G Y Ű L Ö L V E  S Z E R E T N I

12.

Képes volt hányni. Ez akkor tudatosult benne, mikor a Carlisle-al töltött hancúr után aludni tért, és arra kelt, hogy valami mászkál a gyomrában. Vért hányt a szobához tartozó fürdőben, körülbelül egy órát szenvedett, hogy az emberi-és állati vér keveréke többet ne akarjon kimászni testéből. Mikor ez megtörtént éhsége került előtérbe, így nem volt más lehetősége, szólt Carlisle-nak, hogy megveszik, ha nem kap vért.

Ez ment két hétig, aludni tért, s a legtöbb nap arra kelt, hogy iszonyatosan bizseregnek a belei. Hányt, majd újra ételt kívánt. És ha ez mind nem lett volna elég neki, Edward már azért is megvetette, amiért állandóan éhes lesz. Azt hitte, Lia direkt idegeli őket, pedig most az egyszer nem ezen járt az esze.

Továbbra sem méltóztatott senkivel beszélgetni, legfeljebb a barátjaként az ő pártján álló sértésekkel bombázta a család tagjait, kivétel volt közölük a legidősebb, őt nem tudta megsérteni. Megmaradt lelkiismerete nem engedte, hogy azt a vámpírt sértegesse, aki kockáztatva magát, és családját, segít neki elvenni szüzességét, amit azóta sem sikerült neki, hiszen valaki mindig volt otthon, így hirtelen légyottjuk sehogy sem vált sikeressé.

A család többi tagja nem szívesen fogadta el, Lia addig marad, míg bokája meggyógyul. Visszahúzódtak tőle, a hibrid vámpírlányt onnantól nem látta, említést sem tettek róla előtte. Féltek tőle, s Lia mindvégig ezt akarta elérni, most mégis inkább fogadta volna el, hogy barátkozzon velük. Összeszorult minden idegvégződése, amikor egy-egy alkalommal feltűnően elhúzódtak tőle, összesúgtak a háta mögött, szörnynek becézték, mikor apjuk nem volt a közelben. Mikor éjszakánként kiment az erdőbe, a farkas sem volt vele olyan barátságos. Jóllehet nem vicsorgott rá, de kellő távolságot azért megtartotta a szűz vámpírtól.

Ezek mellett sem akart már elszökni, még azután sem, ha a legidősebb Cullen elveszi ártatlanságát.

***

Június első hetében jártak, a nyár szaladt a város célkeresztjében. A város kiderült, mellette az erdő is fénykorában sem élt olyan zölden, mint akkor. Színben lángoltak a bokrok, fák és az olykor szomjazó virágok is. Lia hangulata is oldódott valamelyest, főképp azért, mert szerencséjére sosem volt olyan pillanat, mikor mindenki otthon lett volna, így nem kellett hallgatni a kiérdemelt megaláztatását. Helyette úgy kellett a hét összes napján elmenni Carlisle előtt, mintha semmi sem történt volna közöttük, mintha a férfi nem érintette volna meg terebélyes kezével melleit, s Lia sem játszadozott férfiasságával. Azt hitte, könnyen megy majd, de –– mind eddig a legtöbb dolog ebben a házban –– ez sem sikerült neki. Bántotta a tény, hogy a férfi olyan közömbösen figyelmen kívül hagyja jelenlétét. Ugyanis a férfinek sikerült megbirkóznia Lia jelenlétével; beszédében semmi sem utalt rá, emlékezne, mi történt közöttük, távolságtartó jelleme változatlan maradt. Szeme egyáltalán nem kereste Liáét, holott a lány szinte szuggerálva nézte a férfi bármely mozdulatát, ám ő csak néha vetett egy rezignált pillantást rá. Lia szívéből, így fokozatosan váltak le a megkövült darabok, míg végül azt vette csak észre, hogy sóvárogva nézi a férfit, a legnagyobb ellenségét.

