Bár Réka sem tudta meggyőzni az igazgatónőt, hogy másítsa meg döntését, Rebeka hete így is szorgalmas gyakorlással telt. Tipikusan az a személy volt, aki összeomlott volna, ha nem temetkezik a munkába, s az ő esetében az élete maga volt a munka. Olyan szorgalmasan gyakorolt, mint még talán soha, s mikor arra került a sor, hogy mindenki mutassa be a táncot, amivel szerepelni fog a meghallgatáson, ő is előadta a magáét, bár tudta, hogy az igazi fellépésen nem lehet ott. Mindent beleadott, s kár lett volna tagadni: csütörtökön, az utolsó próbán ő teljesített a legjobban.

  Bár pénteken esze ágában sem volt az előadóterem közelébe menni - csak feleslegesen fájdította volna a szívét - már azelőtt felébredt, hogy a fellépőknek szólt volna az ébresztőóra. Ideges volt, amiért nem vehetett részt a válogatáson, legszívesebben elsírta volna magát. Ahogy az elmúlt egy hétben mindig, most is a táncba menekült. Halkan kikelt az ágyból, nehogy szobatársát felébressze, majd farmer helyett rövidnadrágot húzott és sportmelltartót.
- A boszorka azt mondta, hogy táncruhát nem vehetek fel - dünnyögte saját magának, ahogy végignézett tükörképén. - Ez nem táncruha.
  Némán osont ki a szobából, s egyenesen a táncterembe sietett egy nagy üveg víz, törülköző, balettcipők, és néhány CD társaságában, hogy nemcsak saját számát, de a közelgő közös előadás koreográfiáját is gyakorolja. Mert bár belesajdult a szíve, de mást nem tehetett.

  Nem sokkal nyolc óra előtt, a bejárati ajtót az elől haladó férfi nyitotta ki, hogy aztán utána haladva a másik kettő is bemenjen az épületbe. Vegyes érzelmekkel érkeztek azon a pénteki napon a Szent Vitus Táncakadémiára, s valójában csak egyikük volt őszintén lelkes. Akárcsak egy héttel ezelőtt, a fekete zakós, zárkózott férfi kezében most is ott volt az amerikai kávé, és már most tudta, hogy nem lesz elég ez az egy pohár az egész napra. Semmi kedve nem volt itt lenni, hiszen neki semmi köze nem volt a tánchoz vagy magához a tánckarhoz, de az igazgató megkérte, így hát eljött felügyelőnek, hiszen többen kellettek, hogy ne történjen kivételezés vagy más szabálytalanság. Az iskola aulájában némaság honolt, a diákok már mind készülődtek a válogatásra.
  A csendet szinte késként hasította ketté a mogorva férfi telefonjának éles csöngése.
- Menjetek csak előre, ezt elintézem - szólt oda hátraforduló társainak.
  Míg Szilveszter telefonált, Apáti Bence és Peller Károly határozott léptekkel haladtak tovább az előadóterem felé.
  Mikor végzett a hívással, valami megütötte a fülét - nem volt teljes csend az aulában. Halk, ritmikus zene kúszott felé, s bár ez nem volt meglepő egy táncakadémián, mégis felkeltette az érdeklődését valamiért. Hiszen tudomása szerint minden, vagy legalábbis a legtöbb diákot ma megnézik, így mindenkinek az előadóteremben kellett volna lennie. A dallam irányába indult, mely egy mellékfolyosóról szólt.
  A terem meglehetősen kicsi volt, de a benne tartózkodó egyetlen egy személynek bőven elegendőnek bizonyult. A férfi úgy állt meg, hogy a helyiség szemközti falán lévő tükrökben ne látszódjon, de számára tökéletes kilátás nyíljék. A bent táncoló lány fiatal volt, barna haját szabadon engedte, edzőruhát viselt és valamiféle, szaltókkal tarkított, akrobatikus táncot járt a nyilvánvalóan nem balettra írt dallamra. Bár Szilveszter nem értett ilyen magas szinten a tánchoz - holott neki is voltak régen táncórái, de nem foglalkozott mélyebben vele, így mára nagyon távol érezte magától ezt a fajta művészetet - azt el kellett ismernie, hogy az idegen határozottan tehetséges volt. Látszott rajta, milyen sok időt és energiát áldozott gyakorlásra, és hogy neki is vannak nagy álmai, amelyekért bármit megtenne.
  Az arcát nem látta, de nem is volt igazán kíváncsi rá, hiszen csak az oda nem illő zene forrását kereste, s mikor aztán megtalálta, hamar maga mögött is hagyta. Miután konstatálta, hogy a lány milyen tehetséges, hátat fordított neki, és elindult az előadóterem felé. Ha olyan tehetséges, Bence úgy is beválogatja majd.

