G Y Ű L ÖL V E S Z E R E T N I

11.

!Felnőtt tartalom! 18+!

Egymagában indult el, hogy az erdőben átgondolhassa, mi legyen azok után, Cullenék kirakták a szűrét, egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetett. Esze ágában sem volt azon gondolkoznia halálakor, hogy bajt jelenthet, hogy nem adta magát még senkinek. Így ment előre, ki a tényleges ismeretlenben, közben azt sem tudta, hová legyen bánatában.

A madarak boldogan csicseregtek, fogócskáztak a szürke égbolt alatt, azonban Lia nem osztotta boldogságukat. Nagyot sóhajtva lakmározott a felfrissült időből, közben arra gondolt, milyen jó lenne, olyan szabadnak lenni, mint azok a madarak. Ehhez csak az kellene, hogy odaadja magát a szerelmének.

– Vagy nem is muszáj neki – gondolkozott hangosan, megtorpant –, nem tudná meg, ha én... Egyszerűen kibaszottul idióta vagyok! Nem tehetem... De meghalni sem szeretnék... Nem tudná meg, ha megcsalnám... Biztos nem, itt az a kérdés, hogy ő benne lenne-e... egyértelműen vonzódik hozzám testileg, csak nem vallja be... és ő olyan emberi, nem bántana, legalábbis nem annyira, mint a szerelmem... Jaj, mi tévő legyek?

Még órákig bolyongott az erdőben, fontolgatva a választását.

Odamer majd állni a férfi elé, és megmondani neki, mit szeretne? A férfi elküldi vagy kineveti, kis eséllyel beleegyezik? Nem tudta, abban volt igazán biztos, hogy nem szeretné ártatlanságát egy kegyetlen vámpír vegye el, ennyivel tartozott emberi énjének. Makacskodott magával, hiszen a férfi orvos is volt, aminek Lia roppantul nem örült, de ő volt a megoldás a problémájára, csakis ő...

Halott szíve irányította. Még perceket sántikált, gyötrelmesen sajgó lábaival, eljutott a hegyek aljáig is, közben leste a fás területet, hátha visszajön érte a férfi. Nem tette, és Liában kiöntött az árvíz, mely elmosta makacsságának egy részét. Mély lélegzetet vett, aztán eleredt, vissza a rabságából kiszabadító családhoz. Hol az ösvénye futott, hol a benőtt, fás területen, mit sem foglalkozva a hajába mászó pókhálókkal, nedvesen alább hulló levelekkel.

Húsz perc múlva már ismerős helyen fájlalta lábát, a kín nem csitult, de elhatározása némiképpen gyógyíttatta az ezer fáklya erejével égő bokáját. A háznál néma csend pihent meg, egy ismerős hangfoszlányt sem hallott. Belépett a kertbe, onnan átsántikált az ajtóhoz, majd remegő kezével erőtlenül kopácsolt a súlyos tölgyfa-ajtón. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, s Lia meglepetésére Carlisle-al találta szembe magát, ami önmagában nem lett volna meglepetés, de jól láthatólag nem volt boldog hangulatában, mindaddig, míg meg nem pillantotta Liát, akkor azonban titkolt mosolyt festett szájára.

– Komolyan ott hagytatok, nulla pénzzel, kificamodott bokával egy szaros erdő közepén? – kiabált rá, míg erőteljesen megtaszította mellkasát. – Tényleg gyűlöllek!

– Mit keresel még itt? – érdeklődött szelíden.

– Nem is tudom... Gondoltam, mielőtt eltávoznék lásd el a bokám, mert ha Aro meglátja nem fog szép dolgokat tenni veletek.

A férfi végigmérte, kisvártatva jött a válasz:

– Gyere be – sóhajtott.

A lány úgy vágtatott be a nappaliba, mintha övé lenne az egész lakás. Ott lefeküdt a kanapéra, majd várta a férfi orvosi utasításait. A férfi leült mellé, miután felszerelkezve, kezében egy csomag jégzselével és fáslival visszatért. Óvatosan kikötötte a lány (pontosabban Alice) edzőcipőjét, és gyengéden lehúzta. Lia felszisszent, kezeit a fájdalomba torzult arcához kapta és várta, hogy a jégtől kicsit alábbhagyjon a kín.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte a férfi, míg precízen a lábát kötötte.

