Szilveszter ismét korán ébredt. Olyan hihetetlen volt, hogy tegnap este Rebeka tényleg olyan hévvel, s hosszan kifejtve vágta a fejéhez, hogy mennyire szereti őt, ám a késői órára való tekintettel nem ment utána, hiszen másnap úgyis találkoztak volna a színházban. Mire Szilveszter végzett a sminklemosással és az öltözéssel, Rebeka már az igazak álmát aludta kollégiumi szobájában. A férfi későn ért haza, de nem tudott elaludni azonnal, mert még a lány szavai jártak a fejében, s nem tudott mást tenni, mint mosolyogni.
Mikor aztán reggel felkelt ébresztője hangos jelzésére, olyan éber volt, minta hosszú idő után kialudta volna magát. Hajtotta a vágy, hogy minél hamarabb találkozzon és beszélhessen a lánnyal. Miközben várta, hogy a nap első kávéja lefőjön, merengéséből telefonja csörgése zökkentette ki. Zsolt neve állt a kijelzőn.
- Jó reggelt - köszönt, miután fogadta a hívást.
- Szia - felelte Zsolt, s hangján hallatszott, hogy éppen rohan valahova. - Borzasztó késésben vagyok, és még a fiúkat is el kell vinnem az iskolába, de megígértem Rebekának, hogy felveszem reggel és beviszem a színházba, hogy ne kelljen buszoznia. Megtennéd, hogy elhozod? - hadarta.
- Persze - vágta rá talán túl gyorsan is a férfi. Az, hogy még hamarabb beszélhet vele, csak jobb kedvre derített, hülye lett volna nemet mondani erre.
- Örök hála - sóhajtott Zsolt. - Viszont most rohanok, bent találkozunk - mondta, s válaszra sem várva kinyomta a hívást.

Rebeka nem hitte volna, hogy ez lehetséges, de egyszerre volt világos és sötét körülötte. A tűznyalábok egyre csak felé nyúltak, mintha újra és újra el akarnák érni, de nem telik erejükből. A füst betöltötte az egész szobát, s ahogy a lány kinyitotta szemeit, köhögni kezdett. Nehézkesen, elgémberedett tagokkal kelt ki az ágyból, s egy botlás után, a földről felállva a kijáratot kezdte keresni. Nem érdekelte kit vagy mit hagy hátra, elméjében hangosan szólt a vészjelző, s egyre csak arra gondolt, hogy menekülnie kell. Futott, lélekszakadva, szúró tüdővel, fülében visszhangzott a tűz ropogásának és a hangos kiáltásoknak borzalmas egyvelege, de ő egyre csak rohant, bár újra és újra megbotlott.
Eközben Szilveszter éppen bekanyarodott a sarkon az autójával, s meglátta az égő Szent Vitus Táncakadémiai kollégiumot. A kollégiumot, amiben Rebeka lakott - tudta jól. Senki nem volt az úton, így ösztönösen a gázra taposott, majd hirtelen lefékezve, félig a járdaszegélyen állva parkolt le, hogy aztán őrült módjára pattanjon ki az autóból. Saját vére lüktetését hallotta fülében, remegett minden tagja. Szinte soha nem mutatta ki az érzelmeit nyilvánosság előtt, ám most nem érdekelte, nem akarta kontrollálni magát, csak az visszhangzott a fejében, hogy Rebeka jól legyen. Fejét hirtelen kapkodva, lökdösődve tolakodott az épület előtt álló emberek között, hogy felkutassa azt az egyetlen egy személyt, akinek a sorsa érdekelte.
Nem volt ott.
Az égő épületre pillantott, s talán már arra is készen állt, hogy a lángok közé vesse magát - bár csak az adrenalin hajtotta, rendesen nem gondolta át, mit tenne - mikor hirtelen egy szürke alak robbant ki a lángnyelvek közül. Bárhol felismerte volna azt az apró, de erős alakot.
Rebeka megbotlott, s térdre esett. Az aszfalt keményen csapódott testének, s belé hasított a fájdalom, miközben egyre csak köhögte fel a tüdejében letapadt füstöt.
