G Y Ű L Ö L V E S Z E R E T N I

24.

Felnőtt tartalom!

Lia a tükörképét bámulva gyönyörködött magában. A zöld ruhában tényleg úgy érezte magát, mintha mindenki is az ő báját lesné. Nyílegyenes haját besütötte, a göndör loknikat eligazította, majd az egyszerű zöld árnyaltú sminkje után behelyezte a barna kontaktlencsét. Minden készen állt, hogy megmutassa a férfinek magát. Mély levegőt vett, s gyorsan behúzta maga után az ajtót. A többiek vadászni voltak, így nem volt senki, aki háborgatta volna őket.

A férfi a konyhában várta Lia érkeztét. Mikor Lia leért a konyhába jeges szíve szinte megolvadt a gyönyörű látványtól. A smaragdzöld ruha Lián annyira jól állt, hogy legszívesebben azt mondta volna, hogy mindig ebbe járjon.

– Tetszem? – kérdezte Lia, míg a férfi elé lépett.

– El sem tudod képzelni mennyire! Annyira mesés vagy! – Nagyon gyenge csókot váltott Liával. Most az egyszer jobban foglalkoztatta Lia kinézete, és nem a szája.

– Neked sincs okod a panaszra, szerelmem! – nézett végig a férfin. Fehér ing és egy mélykék farmer volt rajta. Inge ujját feltűrte, ezzel láttatni engedte izmos alkarját. Na, nem mintha egyébként nem mutatkozott volna meg a férfi izmai az ingen keresztül.

Carlisle kézen fogta Liát, és kivezette a házból, egyenesen az autóhoz. Lia majdnem megbotlott, mert annyira nézte a férfi angyali kinézetét.

Elindultak, s Liának még mindig fogalma sem volt, hova mennek. Csak nézte, hogy az éjszakában a fák eggyé vállnak a kiutat nem mutató sötétséggel.

– Még mindig nem mondod el, hová viszel? – kérdezte Lia, míg összekulcsolta kezét a férfiével.

– Seattle-be – zárta rövidre a választ egy mosoly kíséretében.

– Ezt pontosíthatnád egy kicsit – célozgatott Lia. – Tudod, hogy meggyőződjek róla, nem a szerveimet akarod eladni – kacsintott rá, s bár a férfi nem egészen láthatta, így is játékosan megforgatta szemeit.

– Lebuktam – nevette.

– Azért a szívemet ne add el, az a tiéd. Mindig a tiéd volt – súgta odahajolva a férfi füléhez.

A férfi nyakán kellemes bizsergés futott végig, ahogy Lia cirógatni kezdte tarkóját, majd egy egészen kis csókot lehelt a nyakára.

– Árokban fogunk kikötni, ha tovább folytatod – sóhajtotta, és igyekezett a göröngyös útra koncentrálni, s nem az egyre falánkabb érintéseire.

Lia tényleg nem szerette volna, hogy árokból kelljen kikanalazni őket az ő hibájából, így hagyta nyugton vezetni. Nem beszélgettek, megszokták már, hogy egymást úgy értik meg a legjobban, ha hallgatnak, és egymás teste jelzésére figyelnek. Hát most is ezt tették.

A kisváros kis épületeit lassan váltották fel a nagyobb házak, szupermarketek, hatalmas mozik, a távolban elnyúló nagy futball stadion, melyből zengő robajjal szólt az egyik csapat indulója. Seattle az éjszaka megelevenedett, mindegy milyen nap volt. Ez a város éjjel élt, nappal pedig ébredt a másnaposságból.

Hatalmas üvegből gondosan megtervezett épületek előtt haladtak el. Lia nagyon régen látott ilyet. Forksban tartózkodása alatt csak Forksban volt, a Volterra kőépületei sem voltak összehasonlíthatóak ezzel a modernkori látvánnyal. Látta a távolban a nagy óriáskereket, melyre gyerekként is fel akart szállni, aztán a magasra emelkedő hegyek körvonalát is teljességgel kivette.

Megmelengette szívét a látvány.

Nem tudta, a férfi hová viszi őt, de azt biztosnak vélte, hogy ez lesz élete legjobb napja.