A mosott ruháit (Alice ruháit) pakolta be szekrényébe, katonásan hajtogatva, mikor tompa kopogásra eszmélt. Furcsálta, hiszen egyetlen látogatója Carlisle volt, néhanapján, mikor vért hozott neki, hogy csillapítsa szomjúságát. Bátortalanul invitálta be a váratlan látogatóját. Alice volt az, széles mosollyal üdvözölte Lia fintorba fordult arcát, majd visszatért az ágyán elterült, kifordított, a mosásban meggyűrődött, kaotikusan az ágyát beborító ruhák rendbetételéhez.

– Kéred vissza a ruháidat? – kérdezte unottan Lia.

– Nem – csóválta fejét. – Mondd csak, Lia lenne kedved velünk eljönni, be a városba?

Alice hitetlenkedő pillantásokkal kereszttüzében találta szembe magát. Lia nem hitt saját fülének, a kezében szépen kisimított pólót összegyűrte megfeszült kézfejeinek hála.

– Szórakozol velem, igaz? Egy szűz vámpírt hajlandó lennél elvinni a városba, voltaképpen miért is? – bombázta kérdésekkel. – Ez vámpíroknál szokás? A hátuk mögött megalázzák a másikat, de velük szembe megy a jópofi?

– Hé, akik megvetnek téged, azok a fiúk. Mi, lányok tudjuk milyen szűznek lenni, bár mi vámpírként már nem voltunk azok. – Lia felhúzta a szemöldökét. – Igen, bármennyire hihetetlen, de még Rosalie is veled van, és úgy csitítgatja a fiúkat, ahogy lehet. Lia meglepetten pislogott egy sort. Pont a szőke hercegnőből nem nézte ki, hogy megvédi őt egy esetleges verbális bántalmazástól.

– Honnan vagy te abban olyan biztos, hogy nem támadok meg senkit a városban, hm? – kérdezte.

– Láttam – mutatott homlokára.

– Oh, igen, a jövőbe látós izé...

– Na, akkor?

– Hova mennénk?

– Hova mehetne három lány? – tette fel a költői kérdést, s Lia tudta jól, hova mennek.

Vásárolni. A gondolattól megduzzadt benne a vágy, hogy végre új ruhát próbáljon fel, ami csakis az övé, nem egy vele egy súlycsoportba tartozó vámpíré. Sóvárgott, hogy az új anyag a testére tapadjon, a selyem, a bársony és muszlin anyag beborítsa testét. Nemet kellett volna mondania, hiszen Alice meghívása, egyben azt is jelentette, hogy barátkozni szeretne Liával. Az ágyon halomban roskadozó ruhákra nézett. Van ruhája, minek neki több? Azonban azok mégsem az övéi voltak, soron kívül kisajátította magának, s nem érezte, hogy az övék lennének.

Alice tekintete közben körbejárta a szobát, Liának volt egy sejtése, pontosan azért, mert meg akart győződni róla, Lia nem tett tönkre semmit, de természetesen nem tette. A szoba volt a személyes helye, ahol elbújhatott a Világ megpróbáltatásai elől. Alice szeme a sarokban magányosan álló íróasztalhoz vezette aranyozott tekintetét. Lia halkan szisszent fel, az íróasztal előtt álló széken Alice apjának kabátja csüngött a szék támláján, amit ő viselt, kint az erdőben, mikor a csillagokat kémlelték. Együtt. Kettesben.

– Ó! – nézett meglepetten Alice rá, és Lia megdöbbenve tapasztalta, hogy Alice-nak fülig ér a szája. – Az Carlisle-é?

– Ja. Add vissza majd neki, légy szíves – adta a közömböset, és rágni kezdte körmeit.

– Biztos? Szerintem te epekedsz azért a kabát után – mosolygott haloványan.

– Szerintem, te meg nagyon szeretsz fontoskodni – jegyezte meg epésen.

– Akkor tetézem – húzta a lány idegeit –, szerintem kényelmes párnának bizonyul apám kabátja.

Lia saját magától is megijedt, mikor úgy morgott, mint egy vérfarkas. Lábait ütemtelen ritmustalansággal doboltatta a parkettán, míg kezeit erőtlenül tördelte, tompán roppantak kőszerű csontjai.

– Leszállsz rólam, ha elmegyek veletek? – kérdezte vonakodva.

