- Szívrohama volt – mondta ki Conrad, s Szilveszternek csak most tűnt fel, milyen erős akcentussal beszél a férfi. Rebeka hallgatott, egy ideig nem felelt, csak nézte az apját, és szorongatta Szilveszter kezét.
- És ezt miért nekem mondod? – kérdezte visszafojtott hangon.
- Mert a lánya vagy – felelte egyszerűen.
- Mikor eljöttem otthonról, megszűntem a lányának lenni, ezt te is tudod – mondta Rebeka. – És már te sem vagy az apám – köpte a szavakat.
- Rebeka, talán... - próbált Szilveszter közbeszólni, de Conrad a szavába vágott.
- Mi még nem találkoztunk – lépett közelebb most, és kezét nyújtotta Szilveszter felé. – Conrad Gebhauer. Maga pedig biztosan az a Szilveszter.
- Igen, Szabó P. Szilveszter – bólintott és szigorú arcot vágva kezet fogott az idős férfival. Fogalma sem volt róla, hogy milyen személyiség az illető, de azt tudta, hogy Rebeka rengeteg lelki és testi bántást köszönhet a férfinak, közvetve vagy közvetlenül, de igenis felelős volt Rebeka szörnyű gyerekkoráért.
- Örvendek – biccentett Conrad, de nem volt többre lehetősége, ugyanis Rebeka beállt közéjük, s bár mindketten könnyedén átláttak a lány feje fölött, mégis hátrálásra és csendre kényszerítette Conradot lánya lépése.
- Hogyne – grimaszolt. Borzasztóan felidegesítette, hogy apja csak így megjelent a semmiből, ráadásul kíméletlenül közölte a hírt. Miért nem a fiúkhoz ment? – Azok után, amiket tett, nem nagyon érdekel, mi van vele. Ha túlélte, gratulálok hozzá, ha pedig nem, akkor találkozunk a temetésen. Most pedig mennem kell, mert elkések.
Aztán se szó, se beszéd, hátat fordított mindkét férfinak, és folytatta útját a színház felé.

Rebeka borzasztóan dühös volt, amiért az apja éppen őt találta meg ezzel, mintha mi sem történt volna az elmúlt közel huszonnégy évben. Dühös volt rá, mert bár ő nem sokszor emelt kezet rá, de eltűrte, hogy az anyja úgy verje, mint valami rabszolgát, és ezek után képes volt elé állni azzal, hogy a családnak szüksége van rá. Miért pont ő rá van szükség? Miért nem Barnabásra az elsőszülött fiúra, vagy Danira, aki a legtöbbre vitte az életben? Miért pont rá, az első lányra a családban, aki borzasztóan nagy csalódást okozott az ő szemszögükből, és ezért elküldték otthonról? Idegesen csörtetett végig az utcán, hogy aztán jó hangosan bevágja maga mögött a színház művészbejárójának ajtaját. Nem érdekelte az sem, hogy Szilveszter jön-e utána vagy nem, egyszerűen csak el akart tűnni Conrad közeléből, azt akarta, hogy soha többet ne lássa ezt a férfit. Bent dühösen sétált végig a folyosókon, nem köszönt senkinek, egyszerűen csak el akart tűnni szem elől.
Az öltözőjébe sietett, hogy átvegye a táncruháját, és addig is lenyugodjon egy kicsit. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy az apja felbukkanása, az anyáról szóló hírek befolyásolják a napját és a teljesítményét. Dühösen rángatta magára a vékony ruhadarabokat, miközben magában szitkozódott. Mikor elkészült, elindult a társalgó felé, hogy még vegyen egy kávét, mielőtt belevág a napba. A társalgó ajtajának üvegében látta visszatükröződni magát. Arcán egyértelmű, dühödt kifejezés ült, ami ellentmondást nem tűrőn jelezte, hogy senkinek eszébe ne jusson hozzászólni. Sportmelltartót, futó térdnadrágot és sportcipőt viselt tekintve, hogy ma nem volt balett órája vagy próbája.
Határozott mozdulattal lökte be az ajtót, mintha ezzel félre lökhetné saját tükörképét, ám bent a vártnál sokkal többen voltak, egy kupacba gyűlve.
- Rebeka! - pillantott fel Detti. - Gyere ide!
Bár borzasztóan dühös volt, a kíváncsisága győzött és a társasághoz lépett, Detti mellé.
Egy asztal köré gyűltek, középpontban Dolhai Attila volt, és az asztalon álló szatyor, s köréjük gyűlt Detti, Zsuzsi, Janza Kata, Peller Karcsi, Kerényi Miklós Máté, Peller Anna és néhány táncos.