Nem nézett fel, s nem is volt szükség rá, hiszen már tökéletesen ismerte a hangot, ami hozzá szólt.
- Istenem! - lehelete Szilveszter, s hirtelen hévvel térdelt le a lányhoz, hogy fellélegezve átkarolja. Olyan mértékű megkönnyebbülést még soha nem érzett, mint akkor.
Rebeka erősen kapaszkodott a férfi karjába, mintha egy utolsó mentőöv lenne a lángtenger közepén. Szilveszter szorosan ölelte, soha nem akarta elengedni, a lány pedig sírva fakadt.
- Jól vagy, jól vagy! - ismételgette a férfi, mintha csak magát nyugtatná, s két keze közé fogta Rebeka kormos arcát, mely csíkos lett a lefolyt könnyek miatt. Mintha a tisztaság, és a lány ártatlansága utat tört volna a sötétben.
A következő pillanatban Szilveszter vékony, szigorú ajkai már a lány száját keresték, s ez a csók talán pont olyan furcsa volt számukra, mint a nyelvükre ülő sós könny és keserű korom különös íze. Rebeka hányszor elképzelte ezt már legutóbbi csókjuk óta, s Szilveszter milyen sokszor tagadta le önmagának ezt az idegen érzést! Most mégis... Mintha kinyílt volna a lelkük és végre értelmet nyert minden, ami az elmúlt hónapokban történt. Minden mosoly, csalódás, nevetés és kiabálás a helyére került.
Ahogy Rebekát elárasztotta a férfi ajkainak puhaságából és szorosan ölelő karjaiból áradó biztonságérzet, szájuk szétvált, s még keservesebben zokogni kezdett, úgy szétterjedt benne a megkönnyebbülés. Biztonságban volt, nem esett baja, s bár ezt csak önmagának köszönhette, most mégis a férfi iránt érzett mérhetetlen hálát, amiért itt volt vele.
- Semmi baj - húzta még közelebb magához Szilveszter, a lány fejét a vállára hajtotta, s miközben a haját simogatta, a fülébe súgott, és még szorosabban ölelte azt a kormos kislányt. - Vigyázok rád.

A nem sokkal később megérkező mentőorvosokhoz Szilveszter elsőként sietett oda a lánnyal, s a doktornő megerősítette, hogy Rebeka nem sérült meg, bár még köhögött, de a mentős állította, hogy ez el fog múlni, csak legyenek türelemmel. A helyszínen vizsgálták meg, s Szilveszter nem mozdult mellőle egy pillanatra sem.
- Van hova mennie? - kérdezte az orvos.
- Van - felelte Szilveszter a sokkos állapotban lévő lány helyett.
Rebeka meg sem szólalt, csak nézett maga elé, így a férfi beszélt helyette, majd mikor a mentős útjukra bocsájtotta őket, lassan az autóhoz kísérte. Kinyitotta neki az ajtót, besegítette, majd ő maga is beszállt a volán mögé. Az út némaságban telt, amit a férfi aggódó pillantásai kísértek. Ahogy a lányra nézett, csak ekkor tűnt fel neki, hogy egy szál pólót visel és fehérneműt - valószínűleg álmából kelt fel a tűzre, s azonnal rohanni kezdett kifelé. Rebeka egész út alatt az elsuhanó házakat nézte, s néha elkapta egy köhögő roham, de ezt leszámítva nem adott semmilyen hangot.
Hétköznap délelőtt lévén hamar találtak parkolóhelyet, a férfi lakásához közel. Átkarolva kísérte a lányt a kapuig, ahol beütötte a kódot, majd lifttel tették meg a három emeletet felfelé.
Rebeka kezdett magához térni lassan, de még mindig érezte bőrén a tűz forróságát, s a füst keserű szaga befészkelte magát az orrába.
Szilveszter leültette a kanapéra, ami a lakás legtágasabb helyiségében állt, majd eltűnt a fürdőszobában, ahol megnyitotta a kád fölötti csapot. Míg a víz csobogott, addig visszatért Rebekához, aki pontosan ugyanúgy ült, ahogy nem sokkal azelőtt ott hagyta.