– Nem voltam rád szállva, egyszerűen megfigyelem a tetteidet. Egy kabáttal alvás mögött van némi háttér vonzat is. – Lia karba tett kézzel nézte Alice tudálékoskodását, aztán nem törődve vele visszatért a ruhák hajtogatásához, rendezéséhez. – Nekem elmondhatod!

– Úgyis láttad, mi történt, akkor mire jó, ha elmondom? – kezdte agresszívabban összehajtogatni, dobálni a ruhákat, mintha sehol sem lennének jó helyen. Alice könyörögve pillantott rá, és Liának abban a pillanatban jött egy láthatatlan sugallat, hogy a lánynak tényleg bármit elmondhat. Olyan ártatlanul nézett ki, hogy kizártnak tartotta, valamikor is ártana neki, vagy elmondja bárkinek a kettőjük közötti bájcsevejt.

– Segít, vagyis segítene – felelte kurtán, és leült az ágy szélére.

Alice követte őt, s ketten, egymás mellett ülve hallgatták a másik erőltetett levegővételeit.

– Csak mi két héttel ezelőtt megzavartunk titeket, igaz?

Lia bólintott.

– Ő az egyetlen esélyem, Alice. Kegyetlen vagyok, de gyerekeknek nem akarok ártani, meghalni sem szeretnék, akkor kit kérjek meg?

Alice elgondolkozott, hallgatása Liát nyomasztotta, de nem szólt bele, hátha lesz Alice-nak egy nagyszerű terve, amivel kilábalhat ebből a helyzetből. Lia a kinti tájat fürkészte, nem is figyelve arra, hogy Alice őt nézi, még némán gondolkozik. Megsajnálta Liát, egyúttal ő volt az egyetlen, aki tudta, mi fog történni az elkövetkezendő hónapokban, s ahhoz, hogy megtörténjen, amit ő is és az egész család szeretett volna, Liának muszáj volt elvesztenie ártatlanságát.

– Őszintén – tette Lia vállára kezét. Lia odafordult hozzá. – Csak Carlisle-nak engednéd meg?

Lia a nem várt kérdéstől, legalább húsz centit zsugorodott, úgy összehúzta magát. Szemét a kérdés hallatán nyomban elkapta a lánytól, s újra a szürke felhőkkel bevont mindenséget nézte az ablakon át. Mit felelhetett volna erre? Ő sem tudta megmondani, ezidáig bele sem gondolt, hogy mást kérjen meg erre a nagyvonalú szívességre. Belegondolva, nagyon is jól tudta a választ: igen, csak neki engedné meg, még akkor is, ha találna egy másik, ugyanilyen kaliberű vámpírt.

– Nem – hazudta. – Bárkinek megengedném, aki nem szándékozik megölni közben.

Alice kételkedő pillantásokat küldött Lia felé, majd titokzatosa, s ravaszan elmosolyodott.

– Szóval, ha én most megkeresem a társamat, és megkérem, hogy tegye meg, megengednéd neki?

Lia hangosan felnevetett, színlelve fogta a hasát a nevetéstől, de miután rájött, hogy Alice komolyan gondolta szándékait, rögtön elhallgatott, és arcán inkább voltak a lebukás jelei felfedezhetőek. Nem adta magát ilyen könnyen.

– Szerintem, roppantul gyűlöl ahhoz, hogy nemet mondjon – válaszolta.

– Először is, nem gyűlöl, csak nem vagy szimpatikus neki, amit megértek. Másodszor is, a gyűlölet nem zárja ki azt a tényt, hogy iszonyatosan szemrevaló vagy.

– Nem tennéd – suttogta Lia. Ő sem volt biztos benne, hogy Alice nem tenné meg, miután ránézett a lány elszánt arcára, azonnal tudta, hogy Alice megtenné, és mielőtt megcáfolta volna állítását Alice már félig kint is volt az ajtón. Körülnézett, szemével társát kereste.

Lia szervei szinte egy fonalgombolyagba ugrottak, amivel a félelem macskaként játszott; tépte, szaggatta, éles fogaival cincálta. Lélegzetei szaporábbakká váltak, elég levegőt akart pumpálni szervezetébe, hogy képes legyen megbirkózni a rá várattakkal.

– Á, Jasper – csókolta meg Alice a társát.

