G Y Ű L Ö L V E S Z E R T N I

20.

A következő napon az ébredés nem volt olyan kellemes, mint azt az első közös alvásuk után átélt. Sőt; ellenkezőleg. Lia kelt fel előbb, s halványan, lehetőségekhez viszonyítva, minél titkosabban hintett egy illékony csókot a férfi szájára. Tudta, ezzel még inkább beleszeret, s harca el fog bukni, de a reggelek olyan boldogságosak voltak a férfi mellett, hogy egy apró csókkal jutalmaznia kellett. Carlisle nem reagált, mélyen aludt, míg határozottan ölelte magához Liát. Lia nem akarta felébreszteni a szunnyadó férfit, s talán tudat alatt minél előbb el akarta felejteni a férfivel a tegnap éjszakát, ahol kétszer is kimondta neki azt a szót, amit Liának nem sikerült. Pedig átfutott az agyán, hogy megpróbálkozik vele, de bénázni nem szeretett volna, s azzal azt írta volna alá, hogy társává fogadja, ezzel eggyé válva vele. Továbbra sem akarta. Féltette magát a társa fékezhetetlen haragjától, amit nyolc hónap alatt megtapasztalt a Volterrai épületben. Kikelt hát az ágyból, adott egy csókot a férfi homlokára, és lement a konyhába, hogy utána megint két hétig alig-alig beszélgessenek egymással.

***

Az erdőben sétált, magányosan. Ez a nyári nap volt Forks legmelegebb napja, a hőmérséklet súrolta a huszonöt fokot. Egy pántos top volt rajta és egy rövid (a többiek szerint túlságosan rövid, és a feneke is kilátszott belőle) farmersort. A szél meleg lehelete nyaldosta kemény bőrét, míg a kitaposott ösvényen sétált. Kényelmetlennek érezte, hogy néhány ember is akkor ment kocogni, sétáltatták kutyájukat vagy éppen csak sétáltak a családdal. Különösen nagy bajnak vélte, hogy a legtöbben udvariasan ráköszöntek, tudván, hogy az előttük kecsesen haladó Lia, nem más, mint a város megbecsült orvosának barátnője. Lia igyekezett ugyanolyan udvariassággal visszaköszönni, talán túl udvariasan is, így a lakók mélyen a szívükbe zárták azt a lányt, aki ilyen illedelmesen köszönt vissza. Ám Liában egy megmagyarázhatatlan örvény keletkezett minden alkalommal, mikor valamelyik lakos szemébe nézett. Mintha tudták volna, Lia ölte meg Greg Clarkot azon az éjszakán. Persze, ez teljességgel lehetetlennek tűnt, hiszen a hatóságok továbbra sem találtak kielégíthető nyomokat, így az ügy kezdett halványodni, a lakosok két és fél hét után már csak úgy emlegették azt az estet, mint Forks legkegyetlenebb napját.

Pár óra múlva, mikor a Nap a legmagasabban állt, elviselhetetlen hőséget ontva magából a felhőkön túl, Lia egyedül taposta a poros ösvényt. A virágzó fák és bokrok egyvelege hullámosnak tűnt, ahogy a távolba nézett. Egy állatot sem látott, biztos volt benne, hogy a meleg elől egy tömzsi fa árnyékába vészelték át a nagy meleget. A levegőben a por száraz szaga csikizte orrát, ám ezt valamelyest kompenzálta a gyanta kesernyés illata. Aztán – Lia nem tudta megmondani, hogyan –, de a levegőben ékelődött egy ismerős, de annál – számára – rémisztőbb illat, mely szirénként hívogatta beljebb az erdőbe. Azt hitte, ott helyben elájul a vér illatától. Valaki megsérült, hallani nem hallott semmit csak a keserves sírást, az egyén szapora szívdobbanását, mely kiszámíthatatlan taktusban dübörgött.

Lia tétovázott, menni akart segíteni, mert hallása alapján senki nem hallotta a nyöszörgést, de az agya azt mondatta vele, hogy ne menjen, mert megtámadja. Bár nem csábította annyira őt ez a fajta vér, mégsem bízott magában annyira, hogy el is merjen indulni. Egyet lépett, de kettőt hátrált. Ezt játszotta jó néhány percig, míg a sírás és jajveszékelés még szívszaggatóbb lett. Elindult, lépésekből futás lett, s ment az illat után. Követte, akár egy vándor a Sark-csillagot. Befordulva egy kisebb, s sűrűbben benőtt ösvényhez, mely felett a lombozat kevés fényt engedett be az ösvény gyalogútjára megpillantott a szenvedő alanyt.