- Nézd, milyen aranyosak! - gügyögte Zsuzsi.
A szatyorban néhány, alig pár hetes kiscica próbált megállni a lábán.
- Hát, ezek hogy kerültek ide? - kérdezte ellágyult szívvel Rebeka és kezébe vett egy koromfekete csöppséget. Hirtelen teljesen elfeledkezett apjáról, a szívrohamról, és a Szilveszterrel való kapcsolata miatt őrjöngő médiáról.
- Mikor jöttem, leparkoltam nem messze és egy kapualjban találtam őket ebben a zacskóban - mondta Attila. - Nem hagyhattam ott őket, de jönnöm kellett időre, így jobb ötlet nem lévén behoztam őket. Saci különben sem engedné, hogy ennyi állatot hazavigyek - vakarta meg idegesen heherészve a tarkóját. - Hátha, valakinek kellenek.
Miközben kollégája beszélt, Rebeka magához ölelte a kis kormost, és úgy cirógatta, miközben a csöppség kölyökhangon sipákolt. Úgy érezte, meghasad a szíve, ha egyet legalább nem vehet magához. Bár neki voltak szülei, mégis mindig túlságosan átérezte az elhagyott, kidobott állatok sorsát, mintha ő magáról lenne szó.
Annyira elmerült a kiscica meghatott kényeztetésében, hogy észre sem vette, hogy Szilveszter és Zsolt is megérkezett a helyiségbe, csak mikor Szilveszter keze a dereka köré fonódott.
- Jól otthagytál - súgta a fülébe, miután köszöntötte a többieket.
Rebeka megfordult, hogy barátjára nézzen, és haragja azonnal visszatért annak ellenére is, hogy éppen egy aranyos kiscicát tartott a kezében.
- Tekintve, hogy csak most értél ide, feltételezem, te még váltottál néhány szót a férfival, aki bár szeretett, ennek ellenére végignézte, ahogy a felesége újra és újra megver, és ő is nyomorrá tette a gyerekkoromat. Remélem, jót trécseltetek – sziszegte halkan, majd elfordult tőle, hogy újra a többiekre figyeljen. Ám Szilveszter nem volt hajlandó ennyiben hagyni a dolgot. Szerette Rebekát, és az alapján, ahogy Conraddal beszélt, a lány szereti az apját annak ellenére, hogy közben borzasztóan haragszik is rá, így muszáj volt megosztania vele a két férfi között lezajlott beszélgetést. A vállánál fogva fordította vissza a lányt magához, aki még mindig a kis fekete szőrgombócot szorongatta.
- Figyelj, Beka – kezdte. Nagyon ritkán szólította így a lányt – általában csak az ágyban -, így magát is meglepte ezzel, de nem akart most ezzel foglalkozni. Elvégre a barátnője, becézheti őt, amikor csak akarja. – Igen, tényleg beszéltem az apáddal, de hidd el, nem akartam ezzel rosszat.
Rebeka egy pillanatra lefagyott. Miért is dühös Szilveszterre? Az anyja és az apja iránt érzett düh teljesen átvette az irányítást felette, és érezte, hogy legszívesebben mindenkinek leordítaná a fejét, aki csak létezik, de Szilveszter nem tett semmit ellene, miért haragszik hát rá? Egyáltalán nem volt bűn, hogy beszélt Conraddal, sőt talán épphogy figyelmes és jó szándékú cselekedet volt.
Szilveszter szinte látta, hogyan forognak a lány elméjében a fogaskerekek, hogy aztán arca megenyhüljön, és kisimuljanak vonásai.
- Ne haragudj – szólt lágyan, halkan, miközben arrébb sétáltak, hogy a többiek ne hallják, mit beszélnek. Így is rájuk tévedt néhány pillantás az előbbi párbeszédük miatt, amit talán a kelleténél, hangosabban folytattak le. – Csak annyira mérges vagyok, amiért hirtelen, a semmiből bukkant fel, és ráadásul ilyen hírrel. Azt sem tudom, mit gondoljak, mit érezzek, mert...
- Mert? – igyekezett folytatásra ösztönözni a lányt. – Nekem mindent elmondhatsz, tudod – suttogta, s egészen a társalgó széléhez húzta Rebekát, ahol leülhettek egymás mellett egy asztalhoz. Így egészen biztos volt, hogy a többiek nem hallják őket. Rebeka nagyot sóhajtott.
- Tudom, hogy szeretnem kéne Katalint, hiszen az anyám. Részben miatta létezem, hozzájárult ahhoz, aki vagyok, de... De nem szeretem őt, sőt megkockáztatom, hogy utálom, pedig tudod, hogy nem dobálózom ezzel a szóval, túl erős és durva kifejezés...