– Jól van! – pattant fel Lia, mikor látta, hogy Alice súgni szeretne valamit társa fülébe. – Feladom, nem tenném, ennyi.

– Titeket, lányokat lehetetlen megérteni – jegyezte meg a fiú, aztán újabb csókot lopva társától eltűnt az emeletről. Lia kézen ragadta Alice-t, és visszahúzta őt az ajtótól, így elkerülve a feltűnést.

Lia levetette magát az ágyra, hagyta, hogy a puha habmatracba vesszen a teste, és kivárta Alice reakcióját.

– Jössz velünk vásárolni? – kérdezte végül a lány.

– Csak akkor, ha ez a beszélgetést úgy vesszük, meg sem történt – fordította fejét Alice-al szembe, aki leguggolva vizsgálta Liát.

– Semmisnek tekintem, becs szó! – tette szívére kezét. – Na, mi lesz! Kapj magadra valamit, ami elfogadható, és menjünk!

– Élsz-halsz, hogy apád pénzét költsd? – kérdezte Lia. Kérdésében semmi bántó nem volt. Mind a ketten nevettek rajta.

– Most te is azt fogod költeni.

– Ó, hát igen, éppen ezért megyek. Ott ártok, ahol tudok – mosolygott sötéten Lia.

– Száz év nem lenne elég, hogy az összeset elköltsd.

– Azért egy próbát megér – kacsintott rá.

S Lia készülődve, hogy másfél hónap után végre kitehesse a lábát a szabadba, szabadon beszélgetett az ellenséggel. Nehezen fogadta el, hogy Alice és benne sokkal több a közös vonás, mint ahogyan azt elsőre hinni vélte. Még az ízlésük is egyezett, ami az emberi Lia ízlését illette. Lia még azt is engedte, hogy a lány válassza ki, hogy mit vegyen fel, s hamarosan vámpír szemeivel elfogadható öltözékben várta, hogy a másik két lány is elkészüljön. (Időközben Rosalie is csatlakozott hozzájuk, bár ő kevésbé díjazta, hogy Lia is jön velük a városba.) Míg Lia igazgatta a magára vett galambszürke gyapjú pulóvert és hasított szárú farmerjét, addig a két lány lopva összenézett, Alice arcán mosoly ült, Rosalie megvetve nézett Lia alakjára a szekrény tükrében, ám testvére bizakodása hamar lemosta róla a megvetés porszemeit. Így – ha nem is barátkozón, de valamelyest kedvesen váltott néhány szót Liával. A két testvér egészen hihetetlennek tartotta, hogy Lia mennyivel lett másabb, amiért kimozdulhat a megszokott erdő és ház mindennapjaiból.

– Már csak egy valami hiányzik – ujjongott, aprókat tapsolva Alice.

– De az nagyon – helyeselte Rosalie.

Liának nem kellett sokat gondolkodnia, mire is gondolhat a két lány. Lia vörös szeme a kelleténél tovább makacskodott, hogy sűrű aranyba híguljon, így hát kezdeni kellett vele valamit, hacsak nem akarta, hogy az utcán csúnyán, undorodva nézzenek szemére.

– Zöld volt a szemed, mikor ember voltál, igaz? – kérdezte Alice. – Fennáll a veszélye, hogy valaki felismer, szóval minden „Liás" vonásodat el kell tüntetned – magyarázta.

– Ja – válaszolta Lia.

Azt a szép, meleg zöld szemét nagyon sajnálta, mikor vámpírrá lett. Emlékeztette őt arra a napra, mikor az űrben kinézve a kicsi ablakon át látta a Föld kontinenseit, miniatűr pompájában. Ugyanolyan zöld voltak az ő szemei is.

– Hm – gondolkozott el egy pillanatra Alice –, barna kontaktlencse pont van is kéznél!

– Várj! – állította meg Lia őt. – Fogalmam sincs, hogyan kell beletenni a szemembe – vallta be.

– Azt én sem – mondta Alice.

Rosalie kendőzetlen kétellyel húzta fel tökéletesen ívelt szemöldökét húga állítása után. (Hiszen ő tette be azt Bellának, mikor Bella apja, – avagy természetfelettiekről csekély tudású Charlie ne szerezzen tudomást Cullenék titkáról.) Alice némán ráciccent, így kénytelen volt hagyni, hogy Lia önmagát vezesse végzete felé, Alice segítségével.