  Azonban a lány nem bukkant fel. Jellegzetes mozgását a férfi nem látta viszont az előadóterem színpadán, holott, ha jól tudta, ezek a diákok mind arra vágytak, hogy egy társulat leszerződtesse őket. Önkéntelenül sok ásítás hagyta el száját, s egyszer szünetet is kellett tartania, hogy beszerezzen még egy kávét, mert túl nagy esélyét látta, hogy anélkül elaludna. Talán száznál is több táncot láttak, Apáti Bence mindenkit biztosított róla, hogy értesíteni fogják, Peller Károly lelkesedése az idő előrehaladtával kezdett megcsappanni, de talán csak Szilveszter volt az, aki fejben egészen máshol járt a produkciók alatt. Némán, rezzenéstelen arccal ismételte újra és újra a dalszövegeket, amiket a közeljövőben énekelnie kell majd a színházban, hogy aztán arra eszméljen fel, hogy vége a napnak. Egy újabb dolgot pipálhat ki a listán, és menekülhet haza végre.

  Ahogy a három férfi határozott léptekkel haladt ki az Akadémiáról, ismét megcsapta Szilveszter fülét az a halk dallam, amit a másik két férfi is hallott már ezúttal. Bár Szilveszter örült, hogy vége a napnak, és alig várta, hogy kiverje a fejéből az egymásra túlságosan hasonlító dalokat és mozdulatokat, mégis úgy érezte, meg kell mutatnia Bencének a lányt, aki végül nem jött el a meghallgatásra. Ha egyáltalán tőle jön még mindig a halk dal.
- Gyertek, egy pillanat az egész - intett a férfi, s most ő volt az, aki elől haladt. A mellékfolyosón haladva hamar elérték a termet, ahol csakugyan ott táncolt a reggeli lány. Ám ezúttal az akrobatikus tánc helyett egy balettos mozdulatokkal vegyített hip-hopot táncolt, s tánc közben a magnóból szóló énekessel együtt énekelt. Igen, határozottan nagy tehetség volt a fiatal nő.
  Apáti Bence végigsimított borostás arcán, s a mozdulatokat figyelve indult el a terem bejárata felé.
- Nem láttam magát a meghallgatáson - szólalt meg Bence a zenét és a lány énekhangját túlharsogva. 
  Rebeka hirtelen állt meg, mintha megbotlott volna, s zavartan nézett a háta mögé. Egy pillanatra lefagyott, majd mikor feleszmélt, futott a magnóhoz, s lekapcsolta. Maga Apáti Bence állt előtte, a Budapesti Operettszínház balettigazgatója, ráadásul nem akárki társaságában: a minden szerepre kész, örök fiatal Peller Károly és a híres-neves művész úr, Szabó P. Szilveszter feszítettek mellette, zsebre tett kézzel.
  Rebeka érezte, hogy a vér kifut az arcából, tagjai megremegtek, s úgy izzadt a tenyere, mint még talán soha. Sok más színész és táncos mellett ezeknek az embereknek köszönhette, hogy a gyermekkora nem volt teljes pokol, és most hirtelen ott álltak előtte, s mindhárman őt nézték. Elméjébe tódult az összes alkalom, mikor ezt a három embert látta - utóbbi kettőt jóval gyakrabban ugye a színpadi szereplések miatt. Hirtelen emlékezett minden videóra, eseményre, pillanatra, mikor hallotta és látta őket, s fogalma sem volt, mihez kezdjen most, hogy előtte álltak mindhárman és őt nézték.