Egy kisfiú volt, koromfekete haja csapzottan tapadt gyöngyöző homlokához, bal lába groteszk szögben állt, néhány méterrel mellette egy kitört kerekű bicikli felborulva, eltörve komorabbá tette a látványt. Lia odafutott hozzá, a fiú a barna szemeit ráemelte, s egy mosolyféle rajzolódott lekonyult szájára.

Lia megkövülten bámulta a fiú térdét, ugyanis csontja átszakította azt, vérrel borítva a fiú rövid bermudanadrágját. Csak egy kicsit akart belőle enni, megkódolni, megízlelni a pompás nedv zamatát. Emelte a kezét, a fiú nadrágjára simítva a kezét, ezzel beszennyezve tenyerét a vérrel, de a szájához már nem bírta emelni. Megrázta a fejét, felállt guggoló helyzetéből, és hátrált. A fiú felvisított.

– Ne hagyj itt! Anyut akarom! – sírta, és lehasalt a földre.

– Hol vannak a szüleid? – kérdezte Lia, de a hátrálásban nem állt meg.

– Nem tudom, nem tudom, elszakadtunk, én...én pedig elestem! – Keserves sírása Lia fülére annyira nem volt jó hatással, hogy be kellett fogni a fülét.

– Ne bőgj, könyörgöm! Nagyon zavaró! – csitította a fiút, de az jobban rákezdett, vonaglott a földön, mintha Jane kínozta volna a képességével. – Biztos, idejönnek érted, nagyon hangos vagy, meg fog valaki találni, csak nem én. Majd... szólok valakinek! Igen! Most elmegyek, és szólok valakinek. – Nyomorult helyzetében ezt tartotta a legjobb ötletnek.

Lefeküdt Carlisle-al, szinte azért, hogy szüzességével ne támadjon meg egy gyereket sem, s most tessék! Itt volt egy sérült gyerek közvetlen közelébe, s mélyen kontrollálnia kellett magát, hogy ne essen neki, és falja fel a vérét.

– Ne menj el! Félek! Ne menj, ne... – A sírás halkabb lett, a kövér könnycseppek elapadtak, de a nadrágján fokozatosan terjedő vér csak egyre terjedt, már a homokos talajon is látszott.

Liának nem volt más választása; maradt. A fiúhoz sietett, igyekezett stabilan elfektetni. Tudta, ebben a helyzetben csak egy valaki segíthet. A zsebében lévő telefonjáért nyúlt, és a nem olyan régen megkapott telefonszámot gyorsan kikereste a telefonkönyvből.

Két csengés után felvette a férfi, hangja lágyan szólalt meg:

– Baj van Lia? – kérdezte aggódóan.

– Mondjuk – válaszolta, érzelmeket nem szándékozott mutatni. – Lövésem sincs hol vagyok, de egy kisfiú megsérült, a lába... nagyon csúnya, rohadtul vérzik, el fog ájulni, de nem érhetek a lábához. Félek, hogy erősen látom el. Ne aggódj, nem én bántottam – tette hozzá.

– Bírod a szagot?

– Illat – javította ki Lia –, de ja, bírom.

– Mi van körülötted?

Lia alaposan megnézte magának a területet.

– Hát, egy ösvényen vagyunk, ide nagyon nem süt be a nap, előttem van a főösvény, a fiú egy lejtős oldalon csúszott le, ott... – Elakadt a lélegzete. – A rohadt életbe... rossz térfelen vagyok, Carlisle...

A másik oldal volt a határ, amit nem szabadott átlépni, de ő átlépte, s most farkasterületen guggolt egy fiúval. Összeugrott gyomra kipréselte belőle a maradék levegőt, seggre ült a fiú mellett, a telefont szorosan fogta.

Miért nem figyelt oda jobban? Átkozta magát a jószíve miatt. Most lehet szét lesz tépve, amiért átkelt a farkasok birodalmába. Nem is értette, hogy nem érezte a farkasbűzt, mely közrefogta az ösvényt.

– Csak ne tegyél meggondolatlanságot, odamegyek – felelte a férfi, és lerakta a telefont.