Szilveszter lakása nem volt nagy, de éppen elegendőnek bizonyult a férfi számára. A bejárati ajtó egy apró előszobába nyílt, ahol kabátok és cipők sorakoztak, a következő helyiség volt a nappali, ami a lakás fő részét képezte. Itt állt a kanapé, amin Rebeka kuporgott, vele szemben volt a televízió, ami mellől nyílt a fürdőszoba ajtaja. A nappaliban lévő kanapé másik oldalán állt az étkezőasztal, mögötte pedig egy nagy ablak és egy erkélyajtó húzódott. A hálószobát a kanapé mögötti ajtón keresztül közelíthették meg, a konyha pedig a fürdőszobával párhuzamosan, a televízió másik oldalán helyezkedett el. Szilveszter szerette ezt a kis lakást, ez volt az ő szentélye, ahova csak igen keveseket engedett be.
- Jobban vagy? - guggolt le a lány elé Szilveszter, mikor visszaért a fürdőszobából. Rebeka lassan rápillantott csokoládébarna szemeivel.
- Köszönöm - súgta halk, rekedt hangon a férfinek. Most szólalt meg először a tűzeset óta.
- De, hát mit? - értetlenkedett a férfi. Hiszen nem tett semmit. Rebeka nem válaszolt, könnyek gyűltek szemeiben, ám most nem folytak végig arcán a cseppek. Egy perc is eltelhetett, mire végül megszólalt.
- Hogy ott voltál - felelte egyszerűen.
Szilveszter nem tudott mit mondani, csak szorosan magához ölelte a nőt. Borzasztóan jó érzés volt a karjaiban tartani, megnyugvással töltötte el, hogy maga mellett tudhatta.
Többet nem beszélt, mintha visszaburkolózott volna abba a sokk-buborékba, amelyből az előbb négy szó erejéig nagy nehezen kitört. Felálltak, s a férfi átkísérte őt a fürdőszobába, ahol már várta őket a meleg vízzel csurig telt kád, a hab toronyként magasodott a tetején. Itt aztán magára hagyta, s a lány vontatott, kényszeredett mozdulatokkal megszabadult megfeketedett ruhadarabjaitól, mely mindegyike a földön landolt.
A meleg víz kellemesen ölelte körbe koszos testét, s azonnal elkezdte átvenni bőre kormos, szürke színét. Bár a víz meleg volt, s jól esett befeszült izmainak, közel sem volt annyira megnyugtató és biztonságos, mint mentora karjaiban lenni. Összemosódtak a tűzeset emlékei a különös érzéssel, ami akkor csapott fel benne, mikor a férfi ajkai az övéhez értek. Szinte még fel sem fogta. Olyan esetlen, váratlan és csodálatos volt, hogy teljesen összezavarta a lányt, de akkor ott egyszerűen a tény, hogy Szabó P. Szilveszterrel csókolózott, eltörpült amellett, hogy mi történt a kollégiumával, az otthonával és a barátaival, társaival. Olyan katyvasz uralkodott lelkében, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta.
Eközben Szilveszter felhívta az Operettszínházat, és elmesélte, hogy mi történt. Természetesen ezzel együtt közölte, hogy ma egyikük sem fog bemenni, de nem is szeretné, ha valaki felbukkanna a lakásán a lány miatt. Megüzente mindenkinek, hogy jól van, csak pihenésre van szüksége, s arra, hogy feldolgozza a történteket. Aztán csak várt. Várt, hogy valamiféle jelét adja a fürdőszobájában lévő lány annak, hogy végzett vagy esetleg segítsen neki valamiben. Ameddig így ült némán, addig a gondolatai szárnyaltak. Ő tipikusan az az ember volt, aki nem tudott nem gondolkodni - mindenről eszébe jutott valami.