- Öhm... Miből gondolja, hogy nem voltam ott? - cincogta bátortalanul, de tudta, hogy össze kell szednie magát, így közelebb lépett a férfiakhoz. A legjobb formáját kellett mutatnia, hiszen itt volt az a lehetetlennek tűnő pillanat, mikor a balettigazgató előtte áll, s amit Papp Sarolta elvett tőle. Ha jól forgatja a szavakat, még talán esélye is nyílhat arra, hogy mégis táncoljon a férfinak.
- Az ilyen kivételes mozgást megjegyzem - mosolyodott el Bence, s kezet nyújtott az elé lépő nőnek. - Apáti Bence.
- Tudom - lehelte Rebeka, miközben megfogta a balettigazgató kezét, s ezzel egy időben féléve-izgatottan megremegett a gyomra. Ne most ess össze! - Mármint... Örvendek, Gebhauer Rebeka.
- Ha megkérdezhetem, miért nem vett részt a válogatón, ha ilyen tehetséges? - fonta keresztbe karjait melle előtt Apáti Bence.
  A nő csöndben maradt, hiszen az illem szerint nem mondhatja el az igazat, de más ötlete nem volt. Stresszhelyzetben mindig teljesen lefagy az agya, és nem tud jó hazugságot kitalálni.
- Az igazat megvallva nem mehettem el, az igazgatónőnk büntetése volt - felelte félénken, s gyomra még mindig görcsben állt, amiért ez a három magyar színházlegenda éppen előtte áll. Egy pillanat erejéig lesütötte szemét, de aztán inkább jobb ötletnek tűnt, ha egyenesen a férfi szemébe néz.
- Mit tett? - vigyorodott el Peller Károly. Bár nem akart beleavatkozni a beszélgetésbe, nagyon érdekelte a válasz.
- Részt vettem egy feminista tüntetésen, és címlapra kerültem, miközben ordítoztam - felelte automatikusan Rebeka, de amint elhagyta a száját a mondat, rádöbbent, hogy ez a mértékű őszinteség talán mégsem olyan jó ötlet.
  Szilveszter arcizmai alig láthatóan megrándultak - nem is vette észre senki. Micsoda önérzetes, aktivista tehetség! A másik két férfi mosolya még szélesebbre húzódott, s Papp Saroltával ellentétben úgy tűnt, egyáltalán nincs ellenükre a múlt héten történt incidens. Míg a két társa a nővel beszélt, Szilveszter a testbeszédre figyelt inkább. Láthatóan ideges volt a lány, s amint szóba került a tüntetés, észrevehetetlenül húzogatni kezdte shortját, mintha el akarna fedni valamit. Szilveszter ekkor vette csak észre a halványuló, már majdnem felszívódott zöld-sárga foltokat, amikre társai láthatóan nem figyeltek fel. Furcsa, összetett személyiség volt ez a Gebhauer Rebeka: előttük félénk, visszahúzódó volt, de kész volt tüntetésen verekedésbe bocsátkozni a nézetei miatt. Határozottan érdekesnek tűnt a lány, bár tudta jól, hogy többet nem fogja látni, így nem is törte magát, hogy megjegyezze az arcát vagy nevét. De egyszeri találkozásukat tekintve el kellett ismernie, kár lett volna kihagyni azt, hogy ilyen ember keresztezze az útját. Mindig becsülte az ilyen összetett személyiségeket.

- Szeretném, ha holnap reggel kilencre bejönne egy második fordulós meghallgatásra - szólalt meg Bence váratlanul, s ezzel visszarángatta Szilvesztert a valóságba, és ismét azon kezdett gondolkodni, mikor mehet már haza végre, hogy békében kinyissa az ablakot, és a csillagokat kémlelve szívja el a nap utolsó cigarettáját lefekvés előtt.