Várt, közben folyamatosan csitította a fiút, és kérdezgette hogylétéről. Egyre rosszabb színben festett a fiú. Falfehér arca Liáét imitálta, kicserepesedett ajkain a szuszogások halkultak, és ritkábbakká váltak. A szemeit akaratlanul le akarta hunyni, de valahányszor ez bekövetkezett Lia gyengéden megpaskolta a fiú sápadt arcát.

– Ne hunyd le a szemedet – simította meg haját, majd óvatosan felemelte a fiú felsőtestét és a combjaira tette, ezzel kényelmesebbé téve a fiú szenvedését. – Szereted a csillagokat?

A fiú mosolyogva bólintott.

– Képzeld, csillagász voltam, és az űrben is megfordultam!

– Hűűűű – álmélkodott a fiú, szemei felcsillantak, és a tekintete is élénkebb lett.

– Igen-igen – nevetett Lia, míg gyengéden a fiú haját simogatta. – Ügyesen bírod, igazi kis túlélő vagy. Én egyszer egy hatalmas fára másztam, és letört alattam. Ne tudd meg, milyen hisztit levágtam, míg bevittek a kórházba.

A fiú most felnevetett.

Lia türelmetlenül várta, hogy Carlisle végre megjelenjen, és először ne egy vérfarkassal találja szembe magát, azonban az erőteljes léptek, melyek beleivódott fülébe rádöbbentették, hogy ez nem fog bekövetkezni. Érezte a jellegzetes ázott kutyaszagot, mely egyre közelebb jött, s néhány pillanat múlva megpillantott három napbarnította, fekete hajú indiánt. Lia felnyögött a félelemtől. Reszketni kezdett, amitől a rajta félig fekvő fiú belerezonált. Nem nézett a szemükbe, bár szemébe barna kontaktlencse volt, így is meg lehetett állapítani, hogy vámpír. A három árnyék Lia felé tornyosult, ám ő csak a fiút nézte, s remélte, Carlisle bármelyik pillanatban itt lehet, hogy megmentse seggét.

– Átlépted a határt – szólalt meg furcsán közömbösen a középső. Lia hitte, hogy éppen a vezető szólt hozzá.

Nem válaszolt azonnal, időt hagyott magának, hogy a lehető legkedvesebb hangszínt megütve feleljen:

– Sajnálom, nem figyeltem, de itt volt a kisfiú, és nem akartam szenvednie látni, én el akartam menni, de a fiú kérte, hogy ne, így maradtam, sajnálom! – hadarta.

– Egy szóval sem mondtuk, hogy baj – nevetett a másik. Talán neki volt a legtenyérbemászóbb feje, mind közül, s ami Liát megbotránkoztatta az az volt, hogy érződött rajta a hibrid illata. Nem tudta hova tenni, azt meg pláne nem, hogy miért válaszoltak ilyen kedvesen.

– Én mondtam, hogy ő más – mondta a vezetőnek a legifjabb, miközben vállba pöccintette.

– Most már én is látom, igen – döntötte oldalra a fejé. – Különös, nem hittem volna, ilyen bekövetkezik.

Lia a három alakváltóra pislogott, az egyik; a legfiatalabb feltűnően ismerős volt neki, s azt is nagyon jól tudta, honnan.

– Te... – bökött le ujjával. – Veled voltam az erdőben! Te hajtotta a fejed az ölembe!

– Felismert! Látod! Még megkérdőjelezted a törzs legendáit – csóválta a fejét. – Seth vagyok, különben. Ez a hittelen a vezetőnk, úgy hívjuk, hogy alfa, szóval ő Sam. Ő pedig Jacob, tulajdonképpen ő lenne a vezetőnk, de nagy egója nem engedi, hogy ilyen kicsinyes feladatokat végezzen.

– Fogd be! – bokszolt Jacob Seth vállába.

– Literálisan semmit nem értek – sóhajtott Lia. – Milyen legendáról beszélsz? Egyáltalán, nem segítenétek? – mutatott a fiúra.

– Hívtunk mentőt, de azt mondák, valaki értesítette már őket, valószínűleg az orvos volt, igen, hallottunk mindent – mondta a vezető.