– Rám se nézzetek – csóválta a fejét Rosalie.

– Ez is meg lesz oldva – lépett ki a szobából Alice, és Lia mérget vett volna rá, hogy látott egy elsuhanó mosolyt a lány arcán, mely arról árulkodott, hogy Lia megint kényelmetlen helyzetbe fogja magát találni.

Ez akkor vált biztossá, mikor Rosalie se szó, se beszéd nélkül ott hagyta Liát a szobában, és ő is ugyanúgy mosolyogva, mint testvére. Aggódva, egy csepp izgalommal a megrekedt ereiben ült vissza az ágyra, a szekrény tükrében ide-oda forgatva fejét nézte meg magát. Olyan emberinek tűnt. S nem a ruha tette azzá. Kegyetlen arcvonásai elhalványodtak, kegyesebb, barátságosabb vonásokat vett fel. Szája sarkai már nem lefelé kunkorodtak, hanem inkább felfele, s képes volt őszinte mosoly csalni arcára. Szemében kialvó félben volt a parázsló láng, helyét a nyugodt kandallótűz vette át. Ha erre gondolt a lábában bizsergő borzongás a feje tetejébe szállt, és nem hagyta nyugton. Ütötte szívét, belső szerveit, megkavarva Lia józan eszét, ezzel hömpölygő árvizet keltve agyában. Ilyen szeretett volna lenni, nyugodt, kiszámítható, nem vérszomjas, de közben szíve legalján csücsülő megérzés azt suttogta, hogy nem éri meg. Nem éri meg a sok-sok kín ezeket a önzetlen dolgokat. Az önzőség jobb, akkor nem kell más bajával is foglalkozni, akkor csak ő van, senki más, így senki nem okoz neki fájdalmat, legfeljebb ő okoz másoknak, de ha önző, akkor ez úgy sem érdekli.

Kinyílt az ajtó, nem nagy meglepetésére Carlisle lépett be rajta, közömbösen lépett a lányhoz.

– Igen, Lia Sloan még egy kontaktlencsét sem bír magának berakni. Nyugodtan mondd ki, hadd legyek valamiben béna – nevetett Lia.

– Másban ügyetlenebb vagy, ne aggódj – térdelt le, egy mosoly kíséretében a lány elé, mire Liában megfogalmazódott az a képtelen gondolat, hogyha a férfi így kérné meg kezét, akkor bizony a férfi karjaiba ájulna szerelmetes ábrándokkal. – Nézz fel, és igyekezz ne mozgatni a pupillád – adta a lánynak az utasítást, és a tengerkék dobozból kivett egy lencsét, majd az ujjbegyére csúsztatta. – Először kellemetlen lesz – érintette Lia szeméhez a lencsét, majd becsúsztatta a megfelelő helyre. Lia grimaszt vágott. Mintha egy bogár szállt volna a szemébe, legszívesebben kipislogta volna. A másik is hamarosan a helyére került. Egy pár percig szoknia kellett a kellemetlen lencsét, de ez sem akadályozta meg abban, hogy a férfit nézze. – Hallom, elmész a lányokkal – szólalt meg a férfi lágy hangon.

– Nem tartod jó ötletnek? – kérdezte aggódva Lia.

– Két hete majdnem minden nap vért kell innod, mert éjszaka megszabadulsz tőle. Nem az embereket féltem.

– Biztos, beteg volt az állat, aminek a vérét hoztad – találgatott.

– Még ha az is lett volna, vámpírként nem érezné a szervezeted, ráadásul mi is azt ittuk. Nem ez a te bajod – kezét elvette Lia arcától, majd egy hosszas, örökkévalósági ideig tartó szünet után, a lány térdére helyezte azt, és egy aprót szorított rajta, pont úgy, mint társa a Volturi könyvtárában.

Ha ember lett volna a fülétől vörösödött volna, amiért megbotránkoztatva érezte magát, hiszen ez a szorítás sokkal több szeretetet és odaadást tartogat számára.

– Van egy olyan mélyről jövő sejtésem, hogy te pedig tudod, mi lehet a bajom – tette kezét a férfiére, ám az nyomban lesöpörte magáról.

