Draco Malfoy: 

A nagyterem felé véve irányomat elindultam ebédelni. Szerencsére nem jött velem senki, így ne kellett a fárasztó és értelmetlen hülyeségeket hallgatnom, melyek állandóan a köröttem lévők szájából folyik. Megtolva a kétszárnyú ajtót, fekete taláros diákok tengere tárult a szemem elé, ahogy a hatalmas termet hosszában átszelő asztalok két oldalán ültek, házuk többi tanulójának társaságában.

A mardekárosok felé indultam, majd leültem és nem szóltam senkihez. Pirítóst és vajat vettem magam elé, mellé egy nagy bögre teát. Zöld-fekete talárom magam mellé dobtam a földre, csak hogy ne lógjon bele az ételbe, majd enni kezdtem. Elolvastam a Reggeli Prófétát, majd a lap mögül felpillantva észrevettem, hogy az a nyomorult Potter megint engem bámul, nagy, csillogó zöld szemeivel, kerek szemüvege mögül, s mikor tekintetünk találkozott vörös arccal kapta el a fejét, mintha nem is engem nézett volna. Valamiért nem a szokásos "minden vágyam lenne rontást küldeni rá" érzést váltotta ki belőlem, mint minden alkalommal, mikor meglátom. 

 Mégis mi a fenéért gondolkozok én ezen ? Rohadt bájitaltan.. Biztos beszívtam valami butítógázt, vagy hasonló...

A következő órám számmisztika lett volna, ám ellógtam, s a hetedik emeleti folyosón kerestem egy ablakot, kinyitottam és kiültem a peremre. Külső szemlélőként úgy nézhettem ki, mint aki ki akar ugrani, ám csak kiültem, csodáltam a tájat, beszívtam a friss, hűvös levegőt és hagytam, hogy átjárjon a nyugalom kellemes érzése. 

Mikor fejem teljesen kiürült, hirtelen egy kéretlen kép törte meg a kellemes sötétséget: 

Harry Nyomorult Potter zöld szemei és vörös arca... 

Mérges voltam arra a baromra, amiért megzavarta elmém nyugalmát, ám valahol mélyen, nagyon mélyen, ahova még sosem jutottam, vagy láttam, melegség egy kis pontja kezdete felütni a fejét.

Az óra végét jelző csengő megszólalt, majd a klubhelyiségem felé indultam. A kopár díszítésű, gyéren megvilágított előtér a zöld és ezüst színeiben díszelgő zászlókkal volt kitapétázva, s mindegyiken egy smaragd szemű, ezüst kígyó tekergőzött. Elvégre ez itt a mardekár.  

Baldachinos ágyamon elhúztam a függönyt, körbe az egész keret körül. Ruháimat ledobva egyetlen alsóban feküdtem a takarón, és próbáltam nem hallani a zajokat, nevetéseket, beszélgetéseket és mindent, ami nem a csend volt. Szerencsére ma volt egy kviddicsmeccs, így hamar kiürült a szoba. Próbáltam emlékezni, hogy kik játszanak ma, ám csak hosszas percek után ugrott be:

Mardekár - Griffendél... És én vagyok a mardekár fogója.

Pillanatok alatt ugrottam ki ágyamból, szétrántva a függönyt, majd felvettem kviddicsmezem, magamra erősítettem a védőfelszerelést megragadtam seprűmet és órámra nézve szembesültem vele, hogy alig három percem maradt leérni a pályára. 

Jobb ötletet nem találva lábam közé vettem a seprűt, majd elrugaszkodtam a földtől és elindultam. A kastélyban nem lenne szabad repülni, de Piton professzor biztos megérti... vagy sem. 

Most ne ezzel törődj, idióta ! Csak siess !

Teljes felsőtestemmel ráhasaltam a fekete seprű nyelére, hogy elérjem végsebességét és úgy száguldottam át a lépcsők között, ám az előcsarnokhoz érve akadályba ütköztem:

A bejárati ajtó. 

Alig pár méterre a hatalmas kétszárnyú faajtótól meg tudtam fékezni magamat, s épp hogy nem repültem neki. Kimentem rajta, majd újra seprűmre ültem és órámra néztem: 

Még egy perc !

Ahogy repültem végig az udvaron, át a fedett hídon, levágtam az utat a fenyvesek között. A két csapat már a pályán készülődött. Egyre közeledtem a pályához, majd felrántottam seprűm nyelét, hogy át tudjak repülni a magas lelátó felett, ám mikor már a zöld pázsit felett repültem elvesztettem irányításom a seprű felett és majdnem harminc métert zuhantam, majd földet értem.