Carlisle egy félreeső utcában parkolt le, melyből áradt a luxus. Az úttest szélén parkoló autók arról árulkodtak, hogy a legbefolyásosabb emberek jönnek Seattle ezen területére. Az úttestet és a járdát résutosan elválasztó fákat melegsárga fényekkel díszitették, míg a járda nem mészből vagy betonból készült, hanem csempéből.

Liának elakadt a lélegzete, mikor látta, hogy a társa egy régi, kőből épített épületnél parkolt le, ahonnan a forgóajtón keresztül látni lehetett a temérdek mennyiségű asztalt, és az ide-oda rohangáló pincéreket. Egy bordóba öltözött inas lépett az ajtóhoz, kinyitotta a Lia felöli ajtót. Lia a társára nézett enyhe döbbenettel, de zavarodottsága rögtön semmivé foszlott, mikor a társa nyugtatóan bólogatott. Kiszállt az autóból.

– Nem ehetünk – súgta oda Lia Carlisle-nak. – Miért hoztál ide? Talán vért is felszolgálnak? – kuncogta a fülébe.

A férfi gyengéden simította kezét Lia derekára, s előre engedte őt az étterembe.

– Nem drágám, nem enni jöttünk. Van egy előadás, amire egyébként hivatalosan meglettél volna hívva, ha... – Elhallgatott. Nem bírta kimondani. Azzal elrontotta volna a napjukat.

– Semmi baj – karolta át a férfi derekát, miközben álmélkodva nézte az arany színekbe öltözött éttermet. – Ha nem halok meg – fejezte be a férfi mondatát. – Még mindig nem tudom, hogy hová hoztál – nevette.

– Jocelyn Bell Burnell előadására – felelte a férfi könnyedén.

Lia megakadt az étterem mustrálásában.

– Micsoda!? – kapta szája elé a kezét. – Ő a példaképem!

– Tudom, ezért is vagyunk itt. Csak kerüljük a feltűnést, jó?

Lia bólogatott, az örömtől alig látta az elegáns épület szépségeit.

Az asztalokat úgy rendezték be, hogy mindegyik a fal melletti színpad felé nézzen, s ahol most nem élőzenekar szórakoztatta a vendégeket, hanem egy óriás kivetítőn a NASA logója volt, alatta egy visszaszámláló:

Jocelyn Bell Burnell előadása

Kezdés 10 percen belül.

A baloldalon aranyozott lépcső vezetett fel az emeletre, ahol ugyanúgy asztalok voltak. Lia érezte cipőtalpai alatt, ahogyan a selymes vörös szőnyegbe tapadnak a sarkai, miközben egy eldugottabb asztalhoz sétáltak.

Itt nem láthatta őket senki a lépcsőtől, ennek ellenére ők annál többet láthattak az előadásból

– Carlisle – tette kezét a szemben ülő férfiéra. – Ez egy vagyon lehetett. Nem is érdemlem meg!

Carlisle közelebb emelte Liához a kézfejét, és gyöngéden megcsókolta.

– Nem lehet pénzben kifejezni azt, amennyi minden megérdemelsz, Lia. Ez csak egy szívélyes apróság.

– Hah! Én meg itt vagyok csórón. Nem tudok neked mit adni.

– Nagyon tévedsz.

Lia megemelte jobb szemöldökét.

– A szíved nekem pont elég – válaszolta a férfi. – Nekem adnád örökre?

Lia annyira nem habozott a válasszal, hogy kétszer kellett nekiesnie a válaszának, olyan gyorsan hadart.

– Örökre és azon is túl. Szeretlek! Te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem! Meg a szépségem – tette hozzá dünnyögve.

Társa lopva elmosolyodott. Az asztal alatt gyengéden simogatta Lia térdét, miközben csendben várták, hogy Lia egykori példaképe felbukkanjon az elhúzott bársonyvörös függönyök mögül. Lia el is felejtkezett, hogy tulajdonképpen ő most randevún van a párjával. Elengedte magát, s figyelmét a visszaszámlálásra irányította.

Pontosan negyed kilenckor Jocelyn Bell Burnell előbújt a függöny mögül. Apró termetű asszony volt, idős, s hajában az ősz tincsek kerültek előnybe a régi mélybarna tincsekkel szemben. De Liát különösképpen nem is ez foglalkoztatta, hanem az, hogy amint az asszony megköszörülte a tokát, mindenki lassan a színpad felé fordult, s csodálva nézték a NASA nagyra tartott emberét. Azonnal néma csend kerítette hatalmába a éttermet, kongott a csend, melyet Lia jótékony hatásként fogadott be fülébe.