- Tudom – simította meg a karját Szilveszter elgondolkozva.
- Tudom, hogy kellene, mégsem szeretem őt, és borzasztó embernek érzem magam, amiért ez így van, és amiért nem érzek részvétet a szívroham miatt. Úgy gondolom, mindenki azt kapja vissza az élettől, amit megérdemelt, és tudom, hogy ő megérdemelte, bármennyire is csúnyán hangzik ez. Tudom, hogy nem kellene ilyet mondanom... - tette hozzá még halkabban a lány.
- Tényleg nem kellene – sóhajtott Szilveszter. – De értem, miért mondod. Nem vagy rossz ember. Ha egyvalamiben, hát ebben egészen biztos vagyok.

Egy rövid ideig csend telepedett rájuk, amit csak a társalgó másik felében lévő társaság zsibongása töltött be. Szilveszter a gondolataiba merülve próbálta feldolgozni Rebeka szavait, míg a lány a kiscicát nézte, és simogatta. Ahogy rápillantott, a férfi elérzékenyült. Olyan gyöngéden bánt a kis állattal – amiről fogalma sem volt, hogyan került a színházba, és hogy egyáltalán legálisan van-e itt -, hogy a férfi talán még jobban beleszeretett Rebekába.
- Mit mondott Conrad? – szólalt meg valamivel később Rebeka.
- Hogy szeret téged – felelte rövid hallgatás után a férfi, mire a lány akaratlanul is megforgatta szemeit. – Tényleg szeret. Ahogy beszélt rólad...
- Tudom, hogy szeret – ismerte el Rebeka sóhajtva. – Ha tehette, megvédett, de több alkalom volt, mikor csak nézte, ahogy Katalin megver, és nem tett semmit. Emiatt haragszom rá. De Katalinról mit mondott?
- Még él – adta meg a választ arra, amiről tudta, hogy a lányt igazán érdekli. Rebeka nagyot sóhajtott, és még ő maga sem tudta, hogy azért, mert megkönnyebbült, vagy mert frusztrálta, hogy még él a nő, aki bántalmazta. – Kritikus az állapota, nem lehet tudni, hogy életben marad-e. Szóval... Szerintem, ha mondanál neki valamit, akármit, akkor be kellene menned hozzá, és megmondani.
- Szil... - kezdett bele, de a férfi közbevágott.
- Nem muszáj, csak egy ötlet, és nem azt mondom, hogy köszönj el tőle. Csupán, ha valami nyomja a lelked, akkor el kellene mondanod neki. Könnyebb lesz neked, hidd el – mondta, és megsimította a lány arcát. Miközben beszélt, a lány nem bírt ránézni, mert csak az járt a fejében, hogy meg kell látogatnia az anyját. Tudta, hogy be kellene mennie, itt volt a kínálkozó alkalom, hogy végre mindent elmondhasson neki, ami az elmúlt, lassan huszonnégy évben gyűlt benne, de legszívesebben elrohant volna a másik irányba. – Amúgy meg mi ez a macska? – intett Szilveszter, s ezzel teljesen kizökkentette Rebekát.
- Ez? – nézett a kis kormosra, és nyomott egy puszit a fejére. – Egy halálosan aranyos, icipici kiscica – gügyögte, mire a férfi elmosolyodott azon, hogyan viselkedik a lány.
- Nem nagyon bírom a macskákat – ismerte el.
- Micsoda? – hőbörgött a nő. – Miféle szörnyeteg vagy te?
- Nem vagyok szörnyeteg – nevetett a férfi hangosan, mire többen is feléjük fordultak. – Csak nem szeretem a macskákat.
- A kapcsolatunk most átértékelésre kerül, csak mondom – felelte Rebeka tettetett komolysággal.
- Azt rögtön gondoltam – nevetett tovább a férfi. – De hogy kerültek ezek ide? – intett a többiek felé, ahonnan megállás nélkül nyavalyogtak a kölykök.
- Atti találta egy kapualjban őket, és sietnie kellett, szóval behozta őket a menhely helyett – mondta, de mielőtt Szilveszter válaszolhatott volna, gyorsan folytatta. – Megtarthatjuk?
- Biztos, hogy nem – kacagott fel hitetlenül a férfi.
- Kérlek! – könyörgött Rebeka, és azzal a lendülettel, a kiscicával együtt átült Szilveszter ölébe, a férfi pedig már automatikusan karolta át őt.
- Szó sem lehet róla – ingatta a fejét Szilveszter.