Most épp az ominózus csók járt a fejében. Borzalmas volt. A csókot, melyre annyira vágyott a Margit szigeti este óta - bár ezt még magának sem vallotta be azelőtt - átitatta a korom, a sós könny, a rettegés és a gyász. Nem így kellett volna történnie, ez így nem volt helyes. De úgy elragadta a hév és a lány épsége miatt érzett megkönnyebbülés, hogy nem tudta kontrollálni magát.
Elég hosszú idő telt már el ahhoz, hogy aggódni kezdjen, így odasétált az ajtóhoz. Először csak hallgatózott, de mikor egy neszt sem hallott, be is kopogott. Rövid ideig erre sem érkezett válasz, s már a kilincsen volt a keze, mikor meghallotta Rebeka halk, reszelős hangját.
- Gyere be.
A lány egy kissé úgy érezte, mintha ezzel a két, rövid szóval nem csak a helyiségbe, de a lelkébe is beengedte volna a férfit. Hiszen ott feküdt a kádban anyaszült meztelenül - bár testét habtenger borította, s csak nyaktól felfelé látszott.
Szilveszter először megtorpant, mikor meglátta, hogy még mindig a vízben fekszik a lány, de aztán nagyot nyelt, s erőt vett magán. Ehhez elég volt a tudat, hogy a nő még mindig olyan mozdulatlan és gyászos. Kigombolta inge ujjának gombját, s felhajtotta könyökéig az anyagot, nehogy vizes legyen, majd letérdelt a kád mellé.
Rebeka csak ekkor nézett rá, egyenesen bele a szemébe. Tekintetük összekapcsolódott, s ekkor mintha megfagyott volna az idő, de talán ők is egy kicsit. Szilveszter keze enyhén érintette a vizet, nehogy hozzáérjen a lány testéhez, majd arcához nyúlt, hogy elkezdje lemosni a kormot, miközben egyre csak elmerült a lány csokoládészín szemeiben. Olyan intim pillanat volt ez, amit nem tudott volna helyettesíteni semmilyen csók vagy akár szex. És ez csak az övék volt.

Miután kimosta a kormot a lány hajából, s letisztította arcát, a hálószobájában álló szekrényből kivette saját nadrágját és pólóját, hogy ameddig nem szerez neki új ruhákat, addig is legyen rajta valami. Rebeka kiszállt a kádból, megtörülközött a férfi által adott, zöld törülközővel, magára öltötte a túl nagy ruhadarabokat, és kilépett a nappaliba. Szilveszter kinyitotta a kanapét, és megágyazott, hogy Rebeka pihenhessen, s a lánynak nem kellett több, azonnal mély álomba szenderült.

Szilveszter a plafont bámulta, képtelen volt elaludni, pedig már hajnali kettő óra is elmúlhatott. Az elmúlt huszonnégy óra eseményei pörögtek a fejében, s egyszerűen képtelen volt dolgokról elfeledkezni. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy el kellett fogadnia: tényleg megcsókolta a lányt. Hozzáért azokhoz a puha, forró, telt ajkakhoz. Elveszítette a kontrollt saját maga felett, annyira megijedt, hogy baja eshetett Rebekának, s felszínre törtek az oly régóta elfojtott érzelmek. Szégyellte magát, elmondhatatlanul. De az, hogy a lány nem utasította vissza - s talán nem csak a sokk miatt - majd beengedte a fürdőszobába úgy, hogy közben a kádban ült... Sok kérdést vetett fel. De jelen pillanatban mégis az volt a leglüktetőbb gondolata, hogy ez a lány, akit már annyi ideje szeret - mert igen, be kellett vallania magának, hogy tényleg szereti Rebekát -, akit ma másodszorra meg is csókolt, ez a lány ott feküdt a nappalijában álló, kinyithatós kanapén. Olyan csábító volt a tény, hogy más ruha híján Szilveszter pólóját viselve aludt odakint.