Elszorult a szíve a látványtól. Egykoron ő is arról álmodozott, hogy befolyásos embereknek tart előadást, mert ismertsége az egész világot bejárja. Helyette egyedül azért lett ismert, mert bátorságot mutatva elszökött a kórházból, hogy egyedül haljon meg. S hiába is mondták egykori barátai, hogy örökre emlékezni fognak rá, nagyon i jól tudta, az emlékek csak pár évre elegendőek. Utána elhalványulnak, majd felszívódnak, mint a sivatagban a pár csepp eső.

Szomjazóként itta az asszony szavait, s nagyon sok időt beszélt a csillagokról, az űrről és a tejútról, Lia mégis azt hitte, csak pár perce hallgatva az asszony lágy, tudományosan fennkölt hangját. Csak akkor tudatosult benne, hogy már vagy két vagy három órája hallgatja, mikor az asszony a végére érve elbúcsúzva jó éjszakát kívánt, meghajolt, és elhagyta a színpadot.

Lia lebiggyesztett szájjal vette tudomásul, hogy ez kevés volt. Ugyanolyan kevés, mint, amikor a társa csak egy kicsit csókolta meg.

– Köszönöm! – suttogta Lia, mikor meg bírt szólalni az örömtől. Annyira belemerült az előadásba, hogy nem is figyelte, a férfi hogyan érzi magát.

Pedig a férfi igazán jól érezte magát, s bár a csillagászathoz nem értett, így nem is különösebben az előadás foglalkoztatta, hanem Lia arca, a két csillogó szeme, és az olykor-olykor eleresztett pajkos mosolya. Ha fegyvert tartottak volna a fejéhez, sem mondta volna meg, miről szólt a három óra előadás. Kizárólag Liát nézte, és érezte, hogy az étteremben jobban beleszeret. Mélyen, amiből már kiutat nem talált.

– Nagyon szeretlek! – mosolygott Liára.

– Ha tudnád, én most mennyire szeretlek téged! Itt maradunk, vagy...

A férfi gyorsan közbe vágott.

– Előbb még elviszlek valahova.

– És hova?

– Egy helyre, ahová mindig mentem, amikor nem éreztem magam jól. Szóval mehetünk? – tartotta Liának a kézfejét.

Lia kíváncsian bólintott. Szívesen császkált a férfivel akár órákon át, ám a gondolatai csakis azon járta, milyen lesz újra magában tudni a férfit.

Mikor visszatértek a kocsihoz a férfi beindította az autót, és újabb félórát út következett a randevújukon.

Lia fürkészte a férfi állandó mosolyra ívelő száját, szerette volna azt csókolni, akárhol, ahol kettesben lehetnek, nincs senki, aki megzavarná őket és a szerelmüket. Gondolva egyet feljebb húzta ruháját a combjánál, szinte csak egy kis hely volt, hogy ne látszódjon a ruha alá vett alsónemű.

– Hangolódsz az est további részére? – kérdezte a férfi. Óvatosan, már-már bátortalanul érintette szabad ujjait Lia jéghideg és kemény bőréhez. Lia szinte dorombolt érintések apróságától. Kezét a férfiéra hajtotta, másik kezével pedig ügyetlenül, részegülve a szerelemtől lehámozta magáról az alsóneműt, és a férfi ölébe dobta. – Na, ez nem ér! Boszorkány! – fújtatta, és rányomott a gázra, hogy gyorsabban odaérjenek a következő randihelyszínükre. Lia csak nevetett, főleg Carlisle még jobban megkeményedett arca miatt. Nagyon kellett összpontosítania, hogy ne Liát nézze, aki mellette illegeti magát, hogy minél gyorsabban bújtassa őt ágyba.

– Most én emlékeztetnélek, hogy nincs rajtam melltartó sem – kuncogta Lia. – Jól áll a vörös bugyogóm az öledben – kapcsolt még nagyobb intenzitásra a nevesében.

– Neked tudod, mi állna jól? – vágott vissza a férfi. Lia naivan megcsóválta a fejét. – Ha valami kitöltené a szádat.

