-Christy, Christy ébren vagy?- szólt hozzám egy kedves hang.

Lassan sikerült kinyitnom a szemem, nagy fehérséget láttam. Homályos volt minden.

-Anya? Te vagy az?-kérdeztem.
-Nem drágám, sajnos nem.-
A látásom kezdett egyre jobban kitisztulni.
-Sarah Néni?-
-Igen, én vagyok.-
- A szüleim? Ugye jól vannak?- kérdeztem könnybe lábadt szemekkel.
-Drágám, én rettentően sajnálom.- A hangjából éreztem,hogy a sírás fojtogatja.

Ekkor egy fehér köpenyes férfi és egy elegánsan öltözött nő lépett be.

-Dr.Johnson vagyok. Hogy érzed magad?-
-Mégis hogy érezném magam? A szüleim meghaltak.- kiabáltam.
-Maga elmondta neki?- fordult a nő Sarah nénikém felé.
-Jobb volt most megtudnia tőlem mint ha később egy idegentől tudja meg.-
-Rettentően sajnálom ami a szüleiddel történt, de a lábadat megkell vizsgálnom.- mondta az orvos.
-Miért? Mi történt a lábammal?-
Az orvos leszedte a combomról a kötést.

-Egy vasdarab sérthette meg.-
A combom külső részén egy 10 cm seb volt látható.
-Szépen meggyógyul, de a heg megmarad.-mondta az orvos.
-Menjenek ki, egyedül akarok maradni a nénikémmel.-
-Előtte elkellene mondanod,hogy mire emlékszel a balesetből.-mondta a rendőr nő.

Elmondtam neki,hogy Anyukám kiáltására lettem figyelmes és,hogy szerintem valami állat volt az úton, na meg a többit is.
Egyedül maradtam a nagynénémmel a kórteremben.
Egymásra néztünk és együtt sírtunk.
 
1 hónappal késöbb december 19-én volt a szüleim temetése. Rengeteg ember jött el és búcsúzott el tőlük. Én még késő délután is ott álltam és csak bámultam a sírokat.

-Azt mondtad,hogy utánam jöttök. De nem így lett. Itt hagytatok mind a ketten. Örökké velem lesztek, és nem okozok nektek csalódást, ígérem.-

Halk lépteket hallottam a távolból.

-Mennünk kell. Gondolj bele, ők sem szeretnék,hogy örökké szomorkodj. Gyere.- Mondta Sarah.

Nehéz szívvel hátat fordítottam a síroknak.