Lia értetlenül megrázta a fejét. Valahogyan furcsa volt neki, hogy nem támadnak rá, sőt ámulattal nézték őt. Megint. Ha tippelnie kellett volna ők voltak az erdőben is, mielőtt Forks belvárosába megölte Greg Clarkot. Várta, hogy szóljanak a legendáról, megmagyarázva előző említésüket, ehelyett csendet kapott, melyben a kisfiú szuszogása rettenetesen hangosan hatott.

Öt perc sem telt el Lia társa kecsesen sétált le a dombon, ahonnan a fiú leesett. Nem nézett a farkasokra, sokkal inkább érdekelte az a különös tény, hogy Lia egy vérző gyerek fejét nyugtatja ölébe. Akaratlanul is elmosolyodott a látványon.

Lia az ajkába harapva nézte, ahogyan a férfi stabilan rögzíti a fiú lábát. Rossz volt néznie, már-már hányingere támadt, ahogyan láthatta, hogy a fiúnak a csontja átszakította a húsát. Elkapta róla a tekintetét, a földön egy döglött rovart cipelő hangya csapatra fókuszálta tekintetét.

A mentőalakulatnak kissé tovább tartott beérnie az ösvényre, hiszen oda autóval nem lehetett behajtani a keskenysége miatt. Fél óra múlva egy hordágyra rögzítve vitték el, míg a két szülőjét a rendőrség értesítette a csúnyán végződött bukásáról. 

Amikor a felhajtás megszűnt a farkasok területén, a vezető végigmérte az orvost, majd egy morgás kíséretébe, farkasbőrbe bújva elhagyták a helyszínt. Liának arra sem volt ideje, hogy újra rákérdezzen arra a titkos legendára.

– Egész jól bírtad – jegyezte meg a férfi mellé lépve.

Illata elkábította Liát. Annyira rabul ejtette a férfi közelsége, hogy úgy érezte nagyon hamar megint meg fogja magát adni, és minimum egy csók el fog csattani közöttük.

– Azt hittem, azzal, hogy elvesztem a szüzességem teljesen megszűnik a vágy a gyerekvér iránt – mondta csalódottan Lia. – Így csak olyan, mint egy ártatlané, még mindig vonz, de nem ennék belőle, csak ha rohadt éhes vagyok. Ezért érdemes volt elveszteni... – morogta.

A férfi Lia háta mögé osont, átkarolta Lia hasát, mentőövként szolgálva számára.

Lia sötéten felkuncogott. A mentőövként szolgáló férfi dobta be a nyílt tengerbe, hogy aztán ő is húzza ki onnan – már ha ki tudja majd. Dühös volt a férfire, leginkább magára, amiért szerelmes volt az ellenségbe. Dühös volt a férfire, mert ha nem mondta volna el neki, mik is ők egymásnak, akkor tovább gyűlölhette volna, és ábrándozhatott volna, hogy visszatérve Volterrába a legboldogabb életében lesz része.

Carlisle elsimította Lia csupasz lapockájáról haját, majd gyöngéden megcsókolta. Lia nem tehetett mást, nem is akart más tenni, csak hagyni, hogy a férfi úgy ügyködjön rajta, ahogy csak akar.

A férfi ajkai hosszú utat írtak le Lia lapockáján, vállán, majd nyakán. Kezei bekéredzkedtek Lia hasához, onnan feljebb, egyenesen a két csupasz kebléhez. Liának nagyon kellett koncentrálnia arra, hogy a ne mutasson semmilyen érzelmet, miközben számára vadító helyen táncoltak a férfi ujjbegyei.

– Megbántad, hogy én vettem el? – kérdezte halk morajlással a férfi.

– Azt bánom, hogy nem előbb tetted, hogy nem tőled vagyok, hanem az ellenségtől. – Felsóhajtott. Lábai előre akartak lépni, hogy elhúzódjanak a férfi kezeitől, amik olyan dolgosan tették a dolgukat Lia mellénél, hogy mellei majd' átszúrták a trikóját. Szívét azonban felkeltette a szunnyadásból, megint szíve győzött. – Kihasználod, hogy nincs rajtam melltartó. Ez nem fair. Farkasterületen vagyunk, ne itt ess nekem. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Egyébként sem hagynám, bármennyire is vagy csábító.

– A két combod közötti szerved merőben más véleményen van.

– Csodálkozol, mikor a hátamat csókolod és a mellemet markolod?