Lia, ha ember lett volna tetőtől-talpig elpirult volna. Megsimította saját combját, ezzel együtt a köldökéig felgyűrte a ruháját.

– És az a valami ma fogja kitölteni a számat, vagy évezredekig kell rá várnom? – érdeklődött.

– Öltözz vissza, könyörgök!

– A-a. – Újra megsimította saját combját, de a simításból simogatás lett, amivel a kelleténél is jobban ingerelte a társát. – Édes a kín, szerelmem? –suttogta, míg az ajkát rágcsálta.

Carlisle nem válaszolt, vezetett tovább, egyetlen egy célból: legyen vége ennek a randinak, hogy végre különös odafigyeléssel szeresse Liát.

Az út hátralévő ideje olyan lassan telt, hogy Lia már kezdet volna elaludni a unalomban. Persze, nem az út volt hosszú, és nem is a társa mellett unatkozott, hanem az alvással el tudta terelni a figyelmét a férfiről, akibe percről percre, óráról órára jobban, mélyebben beleszeretett. Most már el sem tudta képzelni, mit látott teremtőjében. Legszívesebben minden szava az lett volna, hogy szeretlek. Annyira boldog volt, hogy ki tudta már mondani, s annak végképp örült, hogy teremtőjének sosem tudta. Ennek így kellett lennie. A sors intézte úgy, hogy Lia távol kerüljön attól a züllött vámpírtól.

Mélyet sóhajtott, mikor megálltak egy erdőnél. A kavics ropogott az autó kerekei alatt, ahogyan összepréselte őket a Lexus. Az erdő bejáratánál kialakított legfeljebb négy fős parkoló kihalt volt. Egy mókus szaladt át parkolón, egyenesen az erdő ösvényére, aminek bejáratát egy korhadt, de ép összetákolt ajtó szeparált el a parkolótól, amit két görbe fához rögzítettek.

– Te tényleg el akarod adni a szerveimet – csóválta nevetve fejét Lia. – Vagy el akarsz adni, igaz?

– Szerintem a vevők abban a pillanatban adnának vissza, miután kinyitottad a szád, ami nálad olyan tizedmásodperc.

– Kapd be torkig a tudod mit! – forgatta a szemét.

– Azt majd csakis te, szerelmem! – súgta oda Liának. Elvette az ölébe ejtett alsóneműt, és Liához emelte. – Vedd fel.

– Nem – ellenkezett játékosan, és kiszállt az autóból.

A férfi egy pár pillanatig bent maradt az autóban. Nézte a kezében maradt fehérneműt, majd rántott egyet a vállán, és egy sóhajtás kíséretében ő is kiszállt az autóból. Megfogta Lia kezét, és bevezette az erdő belsejébe.

– Ne ítélj külső alapján – szólt oda halkan a férfi. – Kívülről szörnyen néz ki, de ha egy kicsit beljebb mész, megtalálod a leggyönyörűbb helyet, amit valaha láttál.

Lia még kíváncsibb lett. Halkan követte a férfit.

Az éjszakai állatok némák maradtak, szemükkel követték a párt. Nagy csend volt, amit Liát kicsit aggasztotta. Nem a férfiben nem bízott, hanem egy furcsa bizsergést érzett szíve és halántéka környékén. Mintha minden állat az ő lépéseit figyelné, azt várnák, hogy Lia Sloan tegyen valamit.

Mintha várták volna az utasításokat.

Lia megborzongott, a pihék a hátán olyan egyenesbe vágták magukat, mint újonc katona a tábornok előtt. Volt benne egy megmagyarázhatatlan vágy, hogy koncentráljon az állatok légzéseire, vagy akár egyetlen egy neszükre is.

Vajon egy képesség? kérdezte magától. A férfinek nem merte bevallani, milyen érzések kavarognak benne, de nem is kellett. Mihelyt Liában megfogalmazódott a kérdés az állatok szimfóniát játszva kezdek el vonyítani, csicseregni vagy éppen makogni valamit.