– Már mondtam; nem szeretnéd, hogy Aro meglássa a kétszeresére duzzadt bokámat.

– Nem, ez az ürügyed. Te lennél a legboldogabb, ha Aro meglátná, hiszen onnan egyenes az út, vissza Forksba, ahol végignézheted halálunkat. Nos, hát halljam az okot.

Már nem volt biztos benne, tényleg azt akarja, amit az erdőben.

Ha a társad teszi meg, halál vár, de minimum pokoli fájdalom, kérdezd meg, csak kinevetni tud...

– Vedd el... – nyögte ki.

– Parancsolsz? – A férfi hangja bár mély volt, most mégis négy oktávval feljebb csúszott.

– Tudod... – dörzsölte tarkóját – azt... vedd el tőlem.

Úgy ahogyan azt Lia várta, már a szentkönyvbe is foglalta volna, a férfi nevetett, olyan hamisan, hogy Liából is kicsúszott egy nevetésféle.

– Ne nevess, mert így még kínosabb. – A férfi továbbra is nevetett, vállai rázkódtak, míg elvágta a kötést, hogy megkösse. – Tényleg ne nevess, komolyan gondoltam!

– Nem, Lia, ez nem az én keresztem.

– Kérlek! Nem akarok meghalni... jó, na, ha nem halok meg, akkor is pokoli fájdalmaim lesznek, mert mindketten tudjuk Aro milyen, de te emberi vagy, nem bántanál, és... és... nem vonzana annyira a gyerekek vére, kegyetlen vagyok, de a gyerekek nálam is tabuk, ráadásul lenne egy elfogadható képességem, nem csak aludni tudnék... a vérszomjam is valószínűleg csökkenne. Kérlek...– hadarta.

– Ha elvenném, azzal azt érném el, hogy egy ellenségünknek lenne egy képessége. Ez nekem miért lenne jó?

– Lenne egy intenzív éjszakád – hozta fel a legértelmetlenebb érvet.

Carlisle továbbra is nevetett, még akkor is, amikor elvitte a megmaradt kötszert, és visszatért a lány dühöngő alakjához.

– Nem tudná meg Aro, sőt a gyerekeidnek sem kellene megtudnia... – érvelt tovább Lia.

– A gyerekeim minden tudnak, így jár, aki egy jövőbe látóval él együtt.

– Bármit megteszek!

– Ebbe már egyszer belesétáltál.

– Most tényleg bármit... leszámítva, a viselkedésemet.

– Ez nagy gond.

– Kérlek! Hadd érezzem magam kevésbé szörnynek! – nézett mélyen a férfi szemébe. – Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam, mondjuk gyűlölni gyűlöllek, de... – a férfi gyengéden befogta a száját.

– Pszt! Nagyon sokat beszélsz. Hagyj gondolkozni.

Lia így tett. Felült a kanapén, és várta a férfi döntését. Az előre meredve kémlelte a falat, pupillái vékony csíkba szűkültek, ugyanilyen vékony résbe szűkült Lia torka.

Az a fránya idő nem akart telni, ellene volt. Most nagyon örült volna egy olyan képességnek, mint amilyen Edwardnak volt. Látni akarta, a férfi min gondolkozik. Vajon azon, hogyan néz ki fedetlenül? Vagy mérlegeli az esetleges lebukást a Volturi vezetője előtt? Bármi is volt a gondolatainak főrésze, a férfi döntése lassan, de biztosan egyértelművé vált.

– Régóta nem voltam senkivel, én sem leszek veled olyan gyengéd, mint azt te gondolod – mondta.

Lia közelebb ült hozzá, tisztára úgy érezte magát, mint egy tinédzser, aki a legjobb cimboráját kéri meg,  vegye el a szüzességet. Csakhogy Lia nem volt tinédzser, a mellette ülő férfi pedig egyáltalán nem volt barátja, az ellensége volt, a legnagyobb.

– Nem baj! – vágta rá.

– Ha megteszem, nem mehetsz vissza a klánodhoz, akkor már nem.

Lia sejtette, ez lesz a követelés. S a lehető legőszintébben mondhatta magának, inkább marad itt, mint megy vissza klánjához, hiszen a halállal nem egyezett még meg. Ott meg csak a halál várna rá.

Beletörődve bólintott.

– És szeretném először tudni, hogy valóban szeretnéd-e.

– Szeretném – biztosította a férfit.