A férfi hallgatott, felállt Liától, és az ajtóhoz lépett. Lia már ott tartott, hogy a férfi ölébe ugrik, ha ki mer lépni az ajtón túlra, mert akkor az ő kedvessége is ugyanígy fog kilépni belőle, ha a férfi ilyen alpári módon itt hagyja, miután kérdezett tőle valami fontosat.

– Elég különleges vagy ahhoz, hogy azt feltételezzem, a lelkiismereted váltja ki belőled a reakciót.

Lia röfögve felröhögött.

– Nincs is lelkem!

– Ha így vesszük, akkor az emberi éned az, aki harcol veled, hogy ne legyél olyan, mint... – elhallgatott.

Lia megkönnyebbülésére a férfi visszaindult Liához, majd kellő távolságra; az ágy szélére leülve fogalmazta a megfelelő szavakat.

– A társam? – segítette ki a gubancos helyzetből Lia.

– Mint Aro – dünnyögte keserűen.

– A kettő egy és ugyanaz a személy.

A férfi mélyen belemerülve kémlelte a parketta vonalvezetését. Olyan keresztbe, s átlósan húzódtak a vonalak, mint ahogyan az érzelmei szaladgáltak ide-oda szíve felszínén. Mit mondjon? Mondja el neki, amit nem is neki kellene, hanem magának, Liának kellene rájönnie, vagy Aronak kellene közölnie Lia szerelmes szívével? Darabokra zúzná Lia szívét, ha ő említené meg neki. Nem lett volna képes rá. Lia gyűlölete iránti így is már felajzott lángokkal égette szívét, s lelkét, mely eleinte csak megperzselődött a düh tűzén, de most égette, ördögi kínnal. Sosem gondolta volna, hogy létezik a fizikai fájdalomnál erősebb kín. Azonban Liát megismerve rá kellett döbbennie, hogy ennél gyötrelmesebb fájdalom is van; az érzelmek elrejtése, s az érzelmek tejhatalma, mely átvette racionális eszén az uralmat. Könnyűszerrel győzött, még csak nem is harcolt ellene. Átdöfte szívét, a savval itatott tőrrel, s most szenvedhet a szavaktól, melyeket a lány lazán hozzávág, s amelyek e érzelmeket hozzák ki belőle.

Hagyta hát, hogy az ő szíve fájjon, mintsem Liáé.

– Ha rosszul érzed magad, szólj a lányoknak, és hazajöttök – mondta végül.

– Elmehetek velük? – csillantak fel bordó íriszei.

– Alice nem látott olyan eseményt, amiért ne mehetnél el. Légy szíves viselkedj majd, és kerüld a feltűnést.

Lia biccentett.

– És miben vagyok én ügyetlen? – kérdezte a gyorsan Lia.

Nem akarta, hogy a beszélgetés félbe maradjon, persze az is foglalkoztatta, vajon miben lehet olyan ügyetlen. Hallani szerette volna a férfi nyugtató, énekre hajazó hangját, mellyel elkábul, s mindent szépnek lát tőle, mely a csillagjai közé repíti, és eggyé válik velük.

A férfi sejtelmesen ránézett. Lia száján káromkodás helyett egy egyszerű nyüszítés bukott ki, aztán fejét a párnájába olvasztotta.

– Ennyire bénán csókolok? – suttogta párnájába.

– Szeretném bebeszélni magamnak, hogy ez pontosan így van, de azzal hazudnék magamnak. Mondtam már; jó volt. Nem erre értettem az ügyetlenségedet.

Lia a párnájába mosolygott, és egyik lábát felhúzta oldalához, ezzel kidomborítva fenekét. Némi flörtre hívta a férfit, beletúrt saját hajába, és lassan megnyalta alsó ajkát.

Nem kellett több a férfinek; Lia mellé feküdt, eltűrte a Lia fülénél lógó hajszálakat, és a fülébe súgott.

– Pimasz vagy. – Lassan kiáramló levegője, a tengerparti hullámok kezeivel nyaldosta Lia fülét.