A férfi is hegyezte a fülét, s Lia inkább kémlelte a szűk ösvény homokos talaját, minthogy most a férfihez beszéljen. Nem akarta elrontani a randevújukat egy hipotézissel. De azt is nagyon jól tudta, hogyha egy vámpír megérez valamit, amit a képességének tart, az bizony a képessége lesz, nem pedig egy hasztalan délibáb. Meddő próbálkozásai, hogy nem néz fel a talajról reménytelennek bizonyultak, mikor hosszú séta után megérkeztek szerelme kedvenc helyére.

Egy tisztás volt, a fű nappal zöld, este sötét, mint a hamu. A tisztás közepén a folyó egy nagyobb tóban gyűlt. A lány beleszimatolt a levegőbe, hogy érezze az algás illatot. Hallotta a halak izgága csobbanásait, a tücskök rendszertelen ciccenéseit. Aztán meglátta, hogy mit talál a férfi ezen e helyen gyönyörűnek. Mihelyt az óra elütötte az éjfélt, szentjánosbogarak ezrei kapcsolták fel fényüket, s világították be a tisztást, leginkább a tavat. A fényük, ahogyan a vízre vetült, olyanok volt, mint a közeledő csillagok. És akkor Lia megértette.

Ez tényleg a sors keze volt.

Hát vámpírként mégiscsak adatik neki valamicske boldogság?

– Carlisle – remegett meg hangja, mikor a férfi átkulcsolta kezeivel a derekát. Reszketett a férfi keze, talán most hidegebbek voltak, mint bármikor.

– Véletlenül találtam rá erre a helyre, talán száz évvel ezelőtt – kezdte. – Csak nyugalmat akartam, egy kicsit kiszabadulni Rosalie és Edward állandó civakodásából. Valami idevezetett. Nem tudtam, mi. Csak jöttem, hátha vár rám valami. Akkor már majdnem kétszáz éve éltem hajadon vámpírként, társ nélkül. Társ nélkül pedig nehéz. Mikor bejöttem ide... mintha hazajöttem volna, fogalmam sem volt, miért, de megbékéltem, elfogadtam, hogy társam nekem, ha lesz is, akkor sokára. Aztán éjfélkor ezek a kis bogarak világítani kezdtek. Leültem a fűre, sokáig néztem őket próbáltam megfejteni, mit is jelenthetnek. Mert azt tudtam, hogy van jelentése... kellett lennie, hiszen éreztem. Negyvenöt évig kijártam ide, ha Forksba laktunk hetente legalább ötször, ha Alaszkában, akkor hónaponként. Egy nap megvilágosodtam, tudtam már, mit jelentenek ezek a sárga fények. Olyanok, mint a...

– Csillagok – pendített egy tökéletes pontot szerelme mondata végére. – Carlisle, én pontban éjfélkor születtem.

Carlisle és Lia szeme is felragyogott. A férfi arany szeme legalább úgy tündökölt, mint az egyik szentjánosbogáré.

– Hát akkor ezt az hiszem, úgy nevezik, hogy végzet. A görög mitológia szerint az emberek eredetileg négy lábbal, négy karral és két fejjel teremtettek. De Zeusz tartva erejüktől kettéválasztotta őket, hogy egész életükbe a lelkitársukat keressék. Ha ez igaz, akkor... én megtaláltam.

– Ha ez igaz, akkor Zeusz egy seggfej – mosolyogta Lia. – Azt hiszem, én is megtaláltam a társamat. Téged, az egykori ellenséget. – A férfihez fordult, lágyan csókolta, majd egyenesen falni kezdte az ajkait. Beleugrott a az ölébe, mire egész ruhája a derekáig csúszott. A férfi felmorgott, ahogyan csupaszon érintette Lia fenekét, miközben háború dúlt a két nyelv között, hogy melyik hatol be először a másik szájába.

Carlisle néha engedte, de utána gyorsan átvette az irányítást. Nem bírt betelni Lia ajkaival. S a gondolatai sem hagyták nyugodni, ha nem csókolja Liát akkor bizony olyan dolog csúszna ki száján, hogy azt Lia még megbánná, hiszen ő nem feltétlenül tudja, hogyan megy a vámpíroknál a szerelem és az ehhez szorosan hozzákötött dolgok.

Lia azonban érezte a férfi mohó ajkain, hogy akar tőle valamit. Így hát gyorsan leszállt róla, mielőtt meggondolhatná magát, és egyenesen a férfivel szembe állt. Bólintott.