– Nem a szádból szeretném ezt hallani – nevetett őszintén.

– Akkor hogyan? Nem vagyok hasbeszélő, más nyílásomon szavak nem igazán jönnek ki.

– Túl sokat beszélsz – suttogta, majd felemelve karját a lány füle mögé igazított egy eltévedt tincset. Lia mélyen kifújta a levegőt, szinte azonnal nekiesett volna a férfinek.

Carlisle Lia nyakához hajolt, és egyetlen apró csókot lehelt rá. Lia nem reagált, ez kevés volt, kevés volt a férfiből, akit ott helyben felfalt volna, annyira vágyott rá a csók után. Neki nem szellő kellett, mely megcirógatja nyakát. Magáénak akarta tudni a háborgó óceánt, mely hullámaira együtt ül fel a férfivel, és együtt úsznak egy lakatlan szigetre, a szabadság felé. Az öröm szigetére, ahol ketten vannak, nincsenek hendikepek.

– Még! – követelte Lia. – Még sok ilyet! – támasztotta halántékát a férfiének, orruk is összeért.

– Nem tudom, hogy akkor képes leszek-e megállni, hogy ne most történjen meg – adott még egy –– az előbbinél hosszabb –– csókot a lány kecses nyakára.

Liát sosem öntötte el perzselő forróság úgy, mint akkor, a férfi mellett. Azt hitte, felrobban, ha nem kapja meg.

– Mikor legyen? – pihegte Lia.

– Amikor szeretnéd. – Most az állát csókolta.

– Ma... Feljebb – nyögte Lia. – Csókolj meg...

– De sietős valaki – nevette Lia bőrébe. – Nem foglak, ki akarom élvezni az édes bosszút – harapta meg óvatosan a lány bőrét.

Lia felnyögött.

– Ja, gondolom csábít a tudat, hogy az ellenség társával kamatyolsz – vezette a férfi hajába ujjait. – Hadd üljek az öledbe!

A férfi derülten segített a lánynak elhelyezkedni a combján, s Lia közelebb kúszott a férfi csípőjéhez. Érezni szerette volna a szervet, amely hamarosan fájdalmak árán fogja a Mindenségen túl repíteni.

– Jobban csábít az, hogy az ellenség társa vágyik rám – terelte kezét Lia combja közé, ám megállt. – Az viszont taszít, hogy a lányom ruhája van rajtad.

– Vedd le, és nem lesz rajtam – nyomott csókot a férfi arccsontjára.

Somolyogva szabadította meg Liát a kötött pulóvertől, így Lián egy fehér pamut melltartón kívül nem takarta semmi felső testét.

Carlisle szava –– ha akart is volna valamit mondani –– elállt, míg a lány ajkába harapva nézte a férfi szemeiben hömpölygő édes vágyat. A férfi végigsimította a lány hasfalán tenyerét, majd mind a két kezét használva –– bár nem ügyesen, egyfajta félelem kerítette hatalmában, amiért éppen a Volturi vezetőjének társával készül ágyba bújni ––, kigombolta Lia koptatott farmerját.

Lia addig a férfi szalmaszínű haját simogatta, mely olyan bársonyosnak bizonyult, hogy szinte kifolyt ujjai közötti résein. Dús ajkai résein szuszogások sora torkollott ki, elárasztva a férfi bőszen hallgató füleit.

– Voltál már valaki előtt így? – suttogta Lia fülébe.

– Sőt meztelen is voltam sok ember előtt. Nem a férfiak hiányával volt bajom emberi életemben. Özönlöttek, mint Noé bárkájára az állatok.

– Csodáltam is, hogy egy hozzád hasonló lánynak nem jutott férfi. De akkor mi volt a baj, amiért nem jutottál el odáig?

– A férfiak türelmetlensége – horkantott fel –, lehet, régimódinak tartasz, de szerettem volna várni az esküvőig. Azok, meg a kanosságuk képtelenek voltak várni... pedig volt vagy hat férfi az életemben, és a számat és a két kezemet is igénybe vették.

– Becsülendő, hogy olyannak akartad odaadni magad, akivel az életedet élted volna le.

– Mégis lehordtatok, mert ártatlan vagyok.

– Ne haragudj, de tényleg veszélyes vagy – fogta meg a csípőjét.