Mikor a hosszú fürdő után a lány elaludt, megfordult a fejében, hogy elmenjen, vegyen neki legalább egy pólót és egy nadrágot, de nem merte egyedül hagyni, ilyen állapotban. Egész nap olvasott, írt és a lányt figyelte. Rebeka csak délután kelt fel, akkor ebéddel kínálta, de étvágytalanságra hivatkozva végül nem evett. Szilveszter próbálta kihúzni belőle, mi is történt, de a lány nem sokat mondott - leginkább csak azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, hogyan keletkezett a tűz, de örül, hogy vége, és itt lehet a férfival. Csendes délutánuk volt, keveset beszélgettek, de végig együtt ültek a nappaliban, s míg Rebeka próbálta feldolgozni a történteket, addig Szilveszter igyekezett minél türelmesebbnek lenni.
Már éppen meggyőzte volna magát, hogy igazán nem számít bűnnek az, ha a konyhába, vízért menet véletlenül a lány felé fordítja fejét - mikor hirtelen nesz támadt. Szilveszter behunyta a szemét, mintha aludna, így a többi érzékszervére kellett támaszkodnia, hogy kiderítse, mi is történik körülötte.
Hálószobája ajtaja lassan, nyikorogva nyílt ki, majd egy halk kattanással be is csukódott. Meztelen talpak halk nesze suhant keresztül a helyiségen, s egyre csak közeledtek. Bár a férfi mozdulatlan volt, egyenletesen lélegzett, mintha aludna, szíve mégis majd' kiugrott melléből. A nagy, magányos franciaágy vastag matraca megsüllyedt, a vastag paplan megemelkedett, majd leereszkedett.
Ott volt. Az ágyában. Együtt vele, mint a vetélkedő éjszakáján.
Ne legyél nyuszi! - szólt magára némán a férfi, mikor nem mozdult meg, de végül lassan kinyitotta a szemét.
Ahogy oldalára fordult, hátat fordított a nagy ablaknak, melyen besütött a telihold, így félhomályba burkolta a szobát. Ahogy megpillantotta a mellette fekvő lányt, bizonyosságot nyert, hogy tényleg ott van, nem csak képzelte az előbbit. Rebeka szeme csukva volt, de mikor megérezte, hogy Szilveszter megmozdul, ő is felpillantott. Nem lehettek volna ennél éberebbek.
- Mit művelsz? - suttogta a férfi, mintha csak attól félne, ha hangosabban megszólal, elillan az illúzió és kiderül, hogy a lány még sincs itt.
- Nem tudok egyedül aludni - felelte Rebeka ugyanolyan halkan, s közelebb csusszant pár centivel. - A történtek után...
- Értem... - súgta, de valójában teljesen kikapcsolt az agya. Semmi másra nem tudott gondolni, nem érzékelte a külvilágot, csak azt, hogy a lány apró teste alig harminc centire fekszik tőle a takaró alatt.
- Hadd maradjak itt - kérte, s Szilveszter úgy érezte, szinte könyörög neki azokkal a nagy, csokoládébarna, holdfényben csillogó szemeivel. Hallgatott. Nagyot nyelt.
- Maradj.
Amint megszólalt, hangja inkább hatott kérésként, mint engedélyként. A lány ismét lehunyta szemét, s akarva-akaratlanul még közelebb csúszott. Bár mikor a tűzeset után megérkeztek a lakásba, egy hosszú fürdő után nyolc órát aludt egyhuzamban - azután, hogy hajnalban szintén kilenc óra alvás után ébredt -, most ugyanolyan fáradtnak érezte magát, mint előző nap az előadás után. Mintha csak ki akarta volna aludni az eseményeket, s ezzel meg nem történtté tenni. Ez nem így működött, Rebekát mégis kezdte újra elnyomni az álom. Sokáig forgolódott a kanapén, mire át mert jönni, de most, hogy itt volt... Soha nem érezte még magát ilyen biztonságban.

Szilveszter ébredt fel először reggel, s egy óvatlan pillanatra el is felejtette, hogy nincs egyedül. Mikor azonban megmozdult volna, valami megakadályozta. Vagyis valaki. A férfi az oldalán feküdt, pont úgy, ahogy tegnap a lány felé fordult, Rebeka pedig összegömbölyödve, a férfinak hátat fordítva, hátat Szilveszter mellkasához nyomva, mélyen aludt, miközben ő szorosan ölelte derekát, Rebeka pedig a kezét fogta.