Tudta, mit akar a férfi.

– Mondd ki!

– Lia...

– Szeretném, hogy kimondd! – vette kezei közé az arcát. Hangja ellenmondást nem tűrt.

Carlisle csukott szemmel sóhajtott. Rettegett, hogy elrontja a napot egy ajánlattal, de ott voltak Lia elszánt szemei. Annak nem állhatott ellen.

– A vámpírok, ha megtalálták a társukat nem várnak, és... – Elhallgatott.

Lia egyet dobbantott a lábával.

– Mond ki! – Kérte, vagy inkább utasította a férfit. Ugyanebben a pillanatban, mintha forró vizet öntöttek volna szívére, és eltelített egész belsejét. Megint az a fura érzés járta körül. És csodával határos módon – a férfi sem tudta megmondani, hogy akkor miért –, de kimondta.

– Légy a feleségem! Nem kérem meg most a kezed, még szeretnék várni, de kérlek!

– Leszek a feleséged, de... előtte tudnom kell valamit.

– Hallgatlak – bólogatott sürgetően.

– Ugye nem hitted azt az 1600-as években, hogy a Föld lapos?

Carlisle lesütötte a tekintetét. A talaj sokkal érdekesebbnek bizonyult.

– Mindenki azt hitte! – tört ki belőle.

Liából kibukott egy nevetés, és újra megcsókolta a férfit.

– Nagyon szeretlek. Leszek a feleséged, még így is, látod? Ennyire szeretlek, ám!

– Én is téged. De már... ez a randi megvolt, szóval...

– Húzzunk haza, de rögtön! – ragadta meg a férfi karját, és nagy lépésekben elindult az autóhoz.

Sokára értek vissza, mivel egyszer-egyszer csókokkal mondták el a másiknak, hogy mennyire is szeretik egymást. Nevetve léptek ki az erdőből, majd szálltak be az autóba.

Néhány pillanatig a szélvédőn keresztül bámultak a semmibe. Lia szólalt meg először:

– Alice biztos látta.

– És ha hazamegyünk senki nem fog hagyni minket kettesben.

– De nem ám. Mi lenne, ha teljesítenénk az egyik álmod?

– Mire gondolsz?

– Jaj, de felejtős valaki, nem úgy van, hogy a vámpírok nem felejtenek, hm? – ezzel hátrébb tolta a férfi ülését, és az ölébe mászott. – Ezt a régimódi dolgot szívesen csinálnám veled.

Lassan kapcsolta ki a férfi övét. Nadrágját lejjebb húzta annyira, hogy látszódjon minden, aminek kelljen. Apró mozdulatokkal kezdte ingerelni a férfiasságot, majd egyre vadabbul, elnyújtottabban húzogatta rajta a bőrt. A férfi sóhajtásokkal jutalmazta Lia tettét. Kezeit Lia csípőjén nyugtatta, aztán markolta fenekét, miközben egyre feljebb tolta a ruháját, egészen Lia gyomráig.

Lia közelebb ült a férfiassághoz.

– Ez biztos jó neked így? – kérdezte a férfi.

– Aha. – Megcsókolta őt Lia. Hagyta, hogy a férfi is elmerüljön az ő vágyában. Ám Lia a férfivel ellentétben nem fogta vissza magát. Nyögött és buzdította a férfit az intenzívebb ujjmozgatásra, mit sem zavarva, hogy a kocsin kívül is hallani lehetett.

A férfi újból feljebb húzta Lia ruháját. Lia kérdőn nézett rá.

– Csak a lehető legtöbbet akarom látni közben – simította meg haját, és hagyta, hogy Lia végre felnyársa magát a férfiasságára.

Lia fájdalmasan felnyögött, mikor a hús beledöfött. Nem gondolta volna, hogy a második alkalom is fáj.

De legalább nem annyira, mint az első, biztatta magát.

– Lia, ha fáj... – A férfi nem mondhatta tovább; a lány befogta a száját, és tapasztalatlanul mozogni kezdett.