– Remélem, hamar teszel róla, hogy ne legyek az – nevetett, míg kezeit a férfiére tette, és a kebleihez irányította. – Ezt is vedd le – simította végig melltartója sujtását.

– Előbb szeretnék néhány dolgot tisztázni, jó? – hintett egy csókot Lia mellkasára. Lia biccentett. – Újszülöttként a vágy még a szomjúságnál is erősebb, ezért vágysz rám, miközben gyűlölsz. – Lia majdnem elszólta magát, hogy ez nem így van. – Ezért szögezném le, hogy csak egyszer fog megtörténni, bármennyire is szeretnéd újra.

– Jó... Én pedig azt kérném tőled, hogy ne nézz a szemembe, miközben... érted...

– Értem – adta a lány tudatára, majd határozottan Lia háta mögé nyúlt, hogy kikapcsolja a vágyukat meggátló fehérneműt. Lerántotta róla, és egy jól irányzott mozdulattal a parkettán koppant. Lia eleinte úgy takarta magát, kebleit, hogy a férfi ne lássa. Valamiért félt, a férfinek nem fog tetszeni félmeztelenül, holott nem is kellett volna érdekelnie, hiszen számukra csak egy egyéjszakás kaland volt rövidke kitérőjük. – De szégyenlős valaki – kuncogta a férfi, mire Lia egy morgás kíséretében elemelte karjait kebleitől.

Lia ott, abban a pillanatban elkönyvelte, úgy teremtője sem nézett rá, mint akkor a férfi. Szemeiben felcsillant a szenvedély mámorító csillagjai, és nem tudta eldönteni, Lia arcát nézze, vagy a két kebel közepén rózsaszín bimbót, mely az ő szájáért ágaskodott.

– A tiéd lesz – taszított a férfi arcán, miután közelebb hajolt kebléhez –, ha előbb megcsókolsz.

– Milyen érzés, hogy mindent megkapsz, amit szeretnél? – szűkült össze játékosan a szeme, majd kezébe véve a lány sziporkázó arcát, megcsókolta.

Lia felnyögött, oly erőteljesen, hogy a ház szellemei is hallották, hogy behódol a férfinek. Keringőre hívta a férfi nyelvét, az udvariasan engedte, hogy Lia irányítson, ő legyen a domináns fél kibontakozó szeretkezésükben. A férfi édes ajkait úgy szívta, harapta, mintha a vacsoráját inná áldozata bőre alól. Szirupos ajkai teljes mértékben ellentétben álltak a teremtőjének szájával. Azt is szívesen csókolta kifulladásig, de Carlisle ajkait akár haláláig, s onnan túl is csak csókolta volna, addig míg a férfi csak ajkaitól a mennybe jut. Most, vámpír élete során először nem kapni akart, hanem adni. Odaadni mindent a férfinek; testét, felszívódni készülő lelkét, boldogságát és az összes létező csókját, mert Carlisle megérdemelte mindenét. S Lia bár nem mutatta, így is csalódottság suhant át rajta, mikor rájött, ő egyáltalán nem érdemli meg a férfit, aki úgy szerette a kanapén, mintha ezer éve társak lennének.

A férfi pedig szeretett kapni Liától, a csókok megperzselték eszét, s nehezen állta meg, hogy ne szaggassa szét a Lián csüngő nadrágot. Tenyere vándorútra kélt, simogatta Lia hasát, majd feljebb tört a keblei felé, ahol birtokba vette a rá szenvedélyesen vágyó két domborulatot.

– Ugye nem csinálok semmit rosszul? – zihálta Lia, míg egy pillanatra elvállt a férfi mohó szájától. – Érzelem nélkül még nem csináltam ilyet – kapott újra rá a férfi szájára.

– Mindent jól csinálsz – suttogta a lány szájába –, nem olyan nehéz ráhangolódni. – Szája rohamtempóban tért át nyakára, majd melleire.

– Neked sok ilyen kalandod volt? Mert ha igen, nem én leszek a legjobb alvós társad...

– Csak ilyen kalandom volt – nézett fel Lia melleiről, s falánkan tért volna vissza a mellekre, végre megízlelhesse azokat, de Lia úgy megfeszítette izmait, hogy úgy gondolta, érdemes lenne magyarázatot adni előbbi mondatának. – Nem voltam még szerelmes, a társamat végképp nem találtam meg, és mérget vennék rá, te leszel az egyik legjobb alvós társam, Lia Sloan...

