harapta be alsó ajkát. A férfi érdeklődve figyelte Liát. – A térdem miattad fáj, de eszméletlenül!

Carlisle felnevetett, s Liát felmelegítette ez a selymes nevetés.

– A szád tényleg jól szolgál.

– Ha holnapra is fájni fog a térdem, jegelni fogod, a saját... jól munkálkodó... ujjaiddal!

– Aludj rá egyet – takarta be Liát, és felállni készült.

Lia halkan ellenkezett:

– Nem aludnál velem? Ha szeretnéd, akkor te is aludhatsz – vont vállat.

– Tessék?

– Igen, hát azt, hogy aludni tudok, told meg azzal, hogy el is tudok valakit altatni, ha az illető nagyon szeretné. Tök béna képesség – vakarta meg homlokát.

Erre akkor jött rá, mikor sikerült elaltatnia Volterra főterén egy koldust, aki a piától alig bírt aludni, viszont ez csak akkor működött nála, ha valaki tényleg szeretett volna aludni térni, hiszen egyszer, titokban alkalmazta Alecen, de nem vált be.

– Évszázadok óta nem aludtam! – nézett kérlelve a lányra, és átfonta egyik kezével Lia derekát. – Megtennéd?

– Te is sok mindent tettél értem. – Lehunyta szemét, miután egy pillanatra a férfire pillantott, s alkalmazta képességét. – Mindjárt úgy fogsz aludni, mint a bunda!

– Köszönöm, Lia – dünnyögte álomittasan, amikor saját magát is beakarta.

– Egy ágyban az ellenséggel... ki gondolta volna... – motyogta félálomba Lia.

Fél óra múlva mind a ketten egymás ölelve tértek nyugalomra. Liának kellett egy kis idő, hogy megszokja a fájdalmat, de a férfi jéghideg teste esélyt biztosított egy kiadós alváshoz.

És tettével esélyt biztosított, hogy Lia felszabadultan élje napjait.

Sziasztok! <3

Örülök, ha valaki elért a végiéig, mert tényleg borzasztó hosszú lett. :D

Nem fűznék semmit ehhez a részhez, a sorok magukért beszélnek, szóval igen. :D

Szép estét Nektek! <3