– Csak megadom a kezdőlöketet – fordult a férfi felé. – Ha ilyen lassan haladunk sosem lesz belőle semmi – hüvelykujját végighúzta a férfi telt, s jeges ajkain, majd egész kezével felfedezőútra kélt lentebbre; a hasához, mely olyan izmosnak bizonyult, hogy Lia ajkát egy érzéki sóhaj hagyta el, aztán lentebbre, a csípőjéhez, ahol azonban a férfi gyengéden megragadta a csuklóját, és visszaterelte kacsóját a mellkasához.

Lia azt sem hagyta ostrom nélkül; a férfi szívét kereste, és találta meg, amely felfedezés után keze maradt is ott. A helyén, mely szívben ő akarta kitölteni a legnagyobb helyet. Halott volt, s megkövült, nem simultak már a férfi bordáihoz, de a lány akarta azt a szívet. Azt azonban nem tudta, összetörni kívánja, vagy a rajta az évszázadok során keletkezett lyukakat befoltozni.

– Arra még várhatsz – ellenkezett a férfi. Most az ő keze kereste Lia mohó testét, nemsokára már Lia alhasát cirógatta, ujjbegyei táncot roptak a hideg testrészen. – Az édes bosszú akkor jó, ha sokáig tart. – Tenyerét a lány hátára fektette, majd lassú mozdulattal áttért a lány fenekére. Megmarkolta, mire Lia összezárta a lábait, nehogy a vágy özönvízként öntse el.

Késő volt, ezt az özönvizet egy entitás sem bírta volna megakadályozni. Lia ismétlődően a még szót hajtogatta. Bal lába bekéredzkedett a férfi lábikrái közé, így kerülve egymáshoz közelebb, ezzel együtt sodródva a kiutat nem ismerő vesztükbe. Egymás szemük egybeforrt; az arany találkozott a rubinnal, a legdrágább követ megcsiszolva, melyet egyikőjük sem ismert fel az elején.

Lia szívén a jégcsapok csöpögtek, elolvadtak, benedvesítve száraz balfelét. Csókra vágyott, csókra mely összeköti az ellenséggel, s annak szívével, mely megtöri a jeget, új időket hozva rá.

– Csókolj meg – susogta egy fáradt szellő erejével. A férfi nemleges megrázta a fejét. – Kérlek, olyan jó volt az első is. – Gondolt vissza arra a meghatározó érzésre, mikor görcsbe ugrott a gyomra, mikor Carlisle ajkai elsőnek érintették az övéit. Ugyanígy ugrott volna össze a gyomra most is, de a férfi vastag lánccal kötötte magát a feltételéhez.

– Megbánnád, Lia. Ne felejtsd el, hogy csak azért akarod, mert újszülött vagy. 

– Te szívtelen alak vagy! – sziszegte Lia. – Kínzol az abbamaradt érintéseiddel.

– És még foglak egy darabig – nevetett, mire Lia erőtlenül a hasába bokszolt.

– Gyűlöllek!

– Igen, hallottam már párszor... – szorította össze ajkait, majd kedvtelenül felült az ágyon. Megigazgatta öltözéket, mely Lia illetlenül összegyűrt, és felállt.

Lia követte. Teste megrogyott, talán szíve jelzett így neki, hogy megsértette a férfit. A férfire nézett; az előbbi csillapíthatatlan vágy helyett csak az újfenti közömbösség táncolt arcán.

– Ne haragudj – lépett közelebb Lia hozzá.

Carlisle nem hátrált, de nem is viszonozta a reakciót.

– Ne kérj bocsánatot, azért, amit komolyan gondolsz, azzal becsapod magadat – ezzel kiment az ajtón.

– De nem gondolom komolyan... vagy nem annyira intenzíven. Mindegy... csak vedd el, ami téged illet, aztán... aztán újfent a kegyetlen Lia keseríti meg napjaidat. Ah, gyűlöllek! Akkor miért reszket érted a szívem?

Halkan sustorgó szavait csak a szürkébe meszelt égbolt hallhatta.

Felkötötte haját kontyba, és lement a két lányhoz.

Sziasztok! <3
Itt a következő rész, remélem elnyerte a tetszéseteket.
Várom megfigyeléseiteket, megérzéseiteket!
Szép estét Nektek!