– Emlékeztetlek, hogy a szám nem csak csókolni tud, legalábbis nem csak itt fent tud csókolni téged – nevette, ujjait elvéve Lia melléről végighúzta a lány csigolyáin s mikor érezte, hogy Lia izmai megfeszülnek még inkább a nevetés hullámai vonultak át rajta. – Szeretnéd kipróbálni?

Lia köpni-nyelni nem tudott. Az ajánlat megmelengette fagyos szívét. Elképzelte milyen is lehetne, ha a férfi nem csak ujjával és férfiasságával tenné magáévá, hanem nyelvével is. Sosem gondolta volna, hogy a mögötte vígan nyakával foglalatoskodó férfi ilyen fékezhetetlenül vágyik rá, az ellenségre.

– Itt? – lehelte Lia. – Emberek járkálnak ezen az ösvényen...

– Akár haza is mehetünk, de én itt is nagyon szívesen megmutatnám, mennyire szeretlek! – Kezei utat törve Lia drasztikusan hullámzó testén letértek a nadrágjához, s alányúlva Lia vénuszdombját vették birtokba.

Lia nagy lélegzetet vett, és cselekvésre szánta magát; elugrott a férfitől, és tisztes távolságban megállt tőle.

– Miért nem bántottak a farkasok? – kérdezte hirtelen.

– Csak egy embernek akartál segíteni – válaszolta könnyedén a férfi.

– Nem! Itt másról is szó van – kezdett fel-alá járkálni. A férfi követte tekintetével, nézte, ahogyan hasáig felgyűrt trikóját továbbra sem akarta megigazítani. – Valami legendáról magyarázott az egyik, Seth a neve, a másiknak, a vezetőnek. Seth a... azt mondta, én más vagyok, és hogy Sam megkérdőjelezte a törzs legendáját. Carlisle, mit tudsz, amit én nem? Ez a legenda rólam szólt.

– Legenda? – meresztette tágra a szemét. – Lia, fogalmam sincs, miről beszélhettek...

– Valamit csak tudsz! – csattant fel. – Te mondtad, hogy Aronak oka volt, hogy átváltoztasson! Mi volt az az ok?

– Nem tudom, ezt csak te tudhatod. Amit tudok, hogy Aronak megvan az a képessége, hogy tudja, kit kell ahhoz átváltoztatni, hogy annak hatalmas ereje legyen. Gondolj vissza a múltadra, talán megleled a választ.

– Semmi sincs a múltamban! Az űrben voltam, csillagász voltam, közelről tapasztaltam meg a halált, leukémiában haltam meg. Nem mondom, hogy szokványos élet, de mégsem a legritkább.

A férfi megcsóválta a fejét.

– Ne így – lépett közelebb Liához –, ne magadba keresd a különlegest, hanem a családodban. Akármi jó, még az is, ami számodra teljesen logikus.

Lia megvakarta fejét.

Elindult vissza a vámpírterületre. A férfi nem akarta őt zavarni, így kissé lemaradva mögötte várta, hátha Liának akad egy nagyszerű ötlete, amivel kitalálhatják, mi olyan különleges benne.

Körbe-körbe ment az erdőben, ketten bolyongtak, nem tudták mennyi ideig, de az égbolt lassacskán besötétedett, a nappali madarak játékos dallamait átváltották a rekedtesebb madarak, tücskök, rovarok szimfóniája. A hőmérséklet is vesztett melegségéből, s Lia áldotta az eget, no meg persze Carlisle-t, amiért már nem szűz, így nem érezhette a szúró hideget.

Lia gondolatai között megjelent munkája, családja, még az exeinek nevei is. De bárhogyan ásott mélyet rövidre nyúlt múltjában semmi érdekeset nem talált. Az este beköszöntése által, még el is fáradt, így szürkeállománya sem úgy működött, ahogyan azt szerette volna. Egy valami nem hagyta nyugodni, de azt csak a véletlenre tudta fogni, nem holmi természetfeletti adottságra, bár azért gondolta elmondja Carlisle-nak, hátha ér is valamit.

– Egy különleges van anyu felmenői között, de ez csupán véletlen lehet. Minden nőnek, szóval anyámnak, nagyanyámnak, és így tovább vörös haja volt. Viszont Cilliannek és Ollynak is barna, apámtól örökölték.