– Hát, a nadrágod elég feszes, ahhoz, hogy ezt el is higgyem – vezérelte kezét a férfi feszes dudorjához, ami már kissé széttépte az útját akadályozó farmernadrágot. – Akarod, hogy... – kezével gesztikulálva mutatta, mit szeretne.

– Boldoggá tennél. – Homlokon csókolta a lányt, és arca eltűnt Lia mellénél.

Szája mondta el a terebélyes melleknek, hogy mennyire vágyik rájuk, szívogatta a középső részt, nyalta, míg Lia nyöszörögve kapcsolta ki a férfi övét, majd lehúzta nadrágját annyira, hogy hozzáférjen a férfiassághoz. Jéghideg volt, ahogy rásimította kezét, a férfi eszét elvesztve morgott fel, Lia szokva a hideg érzés markában fel-le járatta, a megtestesült varázslatot.

– Itt nem én vagyok a szörnyeteg, hanem a farkad – szólalt meg némi elborzadás után Lia. – Láttam én már sok farkat, na de ez... ez... egy mutáns. Radioaktív sugárzás érte?

– Örököltem – nevette Lia mellére, aztán kezét a lány kigombolt nadrágjához vezette. Kérdőn Liára nézett. – Megengeded?

– Ha meg akarsz mártózni benne, felőlem – rántott vállán. – Közben csókolj ám! – parancsolt rá.

Így tett, ám alighogy a szájuk újra találkozott, és ujjai némiképpen megérintették Lia szeméremtestét, a férfi zavarótényezőre lett figyelmes. Liának felnyögni sem volt ideje, mielőtt a férfi elvette volna ujjait becsben tartott testrészétől.

– Lia... Megjöttek a többiek...

– Ah, ez komoly? – fújtatta. – Csak még egy kicsit hadd csókoljalak... – nyomott csókot a férfi szájára, majd elmélyítette, úgy, hogy a férfinek nagyon kontrollálnia kellett magát, ne hódoljon be a lánynak.

– Megígérem, befejezem, amit elkezdtem, de most öltözz fel, és menj fel az emeletre. Edward, ha itt talál bele fog nézni a fejedbe. Családi drámából nem szeretném kivenni a részem.

– És a tiédbe nem fog belenézni?

– Megtanultam kezelni Edward képességét, majd másra gondolok, habár... – Végignézett a félmeztelen Lián. – Nehéz lesz...

– Ne mondd el nekik... – mondta Lia, míg lekászálódott a férfiről, és öltözni kezdett, lassan, hogy ingerelje a férfi idegrendszerét, közben egész végig a férfi vággyal megtöltött szemét nézte, melyek majd' sírtak bánatukban, amiért Lia ma nem lehetett az övé.

– Nem fogom. Megbeszélem velük, hogy a bokád miatt maradsz. Semelyikünk nem szeretné Arot magára haragítani. Egy idő után úgyis rájönnek – igazította meg öltözékét.

– Jó, de azért a lehető leghamarabb vedd el. Élveztem – mosolygott rá.

– Én is – intett a lánynak.

A lány a lépcsőről futott vissza, miután nem bírva magával esdekelni is hajlandó lett volna a férfinek, hogy egy utolsó csókot kérjen tőle. A férfi kérdőn húzta szemöldökét, s Lia már ajkára is kapott olyan vehemensen, hogy fogaik csattantak, a férfi térdein támaszkodott, úgy, mint amikor be akarta hódoltatni.

– Te lány... így az általad nevezett szörny, hogyan lankadjon? – nevetett a férfi, míg viaskodott magával, amiért esze gyengéden eltaszította magától Liát.

– Ó, bocs... itt sem vagyok... – makogta, majd az utolsó csók árnyékát és a bokájának fájdalmát kizárva, felszaladt a lépcsőn.

Liának fent néhányszor meg kellett mosnia arcát, hogy elhiggye, ami vele történt. Ki kellett vernie a csókot a fejéből, az érintéseket, melyek pont ott érték, ahol kellett, pont olyan erővel.

Élvezte.

Túlságosan is.

Sziasztok! <3

Nem ez életem fejezete, az biztos, de ettől függetlenül próbáltam a legjobbat nyújtani, bár nem egészen sikerült. Remélem elnyerte a tetszéseteket!

Szép napot Nektek!