Nevetett a saját bénázásán, közben igyekezett úgy mozogni, hogy megtalálja azt a határt, amit még fájdalom nélkül kibír a teste. Nézte a férfi arany szemeit, amik most úgy ragyogtak, mint Lia szeretett csillagjai. A tény, hogy Lia rajta ül, és viszi kettőjüket a mennyország felé, olyan boldogsággal töltötte el, hogyha ezentúl csak szomorúság jutott volna neki az egész hátralévő életében, már akkor sem lett volna baj, hiszen Lia a mai napon az összes boldogsághormonnal megtöltette, ami évezredekre is elég lett volna neki. Hagyta, hogy Lia irányítson, néhol óvatosan, csípőjét megfogta, hogy kisegítse társát a fájdalmasabb mozdulatoktól.

Liának ez a kis fájdalom azonban semmi volt. Csak egy szúnyogcsípés, amiből los angelesi élete során elég sok kijutott. Lágyan, mint a szél kedves csápjai simogatta a férfi összekuszált haját, míg igyekezett csakis azokra a melegarany szemekre koncentrálni.

– Jobb, mint a volt csajaiddal? – kérdezte pihegve Lia.

A férfi felnevetett.

– Nem voltak csajaim – mondta. Az utolsó szót egészen nehezen mondta ki, hiszen nem használt ő ennyire szleng kifejezéseket. – Csak egyéjszakás kalandjaim. És mily' meglepő; sokkal jobb veled, mint velük. – Csókot adott Lia mosolyra húzott szájára, és gyorsított a tempón.

Lia a férfi hajába kapaszkodva érezte, hogy majd' szétszakad a vágytól. Mintha egy óceán akart volna kitörni egy összetákolt gátból. Nyögéseit megszaporázta, szemei a férfiébe fúródtak, onnan elszakadni nem tudott. Hogyan is tehette volna, ha a férfi úgy nézett rá, mint valami megváltóra?

Lia csak azon kapta magát, hogy vakító fényesség száll szeme alá, és a tűzijáték kirobban belőle.

Zihálva hajtotta fejét a férfi vállára, mikor a társának vágyát megérezte magában. Összebújva hangolták szimfóniájukba a hosszas és gyors lélegzetvételeiket.

– Megint gyors voltam! – nyavalyogta Lia.

– Ez csak azt jelenti, hogy nagyon élvezed, hogy velem vagy. Kivételesen én is gyors voltam.

– Nos, mit szólnál, ha otthon folytatnánk? – simította kézfejét a férfi mellkasára, aztán lomha csókot nyomott rá.

Carlisle habozott.

– A vágy, amit most érzel az nagyon erős. És...

– Ezt tudom. Nem érdekel, ha a többiek meghallanak vagy ilyesmi. Most te számítasz csak.

– Tényleg?

– Hát persze! Na, öltözz fel, és induljunk. Kényelmetlen egy autóban szeretkezni.

– Bevallom, ennél jobb is lehetne a fantáziám – kuncogta.

Lia lekászálódott a férfiről. Nőiessége már nem szúrt, kizárólag a mérhetetlen vágy hullámaival lüktetett.

Egymás szavát folyadékként iszogatva tértek haza. S Lia azon a napon nem a finomságáról ismerte meg a férfit, miközben a létező összes zegzugba nekiesett a lánynak.

Lia élvezte. Úgy érezte hazaért. Nem is sejtve, hogy az erődnél az a vörös szempár, ami a bokrok mögött lesett rá azt tervezi, hogy mindent elront. Mindent hallott, mindent látott. Undorodva hallgatta Lia és Carlisle egymás összhangjában lévő nyögéseit és lélegzetvételeit. Kiszúrta volna a szemét, hogy ne kelljen látnia a szélvédőn keresztül Lia vonagló testét vagy a pattogó autót. Ökölbe szorította apró kezeit. A harag majdnem leleplezte búvóhelyet.

Jane nagy léptekkel indult vissza Volterrába, hogy értesítse a vezetőt Lia árulásáról.

Sziasztok!
Egyáltalán van még itt valaki, aki olvassa? :D <3
Kérdezni szeretném, hogy átjön-e a helyszínek leírása vagy több infó kellett volna róluk?
Illetve, amit még szerettem volna írni az az, hogy úgy döntöttem, hogy nem feltétlenül lesz boldog végű a történet. NYUGALOM SENKINEK NEM ESIK BÁNTÓDÁSA! Igyekeztem egy keserédes véget hagyni neki.
Szép Napot/Hétvégét Nektek! <3