Hirtelen nem tudta, mit érezzen, hiszen Rebeka olyan fiatal és olyan ártatlan volt, hogy egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy a lány önszántából mászott be az ágyába és bújt oda hozzá. De hiszen mégis ott volt, mégis őt ölelte, s Rebeka álmában is olyan szorosan fogta a férfi kezét, mintha tenger közepén lenne mentőöv, ráadásul eszébe jutott az előadás utáni vallomása is. Ahogy ott feküdt, érezte a lány bódító illatát - mentolos fogkrém, málnás sampon és valami természetesen édes illat, mely a bőréből szállt fel. Legszívesebben szorosan magához húzta volna. Úgy meg akarta szorongatni, hogy átadja szíve minden szeretetét, de nem tette, hiszen nem akarta felébreszteni a lányt, és magát sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni.
Így inkább óvatosan elkezdte kiszabadítani magát Rebeka öleléséből. Bár a lány meghatározatlan ideig szabadságot kapott, hogy fizikailag és mentálisan is felépüljön, Szilveszternek mégis el kellett mennie dolgozni.
Tudta, hogy nem hagy ki semmit, hiszen a lány nem fog elmenni - ha másért nem, hát azért marad a lakásban, mert elégett az összes ruhája a telefonjával együtt. De fejébe véste, hogy hazafelé, munka után vegyen valami ruhát, amit Rebeka felvehet, hogy aztán elvigye vásárolni.

Mikor Rebeka felébredt, először nem tudta, hol van, de amint eszébe jutott, mit tett tegnap éjjel, azonnal elszégyellte magát. Bár még nem nyerte vissza régi formáját a baleset óta, azt már nem foghatta a traumára, hogy bemászott éjjel Szilveszter ágyába. És mégis... Olyan nyugodtan, békésen aludt. Ez a hat óra alvás sokkal pihentetőbbnek hatott, mint az előtte lévők - s mindez csak a férfi közelsége miatt.
A falióra már reggel nyolcat mutatott, ami azt jelentette, hogy egyedül van, hiszen Szilveszternek vissza kellett mennie dolgozni. A lány kitakarózott, majd álmosan kiténfergett a konyhába. Még nem is volt lehetősége rendesen megnézni a helyiséget.
Egy hosszú, fekete pult állt a fal mellett, alatta mosogatógép, mosogató, vegyszeres szekrény, sütő és más konyhai eszközöket rejtő szekrények húzódtak, majd a pult felett éles fényű LED csík vonult végig. A LED feletti, üvegajtajú szekrényekben poharak, tányérok pihentek. A konyhában volt ezen kívül egy nagy, ezüstszínű hűtő, egy kisebb mikró, a kamra ajtaja és egy falhoz tolt, kis, kétszemélyes étkezőasztal székekkel.
Mikor körbe fordult, csak akkor vette észre kék cetliket. Elsőt a mikró ajtajára ragasztva találta meg.
Jó reggelt - csak ennyi állt rajta. Mikor megnyomta az alatta lévő gombot, minden értelmet nyert: a mikróban egy tejeskávé várta, hogy a lány megmelegítse. A kedvence. Szíve megtelt szeretettel, s nem bírta megállni a vigyorgást. Becsukta a mikró ajtaját, s míg várta, hogy megmelegedjen reggeli itala, még egyszer körbenézett.
Válassz bármit - állt a rövid üzenet a hűtő ajtaján, s bár egyáltalán nem volt éhes, mégis kinyitott a hűtőszekrényt.
Hangos csengetés jelezte, hogy végre elkészült a kávé, ami végül reggelije egészét képezte. A fehér bögrével indult meg a nappali felé, ám egy utolsó papírfecnin megakadt a szeme. A bejárati ajtóhoz sétált, s kezébe vette az utolsó üzenetet is.
Ne is jusson eszedbe, hogy kimozdulj. Vigyázz magadra. Este jövök.