A férfi a vörös hajra felkapta a fejét. Emlékezett apja utasítására, mikor ő vezette a természetfelettiek ellen felvonultatott titkos csapatot.

A vörösöket ne kíméld.

– Mit tudsz az anyai ágon élt nagyszüleidről? – kérdezte furcsán erőtlenül.

– Nem sokat. Mindegyik természetes halállal halt meg, viszont anyám mindig kezébe vett egy naplót, az ükanyámé volt, talán. Abban volt egy leírás, hogy az ükanyám anyjának a háza rejtélyesen elégett. A helyszínen csomó kelyhet, fiolát, kártyapaklik, égbolt leírásokat, ilyesmit találtak, és a nőt, felkötve. Gondolom, valami régiség gyűjtő volt, vagy nem tom'. Az biztos, hogy a hatóságok azt feltételezték, gyújtogatás történt. Valakinek nem tetszhetett a pofája. Ez volt úgy az 1800-as évek harmadik felében.

Carlisle jól megnézte magának Liát. Olyan alaposan méregette, hogy Lia elszégyellte magát, hiszen tudta, ezzel a nézéssel a férfi gondolatban le is vetkőztette, és ki tudja, milyen szenvedélyes dolgokat csinál vele.

– Tudod, kiket égettek el?

– Akiket Hitler nem kedvelt – vágta rá Lia. Büszkén húzta ki magát, hogy legalább ezt tudja. A történelem nem volt az erőssége.

– Nem – csóválta a fejét –, nem Hitler monomániájára gondolok. Hanem a vallásos emberekére.

Carlisle még képtelen volt kimondani, pedig ő már tudta, talán már akkor is, mikor először megpillantotta Liát a tisztáson.

– Majdnem megbuktam történelemből, kérlek világosíts fel... – mondta Lia, ingerülten kezdte rágcsálni körmeit.

– Azt akarom, hogy te jöjj rá. Ha így nem megy, megközelítjük egy másik oldalról. Csillagász voltál, valószínűleg nem véletlenül. Örököltél valamit, valami erőt. Kik foglalkoznak a csillagokkal? Elvontam foglalkozásra gondolj, akik inkább a metafizikával foglalkoznak.

A lány egy korhadt, kidőlt rönkre ült, a nadrágját lassan itatta át a moha nedve. A férfi mellé ülve várta, hogy Lia megvilágosodjon.

– Jósnők? Csak erre tudok asszociálni – rántott vállán.

– Gondold tovább, helyes az út, de természetfelettibb, amit keresünk. Annyit segítek, hogy azok a kártyapaklik tarot kártyák voltak.

Villámcsapásként érte a felismerés, ajkai megremegtek s egy keserves nyögés után térdeibe verte a fejét.

– Ez... lehetetlen. Ők... léteztek? – kérdezte csendesen.

– Apám szerint igen, és a legtöbbnek vörös haja volt. Olyanok, mint a vámpírok, de erejük felér a Volturival. Jane és Alec anyja is feltehetőleg az volt, ezért kaptak ilyen erős és veszélyes képességet. – Lia a hallottaktól, lecsúszott a rönkről, és annak hátának vetette magát. Eddig is gondolta, hogy egy szörnyeteg, de így, ez a felismerés feltárta benne, hogy szörnyűbb, mint a kolera vagy egy csapat éhes vámpír.

– Boszorkány – mondta ki a kegyetlen szót. – Az ükanyám anyja feltételezhetően boszorkány volt. Azért vagyok úgy oda a csillagokért, azért változtatott át Aro, mert tudta, ha átváltoztat, akkor én is azzá válok vagy legalábbis megkapom azt az irdatlan nagy erőt. Most a kettő közül melyik?

– A boszorkányok kihaltak, nem gondolnám, hogy az lennél.

– Akkor minek kellettem Aronak!? Carlisle, kit akarsz álltatni engem vagy magadat? Tudom, mire megy ki a játék! Azt akarod, ne érezzem magam jobban szörnynek, vagy talán te nem akarod elhinni, mert akkor beigazolódna, hogy tényleg egy szörnybe szerettél bele.

– Nem, félreérted. Boszorkányok nem léteznek már, nem vagy az, erre mérget veszek. Talán örökölted a rokonod képességét, talán erős leszel, de szörnnyé semmiképpen nem válsz.

– Már az vagyok – mutatott rá.

– Nem vagy, csak egy újszülött, aki rossz klánhoz került.