- Kérlek! – ismételte a lány vékony hangon, s a vállára hajtotta a fejét, miközben csókot lehelt barátja nyakára.
- De édesek vagytok – libbent melléjük Kata és Detti, s a következő pillanatban Detti telefonjának kamerája kattant.
- Detti, ne már! – nevetett Rebeka.
- Bernadett – szólt Szilveszter is kimérten.
- Tényleg édesek vagytok – bólogatott Kata, de aztán megpillantotta a kismacskát Rebeka kezében. – Talán megtartjátok?
- Nem – felelte Szilveszter.
- Igen – mondta vele egy időben Rebeka.
- Akkor úgy érzem, van mit megbeszélnetek – nevetett Kata, és Dettit a karjánál fogva húzta arrébb.
Egy ideig nézték, ahogy a két nő mindentudó mosollyal pillantott egymásra, majd vissza rájuk, s így távolodtak tőlük, majd Rebeka ismét Szilveszter felé fordult.
- Kérlek! – szólt ismét. – Kérlek, kérlek, kérlek!
Ismételgette halkan, és közben Szilveszter nyakát és arcát kezdte puszilgatni, mintha ezzel rávehetné arra, hogy megtartsák a kis kormos macskát, ami még mindig a lány ölében, a kezei között nyivákolt.
- Beka, ezt ne itt... - kérte halkan, visszafojtott hangon, s élesen szívta be a levegőt, miközben próbálta eltolni magától a lányt, de még mielőtt sikerült volna, kapott egy forró csókot a szájára. Bőre és szája égett a lány ajkai nyomán, és ez egyszerre idegesítette, öntötte el boldogsággal, és vágya mintha szárnyra kapott volna. Hónapok óta éltek együtt, és alkottak egy párt, mégsem tudta megszokni, hogy milyen intenzív hatással van rá a lány.
Miután eltolta magától Rebekát, megigézve – s nem utolsó sorban elég izgatottan – pillantott a nagy, csokoládébarna szemekbe, melyekben teljesen elveszett. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a színházban vannak a kollégáik társaságában, és nemrég még a lány apja előtt álltak, aki az anyja lehetséges halálhírét hozta. Komolyan pillantott az ölében ülő lányra, s el sem hitte, amit ő maga mondott.
- Jól van, legyen – bólintott a férfi. – Megtarthatjuk.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ismételgette Rebeka, és forró csókra hívta Szilveszter ajkait, míg a férfi még mindig erősen tartotta ölében a felhúzott lábú lányt - a kiscicával együtt.

- Úgy nézem, Szabóéknak lesz egy macskája - pillantott át a többiek válla fölött Attila.
- Fúj, miért hívod így őket? - nevetett hitetlenül Zsolt, aki éppen a Zsuzsi kezében tartott macskát simogatta. - Nem házasok.
Együtt pillantottak a pár felé, mindannyian. Nem vették észre, hogy kollégáik őket nézik, így nem húzódtak el egymástól, mikor megannyi szempár szegeződött rájuk. Szilveszter ült a fotelban, Rebeka a férfi ölében, s kezeiben tartotta a kis fekete macskát, míg teljesen elveszve egymásba, csókolóztak.
- Még mindig nem tudtam megszokni, hogy együtt vannak - folytatta Zsolt, és elszakította tekintetét a párról, hogy látnia se kelljen őket.
- Pedig ideje lenne, Zsoltikám - pillantott rá Kata. - Már három hónapja együtt vannak, és én mondom neked, együtt is maradnak.
A férfi legszívesebben felnevetett volna, olyan abszurdnak tartotta ezt, de rájött, hogy csupán furcsán érzi magát, amiért két barátja ilyen intim kapcsolatot alakított ki - hiszen reggel még látta is Rebekát köntösben, amit nem kötött össze elég jól, így több minden tanúja lehetett, mint amennyire kíváncsi lett volna. Nem volt még Szilveszter lakásán, mióta összejött a lánnyal, így nem tudta még megszokni a gondolatot, hogy tényleg együtt élnek. El kellett fogadnia végre, hogy Szilveszter és Rebeka egy párt alkotnak, együtt élnek, egy ágyban alszanak, és ezt a gondolatmenetet már igazán nem akarta továbbvinni. De tovább kellett lépnie. Talán csak féltékeny volt, amiért neki nem adatott meg a sikeres, mindent elsöprő szerelem, csak a nemrég lezárt, Polyák Lillával folytatott válása.
- Csak nézz rájuk - intett Attila a pár felé, akik sutyorogva álltak fel, és indultak vissza a többiek felé. - Két összeillő ember.