– Elegem van – fakad ki Lia halkan. – Elegem vagy, hogy ebben a testben élek. Csak a családomnak akartam jót, hogy elfogadtam Aro ajánlatát. Elegem van, hogy én a teljesen átlagos lányról kiderül, hogy veszélyesebb, mint a Volturi. Elegem van, hogy egyszerre gyűlöllek és kedvellek. De tudod, miből van a legjobban elegem? Hogy nem vagyok képes kimondani, mit érzek irántad. Sőt ami kibaszottul az őrületbe kerget az, hogy szerelmes vagyok. Beléd. Nem másba, mégsem lehetek veled együtt, mert félek, bajod lenne. Sosem bocsátanám meg magamnak. És nemcsak ezért, hanem azért is, mert nem tudok emberi vér nélkül élni, nem azért, mert nem akarok, hanem nem tudok. Éhen halnék.

Elindult az ő, azaz Cullenék területére, lábait nehezen tudta emelni a sokktól, legszívesebben ő is megnézte volna, hogy tényleg nem hal-e meg, ha leesik egy magas hegyről. Fájt neki, hogy nem tudja viszonozni azt a szeretetet, amit a férfi ad neki, s a most megtudott információk, miszerint örökölte rokonai képességét annyira elhalványították boldogságát, hogy élni sem volt kedve. Lia öblös léptekkel szelte az ösvényt, a férfi mellette sétált, közel hozzá, mint máskor.

Carlisle-nak hirtelen elege lett; gyengéden megfogta Lia csuklóját, és magához vonta. Lia nem ellenkezett. Már nem tudott. A szerelem felfalta a józan ítélőképességét.

– Szeretlek! – mondta halkan a férfi.

Lia a férfi kék ingébe mosolygott.

– Továbbra is harcolsz a kapcsolatunkért, ami miatt, ha tehetném, sírnék. Annyira odaadó vagy, én nem vagyok hozzád való. Te meghalnál értem, a családodért. Én nem. Tényleg féltem az életem. Csak most kaptam vissza... – Nyomott egy hosszú és erős csókot a férfi szájára.

– Próbáljuk meg együtt, Lia.

– Az halállal járna csúfos halállal, aminek te és a családod lenne a központjában. Aro szeret engem, tudom. Lehet, hogy az elején csak egy feladat voltam számára, a képességem kellett neki, de belém szeretett. Vissza akar majd szerezni. Át fog gázolni mindenkin, szarni fog a törvényeibe.

– Ez nem szerelem, hanem birtoklási vágy.

– Birtokolni akar, mert szeret. Teljesen normális reakció – ellenkezett.

– Nem. Ez olyan, mintha bilincsbe verne, börtönbe zárna, hogy csak az övé legyél. Nem lehetne szabad életed... Bele fogsz őrülni.

– Ti pedig meg fogtok halni, ha társamnak fogadlak.

– Kérlek, ne így állj hozzá. – Erősebben szorította magához Liát. Lia pedig annyira odavolt a férfi közelségéért, hogy lábai elrugaszkodtak a talajról, és az ölébe ugrott. A férfi homlokához támasztotta övét, s hagyta, hogy gyengéd kezeivel bejárja a fenekét. – Próbáld kimondani – suttogta Lia fülébe. – Ha nem megy, hát hagylak.

– Nem fog menni – csóválta szkeptikusan Lia a fejét.

– Akkor kezdem én, megint. – Carlisle felsóhajtott. – Ez lesz a legtöbb szó, amit neked hajtogatok – nevetett. – Szeretlek, Lia Sloan.

Lia behunyta a szemét. Nem tudta, minek örülne jobban. Annak, ha nem sikerül kimondania vagy annak, ha egy csoda folytán mégis sikerülne neki. Ebben azonban egyáltalán nem reménykedett. Igaz, sosem próbálta kimondani a férfinek, de ha teremtőjének nem tudta, akkor ennek a férfinek sem tudja majd.

Lia élesen szívta be a levegőt. Mellkasa hullámzott az ijedségtől.

– Szeret... – elakadt. Meg is könnyebbült és csalódottságot is érzett, de a férfi szeme úgy csillogott, hogy meg kellett próbálnia még egyszer. – Szeret... szeretl... – Felnyögött, arcát a férfi nyakához nyomta. Érezte, hogy nagy bajok lesznek. – Bocsánat.

– Semmi baj. – Megcsókolta Lia nyakát. A csók hosszúra nyúlt, Lia behunyt szemmel sóhajtozott a kellemes csókoktól és harapásoktól. Annyira jól érezte magát. A férfi még úgy is szerette, hogy Lia valószínűleg boszorkányos képességeket örökölt. S Lia fel nem fogta, milyen az a boszorkányos képesség. Abban biztos volt, latinul nem fog hosszú szövegeket kántálni, mert akkor saját magát átkozza el képességével. Nem érezte magát különlegesnek. Talán nem is lesz képessége. De akkor a farkasok, miért beszéltek neki egy legendáról? Túl sok volt a nyílt kérdés, s meg is zavarták őt gondolkodásában.

– Annyira gyönyörű pár vagytok! – jött egy ismerős hang a hátuk mögül, de nem tudta Lia hova tenni a hang gazdáját.

Lia elkapta a két kezét a férfi nyakától, amit eddig gyengéden cirógatott. Olyan lendületet kavarva maga körül, hogy Carlisle sem tudta megakadályozni, hogy Lia hátra ne essen.

A földre esett. Hangos puffanással verte be a fenekét a poros talajba.

– Áúcs – szisszent fel. Ugyanis pont egy kiálló kőre esett.

Egy pillanatra néma csend volt, a férfi kikerekedett szemekkel nézte Lia grimaszba fordult arcát, majd leguggolva hozzá kezébe vette arcát.

– Jól vagy, kedvesem? – kérdezte aggódva a férfi.

– Áú... – dörzsölte meg Lia a fenekét. – Fáj a seggem – nevette.

– Ne haragudj! – guggolt le hozzá két ismerős lány. Már felismerte a hangot. Jessica hangja volt, akik Cullenékkel egy iskolába jártak. A másik lány, Angela is aggódva nézte Liát.

– Megvagyok, nincs gond – állt fel Lia, majd leporolta a sortnadrágját.

A lányok bólogattak, és mivel tudták, illetlenül belerondítottak egy pár romantikus pillanatába inkább odébb álltak, s hamarosan Carlisle és Lia újra egyedül voltak az erdőben.

Lia a férfire nézett.

– Kedvesem? Csak kicsúszott vagy a lányok miatt mondtad?

– Kicsúszott – fogta meg Lia kezét. – Nem tetszett?

– Ó, dehogynem! Ha egy párt alkotnánk meg pláne.

– Szóval nem próbáljuk meg együtt? – kérdezte hajthatatlanul.

Lia megforgatta szemeit.

– Erre térjünk vissza úgy egy hónap múlva, oké? Addig kitisztul a fejem.

Carlisle vigyora sosem volt még ilyen széles.

– Viszont – folytatta Lia –, ha társamnak fogadlak a Volturi mérges lesz. Képesek lennétek újra harcba szállni velük? 

– Érted bármikor, drágám.

Liát egyszerre öntötte el a forróság és a düh.

– Ne becézgess – fenyegette meg ujjával. – Még nem vagyunk együtt.

– Még? – vonta fel a szemöldökét.

– Ne láss bele mindent a mondataimba – pufogta, és elindult vissza a házhoz.

A férfinek nem is tűnt fel, Lia milyen boldog lett hirtelen, attól független, hogy kiderült róla, nem egy átlagos vámpír. Sőt Lia szerencséjére a férfi nem gyanakodott gyors álláspontja változtatásán. Pedig kellett volna.

Lia szinte szökellve tért haza, s ha nem lett volna feltűnő a férfiébe kulcsolta volna a kezét.

Haza tért. Már képes volt a házat otthonának tekintenie.

Hogy miért?

Hazudott a férfinek.

Igenis képes lett volna neki kimondani, hogy szeretlek.

Nem dühöngött emiatt, katarzisba esett. Fülig szerelmes volt. Ennek ellenére hagyott megának egy hónap szünetet, hogy eldöntse, tényleg helyesek a férfi iránt érzett érzései.

Sziasztok!
Nos, meghoztam ezt a részt is, és kíváncsian várom, hogy vajon mi lehet majd Lia képessége szerintetek. Igen, valamilyen szinten köze van az alakváltókhoz, de nem olyan nagy mértékben.
Szép hétvégét Nektek!